Zubornyák Zoltán
Családregény, lírai változat
Zoltánom!
Utolsó WhatsApp beszélgetésünk óta, romlott az állapotom (de legalább állapotos vagyok, ilyen idősen, végre!), de ahogy ígértem, megpróbálom összeszedni mindazt, amire emlékszem, családi legendák, pletykák, elcsípett történetek alapján. Csöpög belém az infúzió, időm, mint a pelyva, bár az onkológusom mintha mást mondott volna.
Anyámék családja Erdélyből -Segesvártól nincs messze a hely-, Szenterzsébetről jött, Nagyanyám, tudod, a Nenő, mindig büszkén mesélte fűnek-fának, hogy a templomban a Szakács családnak saját padja volt! A Szakács lányokat pedig mindig úgy emlegette, mint Örkény a Szkalla lányokat a Macskajátékban.
Ő volt a legidősebb a hat testvér közül, Marosvásárhelyen született, de már nem emlékszem pontosan, hogy mikor. Hatan voltak testvérek, ugyanattól az apától, aki az első felesége halála után újra nősült. Ebből, a második házasságból született -már Budapesten- anyám, Magda, és Éva, a Tánti. Nenővel húsz év korkülönbség volt köztük, gyakorlatilag ő nevelte őket, ezért is hívtam nagyanyámnak őt.
Az első világháború után települtek át Erdélyből. Először Dunaharasztiban lakott a család, apám itt találkozott anyámmal. A háború után beköltöztek a Vaskapu utcába. (Abba a lakásba, ahol mi is laktunk rövid ideig. Emlékszel? Lehet azt elfelejteni?) Ott élt a két nagynéném, Nenő a férjével, Jóskával, és Tánti a férjével, Leanderrel.
Tánti nagynéném viharos ám nem túl hosszú házassága azért ért véget, mert egyszer hamarabb ért haza a vártnál és a daliás kinézetű, fotóművész férje, a Leander, nem éppen a sötétkamrában hívogatta elő a képeket, másra használta az elsötétített lakást. A szomszéd ház legfelső emeletén lett anyámnak, Magdának is, egy 32 négyzetméteres, kis teraszos, belső udvari lakása.
Mikor apámmal összeházasodtak, én ugyebár, mint az első gyerekek akkoriban igen gyakran, „koraszülött” voltam.
Apám mezőgazdasági mérnökként csapolta a Hanságot, halat telepített Hortobágyon, Igalban, szerte az országban, ezt nyolc éves koromig űzte, akkor anyám az asztalra csapott, hogy József, ebből elég!Így lett Apám osztályvezető a Mezőgazdasági Minisztériumban.
Addig viszont úgy éltünk, hogy szombat kora délután hazajött, hétfőn hajnalban visszavonatozott, ennyi jutott a családnak. Így talán az is érthető, talán nem, hogy a még fiatal szüleim nem engem akartak kerülgetni a pici lakásban.
Nagy ajándék volt, ha egyszer-egyszer valamelyik ünnepen ott alhattam velük, a rackabőr ágyikóban, dunyhákon, kis kuckóban, a földön.
Akkoriban, a hatvanas évek elején három-havi szülési szabadság után a nők visszamentek dolgozni, nem volt kecmec. Összeült a családi tanács, hogyan tovább: Nenő otthagyta az állását az Ipar utcai gumigyárban, ahol gumikacsáknak és egyéb sípoló állatoknak festett szemet, szájat, miegymást. Anyám is szerzett bedolgozást. Nenő onnantól paszományokat készített, és mindenféle egyszerűbb konyhai textilt varrt.
Én pedig beköltöztem hozzájuk a konyhából nyíló cselédszobába, ami sokáig kizárólag az én birodalmam volt. Anyám dolgozott, hazaért fél hat körül, beszélgetett velünk, vacsorázott, aztán átment a saját lakásába. Hétvégén jött haza apám, együtt voltak. Nem emlékszem ebből az időből nagy közös kiruccanásokra velük, inkább nyáron volt néhány, huszonegy éves koromig Zamárdiban volt nyaralónk, s ahogy vége lett a sulinak, Nenővel fogtuk magunkat és mentünk a Balatonra.
A család többi része is jött hétvégén, akkor voltak nagyobb kiruccanások Tihanyba, ide-oda a környéken. Később négyesben utaztunk, nyaraltunk, anyámék, Tánti és én.
Tizenhárom éves koromban, nyolcadik közepén kezdődött a lakáscsere akció, -mert 74 őszén kezdtem a gimnáziumot-, anyám kis lakása volt a cserealap, a terv az volt, hogy mire indul a suli, addigra összeköltözhessek a szüleimmel abba a hatalmas Nagydiófa utcai lakásba, ahova te is feljártál, még gimnazistaként. (Ugye, voltak nekünk szép emlékeink, bár már nem tudom, ki énekelte ezt?)
Apám és Tánti nem kedvelték egymást, előbbi hiába volt jó történelemből, földrajzból, de Tánti nagyvilági, nyelveket beszélő újságíróként mindig kijavította a tévedéseit.
