Varjú Zoltán: Fényroncsra ült fájdalom

Látjátok feleim? —
ennyi maradt belőlünk:
csontcsengésű idő,
bőr alá rozsdált emlékezet,
és a fájdalom,
ami még nevünkön szólít
éjszakánként.
 
Testünk évgyűrűit
mint erdőn a büszke fát,
a túlélés karcolta belénk.
Minden sebhely:
külön történelem.
Minden ránc: egy el nem
mondott requiem.
 
Most itt fekszik a világ —
kifordított zsebű gyermeke,
koldusgerincű a század,
csak csont és bőr.
És alkaron a szőr feláll,
ha szólsz olyan: mint a túl
sokáig cipelt hallgatás.
 
Jer, te szó, gyere közelebb! —
te tajtékhangú
énekesmadár, te félbetört
ima-szilánk. Takard be
őt a csenddel, hold! —
te lassú szemhéjú pislogás:
ódon örökkévalóság!
 
Mert vannak emberek,
akik haláluk után
nőnek halhatatlanná igazán,
mint a föld alatti gyökérzet,
amiből egész jövőt szül
a sarjadás. És ki nézi most
a tollat fogó kezünk?
 
Ki mondja meg:
még nem elég a tiszta szó,
még nem elég emberi
a fájdalom? Árvaság ez. —
beomlott mennyezetű
belső világ, ahol égi láng-
nyelv lett a gyász.