Farkas István: Járókelők

Erre-arra bámulgattam, de nem igen láttam, mi is van ott valójában, csak a szemem sarkában villant meg egy-egy kép…, ott a már karácsonyi pompával tündöklő kirakat, amott egy lassan odébb csúszó autó, előttem négy-öt iskolatáskás, csitri leányzó… Félhangos kuncogások, divatos cucc, némi rúzs meg szemfesték…, amarrébb egy pokrócba burkolódzott nénike ül a flaszteren, előtte cipősdoboz… Majdnem egyszerre értem odáig a csitrikkel, azok tovabillegnek nevetgélve, észre se veszik a nénit. Vagy igen ? Az egyik megáll, visszanéz, olyan hirtelen, hogy majd beleütközöm. Aztán megy vissza, most ő söpörve el engem majdnem, nem látva hogy arrébb húzódom… Odalép a néni elé, a zsebébe nyúl, lehajol, beletesz valamit a dobozba, majd fut a társai után…. Ekkor figyeltem jobban oda, mert az egyik leányzó megkérdezi, hogy mit csinált…

– Pénzt adtam neki – mondja a csitri.

– Pénzt? Milyen pénzt? – kérdezi egy másik

– Az uzsonnapénzemet – feleli emez.

– Egyszerre hárman is kérdezik, hogy akkor ő majd mit eszik…, ő meg azt mondja, semmit… míg haza nem ér, majd…, de a néni ma egyen. Mert ki tudja, mikor evett…

Nem tudja a kislány, hogy valószínűleg nincs igaza, hogy a néni régóta nem evett. Mert valószínűleg evett. Tegnap. Meg tegnapelőtt is. Egyszer, igaz, de evett. Valószínűleg. Nem tudja a kislány, hogy valószínűleg nincs igaza. És mégis, mennyire igaza van. De még mennyire! Olyannyira, hogy világot váltható igaz ez. Olyannyira, hogy komorságűző lett. Hogy több lett a napfény bennem meg körülöttem.

Hogy szó szerint is több lett a napfény körülöttünk. Mert a felhők ritkultak, vékonyodtak, egy enyhe szellő széjjelebb fújta okét, és jobban látszik a napkorong.

Valaki sóhajthatott ott, fönt. Valaki mosolyoghatott. Valaki azt mondta: „Isten hozott, karácsony!”

slam1236  

170104

Balingen

Farkas István legutóbb a Szöveten:

Farkas István: A sánta kutya, A hárommadaras (rövidtörténetek)