A hatvanas évek első színházi élményeihez hozzá tartozott egy szertartás, amit mamával találtunk ki. Közel laktunk a József Attila Színházhoz, hét-nyolcéves koromtól minden előadást (a bérletes darabokon kívül is) láttunk, a teltházas előadásokra is bejuttatott a jegypénztáros néni, látva rajongásomat és messziről felismerve ártatlan ábrázatomat. A szertartás pedig abból állt, hogy mindig korán érkeztünk, soha nem késtünk el, s ez a jó szokásom megmaradt egész életemben. A korai érkezés után pedig szépen, lassan, meg-megállva, végignéztük a színház előcsarnokában kifüggesztett színészportrékat, mindig felidézve az adott művész már látott szerepeit. Akikre ma is emlékszem: Bodrogi Gyula, Kállay Ilona, Voith Ági, Láng József, Bakó Márta, Örkényi Éva, Sós Lajos, Makay Sándor, Szabó Éva, Újréti László, Pálos Zsuzsa, Borbás Gabi, Vogt Károly, Horváth Gyula, Márton András, Maros Gábor, Harkányi Endre, Bordán Irén, Szemes Mari, Kaló Flórián, Csákányi László, Kránitz Lajos, Tóth Judit, Józsa Imre, Bánffy György. Lehet, hogy nem voltak társulati tagok, de Bánsági Ildikót, Gobbi Hildát, Margittai Ágit, Szilágyi Tibort, Fülöp Zsigmondot, Bodnár Erikát még főiskolásként és Haumann Pétert is láttam anno az angyalföldi színházban. A sok-sok kiváló előadás mellett a József Attila különlegessége volt (az átépítés előtt, a hőskorban) a ruhatári pult végébe szorított pereces bácsi, aki fehér köpenyben, sütemény fogó csipesszel tette szalvétába a vendég által óhajtott perecet. Nekem mindig megkereste a nagyon sósat, mosolygós volt és türelmes. Hozzá tartozott ahhoz a légkörhöz, családtag volt. Emlékeimben a gyerekkor ízeivel együtt vannak elraktározva a színházi élmények. Ahogy a pacsni a napközit, a perec azt a meghitt színházat, az első szerelmet juttatja eszembe.
Angliában nem lehet perecet kapni.