Kovács Jolánka: Jel

Kovács Jolánka

JEL

A padlásajtót okosabb lenne nem felnyitni,
az egyik sarokvas már teljesen kifordult
a fából, és kifordult magából, lefelé tekintget
a poros falépcsőn, kiáltozik, hogy jó lesz vigyázni,
a veszély itt kezdődik, itt van, a feljárónál,
ám aki konokul a padlásra akar feljutni,
nem veszi észre, és nem hallja a hangot,
minden erejét bevetve, két kézzel emeli a súlyos
ajtót, annak meg, ej, hol van már a tavalyelőtti
hó, a masszív padlásajtó, teljesen elkorhadt a széle,
s most reccsen egyet, vagy nyög inkább, megbillen,
és nem zuhan a felfelé törtető fejére, de egyik fele
a vállára csapódik, mintha szárnya nőtt volna ott,
nyomban, a magasban, de csak a jobb oldalon,
s az Isten vele van, vagy legalábbis a közelben, az ajtó
túloldaláról, a padlásról figyeli a jelenetet, a fölfelé
igyekvő konok nem moccan, fölméri a helyzetet, higgadt,
az ajtó súlyának a felét sikeresen tartja a fejével,
a veszély vár, megtorpan; hát lassan, nagyon
lassan, tenyereit ismét fölfelé, az Isten felé tartva
emeli az ajtót, s az dünnyögve, hosszú szálkái közül
rosszalló szavakat préselve vált vízszintesbe,
nagyképűen foglalja el helyét ismét a szuvas
kereten, s még a lefelé kullogó után pillant
kárörvendve: a földön szárnyakra nincs szükség.

Az Isten nyel egyet, megfordul, felszáll
a magasba, szólni nem szól, de már tudja,
holnapra idegenné válik a ház, a bútorok elvesztik
fényüket, egy istenért be nem gyullad többé
a kályhában a fa, a maradék, a fűrészpor sem,
a kamrában az egér tivornyára hívja társait,
s a tulaj műértő szemmel áll majd a kapu előtt,
latolgatja, mivel is lenne jó átcsiszolni
a tömérdek rozsdás virágot, spirált, kacskaringót,
és napsárgára festeni újra mind, sorban,
hadd ragyogjanak vakítóan, mint valamikor
rég, s a dárdák is, felül, és felettük az ég.

Kovács Jolánka verse legutóbb a Szöveten: