Vasagyi Mária: J. F.
Vasagyi Mária és Fekete J. József (A zEtna fényképtárából)
(Regényrészlet)
Légy üdvözölve, Absalom! Juszifúsz nem érti, miért nem válaszolsz xanthikos hóban kelt levelemre. Mi van véled? Három levelet is küldtem ijár, egyet nissan hónapban, és a mai napig semmi válasz, pedig már tevetet írunk. Betegség? Utazás? Elfelejtettél? Cserbenhagytál? Nyomja valami a begyed? Megvetsz? Oszlasd el aggályaimat, haver! Mint előző levelemben olvashattad, lehetetlen helyrepótolni azt a sok melléfogást, mit a sorsdöntő történések örvényei – mely kaotikus forgatagtól te Pompeius vérengzése óta távoltartád magad – rámparancsoltak, s a Teremtő elfordítá tőlem orcáját. Bárcsak feledésbe merülne mindaz, mi rosszat cselekvék! Ha ugyan rosszat tevék, midőn a Mindentlátó parancsára és magam jószándékából tíz újjal markoltam abba a véres kavargásba, lüktetését Jahve sugallatára megállítandó, nehogy örök időkre világgá sodorja véreinket. És mégis megtörtén! És akik Júdeában maradtak…Ne is soroljam a sok bajt, amit rájuk ró a sors. Levelemben azt is megírtam volt, mily örömest őrizném orromban balzsamos Magdalánk cédrusainak illatát, de már a Templom végső pusztulásakor szimatom elhalt, nem is akkor, jóval előbb, midőn Pompeius elfoglalta Jeruzsálemet. Emlékszel? Hogy a zsidók a lövedékek záporában sem szakították abba az istentiszteletet?, hogy a mindennapi áldozatokat, tisztulásokat a legpontosabban elvégezték, mintha bajtalan béke uralná a várost?, és hogy folytatták a város elfoglalásakor, midőn felhalmozódtak véreink hullái az oltár körül, akkor sem hagyták abba a törvényszabta istentiszteletet?, hogy ott gyilkolták meg őket, midőn éppen az ital- és füstáldozatot mutatták be?, hogy ezeknek fontosabb volt az istentisztelet, mint a tulajdon életük, s hogy legtöbbjüket saját honfitársaik vágták le, akik más párton voltak?, hogy véled együtt néztük tizenkétezer zsidó pusztulását, ajvéé…! Akkor tűntél el mellőlem, midőn Titus megbízásából hosszú és megható beszédben megadásra szólítottam fel a várost az Antonius-várnál, magam is megrettenve hangom iszonyú erejétől. De sensusaimat Róma fertője tompította el végleg, a bűz, a bűnök dögletes ódora, amit így, zsibbadt érzékkel és fölöttébb intenzíve érzek, a világ millió más szagától semmit sem, liliomliget közepében is csak ezt, pfuj, a dyspnoeámat szüntelen szítót, ó, barátom, fogalmad sincs, micsoda mephisticus büdösség ez, mi majd fulladásos halálom leend bizton, ez az elrégülhetetlen önbűneim felismerésével és kivallásával is súlyosbodó foetor. Erőm elhalóban, ám az emlékek annál inkább vackolódnak, se éjt, se nappalt nyugton nem hagynak, az éj ugyan bennem találja magát, de én nem találom magam az éjszakában, nem találom helyem a szutyokban, egykor álmaim városában, kilógok belőle, pajtás, mint feslő ruhából a szál, nem nekem való ez a hely, ahol a fojtó émelyületet az előkínlódó hajnalszak sem oszlatja már szét. De elég a sirámokból! A Birodalom és faggyúfejű princepszünk legdédelgetettebb zsidója, Josephus Flavius, akit a rómaiak Juszifusznak hivnak ígéri, hogy ezután inkább mindennapjainak eseményeire tér.
Ugye csudálkozol, hogy görög és latin helyett most arámiul írok, pontosabban atyai ágról nagyanyai nyelven, melyet te, merthogy benne és véle növekedtél és öregedtél, tisztábban beszélsz eme két linguánál, amikből már aprócska koromban csipegettem, idegen gyümölcs pirosából a fűzike kismadár, ki hogyha egyszer pomagránátba kóstol, könnyen feledi amazt, a nádi édest. De nem én! A legsűrűbb misériában is hajtogattam azokat a szókat, akárha újonnan tanulnám, pedig összes hangjukat véremben hordozom mindhalálig. Miféle zaj az odalenn, a Dionízosz-templomon és a Szakllas hegyen túlról? Bélpoklost kergetnek? Rabszolgát korbácsolnak? Idegenek törtek a városba? Talán csak nem a zélóták…?
Ijedten ugrik fel asztala mellől Juszifúsz. Felborul a tintaedény, csorog a fekete lé az ezüst alátétre. Demetrius! Hol vagy? A szolga nem válaszol. Lemegyek, két kulccsal zárom be a kaput. Isten véled, Absa, öregbarát! És elfújja a gyertyát Josephus, akinek neve is azt jelenti, hogy szilárdan az Úr mellett áll.