Bence Erika: Havas Juli Papírbabák, avagy lehet-e két hazád? című regényéről
Inkább az történik, hogy mire az ember középkorúvá lesz, egy sem marad belőle. Akkor sem, ha az egyén egyáltalán nem hagyta el szülőföldjét. Talán ez a fajta hazátlanság jár a legtöbb fájdalommal. Papíron, persze, lehet kettő, sőt, több hazája is az embernek. A megjegyzés olyan olvasóé, aki a Papírbabákban megjelenítettekkel – noha más térségben – identikus élményekkel rendelkezik a múlt század utolsó harmadának államszocialista világáról, majd a diktatúra megdöntését követő rövid eufória utáni kiábrándulásról.
Varga Viola középosztálybeli értelmiségi nő, korábban sebészorvos, majd gyógyszeripari tanácsadó, egy bécsi iroda vezetője, autóbalesetet szenved. Hosszabb kezelésre szorul abban a kórházban, ahol korábban maga is dolgozott, s ahol volt férje, Botond osztályvezető főorvos.
Az erdélyi származású, itt már ötvenen felüli, örökös honvággyal küszködő nő a lábadozás és a rehabilitáció magánya során gondolja végig addigi életét, betekintést nyújtva nemcsak a megnevezetlen, de kikövetkeztethető nevű erdélyi kisváros panelblokkjában telt gyermekkorába, a nagyvárosi egyetemista évek történéseibe, hanem a féltmúlt történelem vérzivataros eseményeibe, a kommunista diktatúra jeges rémületébe, a kisebbségi sors visszásságaiba. Mostanában több olyan erdélyi „lektűr” is napvilágot látott, amely a térség múltjának valamelyik korszakát jeleníti meg középpontjában a kisember hányattatásaival. Ilyen például Vida Gábor Senkiháza című regénye, amelynek alcíméből származik az előbbiekben idézőjelezett regénytípus-megnevezés, s amely a két világháború közötti átrendeződések, térségi sorstragédiák történetét beszéli el, vagy Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című műve, amelyben a zsidó származású, a holokauszt idején szerencsésen megmenekült, később identitásproblémákkal küszködő tinédzser, majd érett színésznő önértékelési gondjaiba, szülei és az ő kisebbségi küszködéseibe és útkereséseibe nyújt betekintést. A Papírbabák továbbmondja a történetet, és az Erdélyben, a román államhatalom szorításában szocializálódott, biztos egzinsztenciára és családra vágyó fiatalok nyugat-európai hazátlanná válását meséli el „senkiházi”, illetve az emigráns élet ábrázolásában sok motívumazonosságot vetve fel az előbbiekkel. Ebbe a regénydiskurzusba sorolható Gion Nándor Latroknak is játszott című tetralógiája, Végel László Újvidék-trilógiája; a Papírbabák emigráns létből következő elbeszélői perspektívája vélhetően több térségi regénnyel mutat rokonságot, de leginkább Nagy Abonyi Árpád Budapest, retour című 2008-as könyvére asszociál a vajdasági magyar irodalomból.
Az erdélyi magyarság 20. század végi történetét befogó elbeszélésszál fejezetei, illetve a főszereplő magyarországi élettörténetét (hollandiai, izraeli és new yorki epizódokkal) elénk táró, jelen idejű részek váltakozva következnek, vagy a múlt történései a hős álmaiban kelnek életre. Hogy végül mégsem illeszkedik a fentiekben jelzett műfajsorba, azt a narrációnak a regény kétharmadánál bekövetkezett fordulata eredményezi: amikor is a történet egyszerűen átmegy szappanoperába. Ettől kezdve dél-amerikai sorozatokból ismerős hihetetlen/hiteltelen, szentimentális/ragacsos jelenetekkel szembesülünk. A kisvárosi panelből nagy nélkülözések után és egy látatházasság révén Magyarországra került, ott a sebésztársadalom által diszkriminált, férje képmutató, urizáló családja és baráti köre által is kihasznált, megcsalt és megalázott nő, aki nem mellesleg – gyermekkorától kezdődően – folyton elsírja magát, mégis „kitör” az őt szorongató béklyóból. Elvál, munkahelyet vált, Amszterdamban sikeres üzletasszony lesz. Véletlenül épp Amerikába emigrált gyermekkori barátnőjét, Mimit váltja le a vezetői székben, akivel három évtizeddel korábban tisztázatlan körülmények között váltak el egymástól; de később minden tisztázódik közöttük. A szerelmesek is egymásra találnak: Violát három évtized után is rendületlenül várja fiatalkori, kétszer is elhagyott szerelme, Ovidiu. De megözvegyült édesapja is összejön épp Mimi édesanyjával: felnőtté ért lánya, Emma pedig azzal a motoros rendőrrel, aki az őt ért balesetben volt vétkes sofőr. A főbűnös is elnyeri méltó büntetését: kiderül Botond fiatalkori erkölcstelen viselkedése, képmutatása, magára marad, mert – bár eleinte úgy tűnik – volt felesége nem bocsát meg neki.
A regény utolsó fejezeteinek olvasása közben megfogadtam magamban, ha ez a giccses megoldás is bekövetkezne, mint Mr. Keating diákjai, ki fogom tépni a könyvből a vonatkozó lapokat. Erre nem került sor, bár – miután elgyászoltam a jól indult Erdély-regényt, amelyben három barátnő, Viola, Mimi és Eszter traumatörténetét követhetjük gyermekkori játékaiktól emigrálásuk és hazátlanná válásuk idejéig – volt olyan gondolatom, hogy a regény utolsó részét, a szappanoperát ollóval egyszerűen le kellene vágni a regénytörzsről. Még így is jó vaskos regény maradna, s főleg jó. Fejezetcímei ismert irodalmi és slágerszövegekből vett idézetek, amelyek metaforikus vagy ironikus kapcsolatban állnak az elbeszéltekkel, de szövegébe is számos jelöletlen vagy jelöletlen vers-, illetve verstöredék ékelődik. Az nincs közöttük, hogy „most kellene abbahagyni”.
(Kalligram Könyvkiadó, Budapest, 2024, 356 oldal, 4500 Ft.)
A könyvismertető rövidített változata az Élet és Irodalom 2024. augusztus 2-ai számában látott napvilágot.
https://www.es.hu/cikk/2024-08-02/bence-erika/ex-libris.html
