Juhász Zsuzsanna: Színezék
2 min read
Végül is, ők is színezékek. A szedők, mert színesítik a társadalmat, a világ polgárságát. Közmunkabért kapnak, amiből annyi jut naponta, mint egy szakmunkás órabére. Erdőbéli tudásuk győzelem a buta gazdagok felett. Gombát szednek, fűszereket és engedélyezett méretű ágakat a tüzeléshez. Húshoz is jutnak, ha megfogják a gerlét, tejben, tárkonnyal nagyon finom. Varjút is esznek, de azt szégyellik, nem tudom miért. A szarvas is vadon él, mégsem szégyen a húsáért vadászni rá. Én se szégyellem, hogy irigylem, ilyen kevésből is megélnek.
Ki tudja, tán kell egy mesterséges határ, egy ember emelte, hogy mit szabad megenni és mit nem. Akkor is, ha jó a húsa. De ugyan minek, egymást csak nem eszik meg? Bár az is megesett, ha túlságosan alacsonyra tervezték a távol lakó emberek szükségleteit. És az óta is szégyelli az emberiség. Vagy nem, mert ilyen színesítő emberek mindenütt vannak. Hát valszeg megesett máshol is valami ilyesmi.
De ezek még, a mieink két tojásból, lisztből tésztakölteményeket tudnak varázsolni. A méregdrága kenyér helyett. És szabadok, szépek, mert úgy vágják a tésztát, ahogy akarják, hol szélesre, hol kockára.
Okosak, ötletesek a nők úgy variálják a lisztet és a tojást, mint a méregdrága konzumlányok a kielégüléshez vezető utat.
Mindenáron munkában akarják tartani az urukat, ha nekik már efféle munka se jut. Kényeztetik a férfiak nyelvét, bár egyikük mintha káromolta volna az emberi sorsot.
Még ezt a színezékjellegűt is, hogy muszáj enni, muszáj annyit, hogy másnap bírja a munkát.
Hát tényleg, mennyivel jobb lenne az élet, ha nem kéne enni.
Se melegedni a hidegben.
Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:
