És nem tudták, hogy szabad-e ilyet csinálni. Hogy nekik szabad-e, vagy csak annak,
akinek a háza előtt nőtt az a fa. Vagy csak remélték, hogy ilyenkor, ítéletidőben nekik is
szabad.
S így hiába kiáltott rájuk a férj, hogy segítsenek. Segítsenek az asszonyát az árokból
kihúzni, elszaladtak. El bizony, mert nekik a veteményes, a nyugdíj, a havi biztos járandóság
régóta csak álom volt. A falubeliek elfordították a fejüket, ha meglátták őket, és csak lopva
pillantottak rájuk, hogy lesz-e, s vajon mikor lesz tolvaj belőlük. Tudták ők nagyon jól, hogy
érinthetetlenek, páriák, mindenféle kaszton kívüliek.
Hát hogyan is rohanhattak volna a kertbe, hogyan is mertek volna más birtokára lépni.
És kezet nyújtani a fuldokló, félholt idős asszonynak.
Félve a külföldön dolgozó fia haragjától.
A bosszútól, a megveretéstől, amiért szemet vetettek az anyjára.
Mert máshogy hogyan is történhetett volna?
Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?