Csák Gyöngyi: Álomnapló, 2022 (II.)

2.

Sírva ébredtem. Nagybeteg öcsémet szerettem volna meglátogatni Kisvaszaron. A fiam azt mondta, ilyen állapotban nem mehetek, mert nem bírnék ki ilyen hosszú utat. Igaza van, de mindig azon jár az eszem, hogy tudnék nagy nyomorúságomban segíteni szegény testvéremen. Nagyon-nagyon szeretném még látni és megölelni őt.

Feltűnik egykori szeretett igazgatónőm, Bakos Zsuzsika. Nem szól egy szót sem, csak őszen, szelíd, simogató tekintettel néz rám, aztán egy pillanat alatt eltűnik a látókörömből. Néhai barátnőm is megjelenik, a falunkba induló busz ablakában látom meg őt. Mosolyog, és int, hogy foglalt nekem helyet. Sietek felszállni a buszra, barátnőm mutatja, hogy üljek mellé, de mire odaérek, óriás sárga és piros léggömbök foglalják el az üléseket, az enyémet is. Edit hangját sem hallom, nem is integet nekem.

Fázom két pizsamában, zokniban, mellényben. Tizennyolc-tizenkilenc fok van a panellakásban. Itt nem lehet feljebb tekerni a fűtést. Betegen, állig betakaródzva, vacogva nyomom az ágyat. Olyan vagyok, akár a kocsonyába fagyott hús, várva melegebb időt, mivel csak huszonöt fokban kezdek éledezni.  Gyűlölöm a hideget, a fűtésszigorítást. Ilyenkor még álmomban is a háború sújtotta városokra, településekre gondolok, aztán elszégyellem magam kicsinyességen miatt. Monopolhelyzetemre gondolok, itt van áram, fűtési lehetőség, kedvemre vacoghatok, mégsem fagyok meg.

Sajnos mostanában nagyon gyorsan fáradok. Betegségem miatt még álmodni sem tudok, csupán álomfoszlányok maradnak meg bennem a régi, hosszú történeteket tartalmazó álmok után. Nem működtek a kezeim, három hónapig még a ceruzafogás is nehézséget okozott. A kórházi kezelés után próbálom lemaradásomat pótolni.

Álmomban loptam egy rákoscsabai óvodában. Nagyon megtetszettek a konyhai ételosztó ablakában sorakozó fényes villácskák. Nem tudom mi ütött belém, de kettőt elemeltem a sokból. Kifelé menet a folyosón egyik anyuka megkért, hogy vegyem át tőle pár hónapos csecsemőjét, amíg az óvodás gyermekét felöltözteti. Örömmel dajkáltam a kicsit, aki egy-két perc után hangos sírásba kezdett. Rájöttem, hogy a zsebembe rejtett villahegyek szurkálhatták szegényt. Amint anyja visszavette tőlem, futni kezdtem a közeli buszmegálló felé rettenetes lelkifurdalással. Zuhogott az eső, a féltetős megállóba menekültem, hirtelen besötétedett. A váróból ki-be járkáltam, lestem, mikor tűnik fel végre egy szabadító jármű.