Parcsami Gábor: Garzonmagány. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025

A nyolcvanas évek második felének rohanó, lüktető, pulzáló ritmusa jut eszembe Parcsami Gábor új verseskötetéről. (Garzonmagány). Sok minden történt akkor, még többről gondoltuk azt, hogy meg fog történni, hát, erről most sokunk annyit mondhat (ha elég őszinte), hogy a „ma egy öregotthonban lakik, / s káromkodik egész nap” (A néni megöregedett). Páleszesebb hajnalokon pedig a fentiekből megszülethet, na nem a Nagy László-i katedrális, hanem a filozofikusabb következtetés: „a zsugorított és nyaktörő demokrácia / egyenlő diktatúra // – vagyis utcakő” (Vagyis [Zanza]). „- majd elindulnak, / eltökélt, megnyújtott léptekkel / ugyanoda, / ahonnan jöttek” (Körforgás). 

Magam ide datálom – persze, elismerve, hogy mély spektrumot vizsgálva kezdhetném az áttekintést Martialis, Ovidius, Janus Pannonius, Villon és annyi más életmű szálazásával – azt a rezignált, kicsit megfáradt, keserű, tömörségre törő, ám ugyanakkor az irónia, a groteszk, a bizarr szóképekkel is operáló lírai vonulatot Tóth Árpádtól, Szép Ernőtől, Lóránth Lászlótól, Pásztor Bélától (bizony, a Bábuk és halottak szomorkás humora, vagy a Weöressel közösen jegyzett Holdaskönyv szójátékainak pimodáni burjánzása ide kívánkozik), amely mind a mai napig tart, mi több, a kortárs magyar költészetnek több hullámban is (izmusok, neoavantgarde, s jutunk így a paradelle és a flarf világáig) karakteres vonása. De túlszaladtam kicsit (talán nem véletlenül) az előttem heverő köteten, Parcsami Gábor munkáján (Garzonmagány), amelyre nem biztos, hogy alkalmazható, avagy egészen idáig kifuttatható a fenti futó áttekintés – vagy esetleg mégis? Igen, mégis, mert hát nem véletlenül juttatott ide eme műfaji asszociációs lánc.

Ám ennek magyarázata előtt adódik a másik kérdés: miért is kezdtem én eme elmélkedést a nyolcvanas évekkel? Túl a magántörténelmi áthallásokon? Nos, a magyarázat: azóta ismerem személyesen a szerzőt. Mondhatni, baráti és munkatársi kapcsolatban álltunk, két-három lapnál is figyelhettem életritmusát, alkotói „működését” – hogyan is építi versekbe, avagy rövid prózai textusokba a pillanatok derűs-borús lírai kontextusait. Nézhettem ezt azért is, mert – ahogyan mind a mai napig – más és más nézőpontból, megközelítésekből néztük a történeteket; én a nagy egész széthullását, ő a részletekben rejlő nagy egész lenyomatát érzékelte jobban; s meglehet, derűsebben, mint én bármikor. Épp ezért tartom kis félreértésnek azt, amit a „fülszöveg” megjelenít, s amit maga a szerző is meg-megerősít a kötete kapcsán készülő beszélgetés-lenyomatokban. A hátsó borítón írja Pósa Zoltán: a szerző „az univerzum létfilozófiai magányának és a magára hagyatott köznapi ember nyomasztó, már-már feloldhatatlan egyedüllétének rémképeit” mutatja fel. Nos, azt gondolom, ez a megközelítés a Parcsami-művek hangsúlyát kissé máshová helyezi annak lehetséges befogadásától. Anélkül, hogy hosszas elméleti vitába bocsátkoznék az idézett mondatrész amúgy általam elismert szerzőjével, egyfajta cáfolatként idézem Parcsami egyik – e vonatkozásban nagyon pontos – versét. „Tímár József szobrodnál / nincs beszédesebb magány, / nincs magányosabb művészet” (Egy kiállítás margójára) – írja Párkányi Raab Péternek ajánlott munkájában, majd így folytatja: „innen már senki / nem visz haza senkit, / mert itt mindenki otthon van”. Beszédes gondolatritmus-váltás ez, kiemeli a művészet lényegét: ha egy alkotás szíven talál, akár magányával, az egyúttal otthont is teremt köréd, fedelet ad a lélek vándorútjának, megállít s ráébreszt arra, hogy együtt még az egyedüllét is jobb. Együtt – a világ koherens magányával akár.

