Nagy Csaba: Az elfordított ég (7., Befejező rész)

A térképtár polca üres. A fiók, amely valaha kulccsal nyílt, most csavaros irattartó volt, benne statisztikai elemzések és klíma térképek. A térképnek nyoma sem volt. Mintha sohasem létezett volna. Az egykori vékony, dombornyomásos vonalak, a különös nyelvtől idegen írásjelek, az élő anyagú ,,papír”, amely mintha lélegzett volna, mostanra mind eltűntek. Csak a helye maradt meg, mint egy eltűnt fog nyoma az ínyben. A hiány, amit nem lehet elmagyarázni senkinek, csak érezni. A sarok, ahol a rés nyílt, most újra festve, mégis hidegen vakított. Az ablak alatt radiátor szuszogott. Az a sarok valaha egy kapu volt. Most csupán a fal. Élettelen. A festék illata még enyhén a levegőben lebegett, jelezve, hogy valaki, valamikor, talán nem is olyan rég újrafestette, mintha el akart volna takarni valamit. A repedések alatt ott volt még valami, egy árnyalat, amit nem lehetett lemosni, csak elfedni. Egy mély réteg, amit az idő nem tüntetett el, csak csendesített.

Martin egyedül ült az előadóteremben Az órájára nézett, még volt tíz perce az első csoportig. A székek ugyanott voltak, mint mindig. A tábla kopott szélén a krétapor megült, mint valami soha el nem tűnő homok. A falakon poszterek lógtak elveszett expedíciókról, kontinensformáló eseményekről és elfeledett birodalmakról. De egyik sem mutatta azt, amit ő látott. Amit Martin látott. Amit már soha senkinek nem tudott volna igazán elmondani, sem megmutatni.

Amikor beléptek a diákok, úgy néztek rá, mint mindig: tiszteletteljesen, de távolságtartóan. Ő pedig beszélni kezdett. A hangja kicsit mélyebb volt. A szavai óvatosabbak voltak. Mintha minden szó mögött egyfajta mérlegelés állt volna, minden gondolat mögött valami más, amit nem lehetett kimondani. Nem azért, mert tilos lett volna, hanem mert nem lehetett emberi nyelven megformálni. Most már másként mesélt a mítoszokról. Nem, mint történetekről, hanem figyelmeztetésekről.

– Minden térkép, amit rajzolunk, bizonyos értelemben egy álom. Nem csak a helyekről szólnak, hanem arról is, mit akarunk megtalálni.

A mondat után rövid csönd lett. Az egyik fiú megköszörülte a torkát, egy másik a tollát babrálta, de nem nevetett senki. A szavak belesüllyedtek az osztályterem csendjébe, mint kavics a vízbe, és a hullámok még sokáig terjedtek.

A diákok bólogattak, jegyzeteltek. Egy lány felemelte a kezét:

– Tanár úr… Ön szerint tényleg lehet olyan város, amit senki nem lát, csak egy ember?

Martin elmosolyodott. Nem cinikusan, hanem csak belül.

– Igen – mondta halkan. – De nem mindig ott van, ahol keressük.

A lány lesütötte a szemét, mintha választ kapott volna egy régi kérdésre. A többiek csendben írtak tovább. Valaki halkan becsukta az ablakot, bent akart tartani valamit, amit nem akar elfelejteni.

Délután hazafelé menet megállt egy aluljáró sarkán. A huzat megcsapta, ismét sós volt. Egy pillanatra, talán csak egy lélegzetvételnyi időre, valami zúgás hallatszott a levegőben. Egy régi dallam szivárgott vissza.

Mintha a kőlapok alatt valami rezgett volna. Mint amikor egy föld alatti szerkezet működésbe lép, de nem a gép zúgását, hanem az elfojtott ének rezgését hallani. Nem volt hangos, nem volt biztos, de ott volt. Mint egy gyerekkori emlék, amit csak akkor idézünk fel, ha valami különös illat vagy fény visszahozza. Ő megállt, és várt. Nem mozdult, csak nézett a korlátokra, az elhaladó emberekre, a járdára, ahol semmi különös nem történt. Mégis… valami ott volt.

Delmora nem halt meg.

Csak vár.

Mert a Híd – egyszer visszatér.

És amikor visszatér, nem zajjal, nem fénnyel, hanem emlékezéssel. A térkép talán újra megrajzolja önmagát valaki más szobájának falán. A repedés talán újra megnyílik, ha az idő gyengül, és az álom újra rákapcsolódik a valóság idegvégződéseire.

Delmora nem egy város volt. Nem egy hely. Hanem egy tükör. Egy lehetőség. Lehet, hogy Martin soha többé nem tér vissza.

De a város… mindig keres.  

Nagy Csaba fantasy-prózájának előző része a Szöveten:

Nagy Csaba: Az elfordított ég (6.)