A könyvek szeretetét, a német óvodába iratást, a kerületi átlag-gimi helyett az Apáczai Gyakorlót, a csereutazást az NDK-ba megtanulni a nyelvet, a múzeumok, kiállítások, az antik világ csodái, bútorai, palotái, festményei, az utazások itthon és külföldön, mind Tántitól jöttek. A nemi felvilágosítás is az ő reszortja volt, de talán egyszer erről már meséltem neked.
Anyám és Tánti, tűz és víz, a befelé forduló, csendes, de konok anyám, és a nagyvilági, vörös rúzst és körmöket villantó díva, a parfüm, a vidámság, a csacsogás,-ez volt Tánti, nyitott a világra és mindenkire.
Neki nem lehetett gyereke, anyámmal viszont nagyon jó testvérek voltak, gondolom ez is benne lehetett, hogy ekkora részt kapott az életemből.
Mindig azt tanította, hogy amit elolvasol, amit meghallgatsz, amit látsz, az mind a tiéd marad, akkor is, ha a világ egyébként éppen összeomlani készül körülötted. Ezért ezekre soha ne sajnáld a pénzt, az időt, a figyelmet, az élmények csak többé tesznek!
Mivel az igazi nagyszüleim fele már azelőtt meghalt, hogy én megszülettem, csak sztorik maradtak meg róluk.
Apai nagyanyám nagyon kemény asszony volt, valamikori kisnemesi famíliából, azt szerette volna, hogy mire felnövök, megtanuljam az úri sportokat: vívni, lovagolni, síelni (vízen és havon), teniszezni, lőni. Mikor ezek „megvoltak”, kimentem hozzá a temetőbe és elmondtam, hogy teljesült a vágya. Kis szellő kerekedett, mintha ő üzent volna, hogy jól van, ügyes vagy.
Apám nagynénje, Kató néném, igazi úri dáma volt, minden külsőséggel, ahogy kell. Tudod, ő a „keppem, nercem, boám, gyöngysorom” asszony, aki több nyelven beszélt és kitűnően zongorázott, elbűvölte a szalonok férfi társaságát. Róla két családi történetre emlékszem.
A férje Alajos, Bárczy István polgármester egyik helyettese volt. Alajos, nekünk csak Lüszi bácsi. Szeretett kártyázni, mulatni, vélhetően kurvázni is, de erről tapintatosan nem mesélt a család, khm, khm, volt, ha ez a téma szóba került. Állítólag egyszer éjféltájt azzal állított haza, hogy Katókám, baj van, elkártyáztam a sarokházat. Kató néném villogó szemekkel, felszegett állal ment a budoárjába, kiöltözött, majd parfümfelhőbe burkolózva távozott. Néhány óra múlva, kicsit csapzottan, férfikölnitől illatozva tért haza és csak annyit mondott, Alajos, kérem, a sarokház újra a miénk, de ne kérdezzen soha, semmit!
A másik történet: Stenger Kató sírja Rákoskeresztúron közel volt ahhoz a parcellához, ahol a légierő lezuhant tisztjei pihentek. Elég kacifántosan lehetett megközelíteni, egyszer én is eltévedtem, megkértem egy kertészt, igazítson útba, merre van a keresett parcella. Azt mondja az ürge, azt keresem, ahol a dilinyós öreglány pihen? Akkor már sejtettem, hogy jó úton haladok, ugyanis Kató néném sírfelirata imígyen szólt: itt nyugszik az utolsó megtört szívű Stenger lány. Szerettem élni, de még jobban kefélni!
De vissza a mához. A mai napig úgy gondolom, hogyha nem érezném magam előtt is kínosnak, hogy arra a kérdésre, hogy ki volt az igazi anyám, Tánti lenne a válaszom.
Tudom, hogy anyám szeretett engem, a maga módján, csak kifejezni nem tudta, sem szavakkal, sem öleléssel, Ő ilyen volt. Azt is tudom, hogy húzta, ameddig tudta az utolsó hónapokat, már nagyon rottyon, hogy ne maradjak egyedül. Megbocsátani mégsem tudom neki, (bár talán most itt lenne az ideje,), hogy ő csak az oldalvonalnál állva nézte, hogy élem az életem.
Ha anyám megy el előbb és Tánti marad velem, egészen más lett volna Anna és a gyerekek kapcsolata is velem. Tánti nem kiabált volna kígyót-békát és nem tett volna folyamatosan megjegyzéseket. Anyám -nem úgy, mint te- soha nem tudta megbocsátani, hogy nem veled, hanem egy nővel lettem igazán boldog. Nem tudott elfogadni, ahogy én sem őt, pedig már nem maradt túl sok időm rá.
Ágostonnak és Ábelnek meséltem róla, róluk, de leginkább Tántiról, mikor kisebbek voltak, emlékszem, Annának pedig azt mondtam, mikor Ágoston megszületett, hogy ha csak a felét át tudom adni a gyerekeknek, amit én kaptam a nagynénémtől, akkor nem lesznek műveletlen, elveszett emberkék.
Talán, jó munkát végeztem.
Elfáradtam. Lefolyt az infúzió is. Jólesett leírni neked mindezt.
Ölellek sokszor a távolból,
Kata
Zubornyák Zoltán legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