Emeljük ki – ha már szóba hoztuk az alkotót – a kötet elegáns megjelenését, amit a címlapon és a belső illusztrációkon található Párkányi Raab művek látványának köszönhetünk. A művész munkáit magam is nagy örömmel szemlélem, ha elém kerülnek – még a tematikus (hogy kis kitérőt tegyek) művek esetében is, amihez – azt gondolnánk – csak járt úton közeledhet az alkotó, képes egyéni hangon megszólalni. Jó példa erre a csengeri Szent István emlékmű monumentális, mégis meghitt kialakítása…   

Mert az alkotás lényege: feloldani azt. Például az épp így monumentálisnak tűnő magányt.  Akár úgy, hogy a magányt magát szálazza szét, apró részletekre – „ezek a vonatok fehérek / és hidegek (A fehér csönd vonatai), „ebben a házban / nincsenek / ajtók / sem ablakok” (A ház), „fekete sirályok köröznek / a fehér vizű tenger fölött” (Séta), „hiányzol, / mint hullócsillagoknak / a tenger…” (Csillagfiú), kottázza a szomorúság dallamait, hogy majd a versfolyamban az ellenpontokat is megjelentse. „valahol / harangoznak…” (Séta), „lehet nézni a naplementét / hallgatni a sirályok csöndjét” (A mi kis jachtos sztorink), „az elszomorodó napok / megvidámulnak” (A Fekete-tengernél), „és közben táncolsz / s táncolsz” (Egy kiállítás margójára), „annyi szerelmes verset írtam // ahány magányos csillag / lehull éjszakénként az égről” (Ablakod alatt), „szeretsz, elutaztál / velem” (Csak veled).

A kötet egyik erénye – hangozzék ez bármily meglepőnek – számomra az, hogy nem érződik rajta a három évtizedes kihagyás. Parcsami Gábornak ugyanis harmincegy évvel ezelőtt jelent meg utoljára verseskötete. Nem érződik, s talán számon lehetne kérni a kieső évtizedek okait, a versfogyatkozás megélését, na de miért kellene ezt tennünk, ha a hangvétel mit sem változott? A hiátus legfeljebb arra ébreszthet rá bennünket, irodalmi napszámosokat, hogy bizony a kánonvers-engéseknek, a szekértá-borozásoknak (kedves korrektorok, kéretik a kötőjeleket a helyükön hagyni) vannak, nem is kevesen, vétlen s ártatlan áldozatai… Mint szerzőnk, aki önnön egzisztenciájának és szakmai létjogosultságának megteremtéséért úgy járta meg a szépirodalmi hadak útját, hogy eközben egy pillanatra sem mozdult ki önmagából.

S ezzel a kis – a trianoni legendáriumokhoz kötődő, s épp frissülő… – anekdotával még rátérhetünk szerzőnk makacsul megőrzött alkotói vonására, amit föntebbi bevezetőmben kiindulópontként jártam körbe: az irónia, a groteszk a bizarr, az abszurd „kevercse”, egy olyan stílus megteremtése, mely mindegyikből alkalmaz valamit, de ezekből egyik sem jelenik meg kizárólagosan, s ezért azt szerzőnk el is nevezte „zanzának”. A sajátos műfaj magyarázatát kereshetjük a felsorolt stílusok zanzásított egyvelegének, ám bennem már első hallásra is Queneau és Malle korszakos csodáját idézte fel. Az előbbi megteremtette Zazie alakját, Malle pedig filmre komponálta őt – lenyűgözően. S Queneau említésével már ott vagyunk az „ulipó” (lehetséges tovább-értelmezések) világában, Malle által az új hullám is felképződik előttünk – persze, mindezt csak érintőlegesen említem, de hangsúlyosan indokolva ezzel a Parcsami-zanzák számomra egyértelmű gyökereit. Amikor a szerző a „demokratikus vércsoportúak” segítségét kéri, bejelentve, hogy „okájés képzésem van / szóbarkácsolásból és hajpöndörítésből”, s itt rejti el véglegesnek nem tekinthető mottóvázlatát is: „nekem már minden mindegy / az is ami nem”. Mert lehet, hogy az élet véget ért valakiben, már hiába kéri – mint évtizedekkel korábbi kötetében – hogy Vigyél haza, hiába ígéri, hogy „hazamegyek anyám / s kézenfogva sétálunk / az őszben” – már ő ment haza.