Nem történt semmi különös ma sem,
kitakarítottam végre betonketrecem,
mögöttem minden ragyog, Mozartot
hallgatok, átmosni lelkem és tudatom
annyi por, monoton cselekvés után.
Zsibbadtan hajolok ki az ablakon
a csendes nyári éjbe, szépek Isten
szeplői, a csillagok, tudnék még
lelkesedni, mint régen, nagy és múló
szerelembe esni, mielőtt a nyugtatók
és a keserűvé keserítő élmények egészen
szárnyát szegnék a reménynek,
és fájlalom, hogy kimaradok
és nem költözöm be lehetséges,
szebbik életembe.