Oláh Károly: Hazafelé és mégis messze

Oláh Károly

Hazafelé és mégis messze

A dagály tapsa kísér,
mint régi ismerős,
ki mindig tudja,
mikor kell megszólalnia.

A tenger ringat.
Mögöttem partok,
előttem partok,
és valahol közöttük
az életem.

Dover fehér sziklái
lassan ködbe vesznek.
Nézem őket,
míg csak egy vékony vonal
marad belőlük.

Így tűnnek el mögöttem
városok, országok,
idegen szobák,
hajnali indulások.

Mennyi út.
Mennyi idegen ablakból
néztem már ugyanazt a holdat.
És mégis,
mindig ugyanoda gondoltam.

Egy utcára,
ahol ismerős a por.
Egy házra,
ahol más illata van
a kenyérnek.
Egy földre,
ahol nem kell keresnem
a szavakat,
mert anyanyelvemen
szól hozzám a csend is.

Hazafelé tartok.
De furcsa dolog
a hazatérés:
minél közelebb érek,
annál több minden
jön velem.

Arcok.
Hangok.
Akik már nincsenek.
A gyermek, aki voltam.
A férfi,
aki elindult. És az öregedő ember,
aki lassan megérti:
nem minden út azért van,
hogy megérkezzünk.
Van, amelyik azért,
hogy megtudjuk,
hová tartozunk.

A tenger most is ringat.
És én tudom:
egyszer majd
nem indulok tovább.
Egyszer a hazai partok
ölelése lesz az,
ami végleg megállítja
ezt a hosszú utazást.

Oláh Károly legutóbb a Szöveten:

Oláh Károly: [lennék cipő…]