A kocsmáros, amikor megnyitotta a borkimérés melletti konyhát is, nem számított rá, hogy özönlenek majd a kalapos urak a napernyős nejükkel és a vásott kölkeikkel, akik még a vendéglőben is gyakran csépelték egymást. Leginkább vesevelőt, szalontüdőt, vadast ettek, a gyerekek pedig császármorzsát eperlekvárral, jó porcukrosan. Uszodányi sör, delawári kisfröccs és citromfüves, mentás limonádé fogyott naponta. Nem volt más lehetőség, az épülethez hozzátoldottak egy időjárás biztos, cseréptetős filagóriát.
Ennek a toldaléknak, a vendéglátás reménybeli templomának mázolási munkáit a Mágocsi Pista nevű iparos végezte, aki a tulajdonos révén sok kisebb-nagyobb munkához jutott már. Korrekt módon, az azokból származó bevétel jelentős részét éppen ebben az intézményben szokta beépíteni a szervezetébe. A kerítés utolsó léceit festette halvány zöldre, a szín nem tetszett neki. A szomszédja arcára emlékeztette, akinek Nógrádból hoztak garantáltan biztonságos gombát a rokonai. Felfalta, utána napokig hányt, ordenáré módon böfögött. A vendéglős viszont ragaszkodott az árnyalathoz. A másik teremben felállt az asztaltól, és odalépett hozzá egy úriember, aki láthatóan ügyelt a biztonságra, mert övet és hózentrógert is hordott. Pista igyekezetét megelégedéssel szemlélte, ajánlatot tett neki. Van vidéken egy szolid nyaralója, megbízná annak teljes festésével, mázolásával. Felvetette, mivel a jövő héten le kell utaznia, a jó kezű szakember elkísérhetné az objektum szemrevételezése céljából. Mi sem természetesebb, hogy a vizit költségeit a megbízó vállalja.
Valóban szerény épületet látott, valószínűleg vadászkunyhóból kialakított épület foglalta el a hegy oldalába vágott teraszt. Eredetileg olyan háromszor három méteres, helyi fehér mészkőből épült odú lehetett, az utcára néző oldalán boltíves téglakeretbe ültetett dupla ajtóval, két kis rácsos ablakkal. A hátsó, az erdő felöli falon indokolatlan tömegű kémény bújt elő a hódfarkú cserepes tetőből, és kúszott a gerinc fölé. Jobbra-balra nagyobbították két és fél méterrel. A sarkokon termetes téglapillérek álltak, köztük fából, láthatóan telített vasúti talpfából fűrészelt falazat feszült, amire mindkét oldalon az eredetieknél nagyobb ablakokat tettek azokkal megegyező ívű fa keretbe. Az így született építmény az alaszkai aranyláz idején készült fotókra emlékeztetett, kétségtelenül volt benne ötlet és a rendelkezésre álló szerény alapanyagok magas szintű felhasználásának igénye.
A látványért három és fél órát vonatozó, és kilométereket gyalogló piktor megtudta, hogy mi a rá váró feladat. Ereszdeszkák mázolása, a fa felületek újraitatása olajjal, az ajtó és az ablakok zöldre festése, a hátul szerényen meghúzódó budi meszelése kívül-belül, a belső terek kifestése, a munkához szükséges anyagszükséglet összeírása. A fa részek kenéséhez való olaj az állomásról frissen lopott állapotában, hátul, az eresz védelmében, kis vashordóban várta sorsát. Végül, a legfontosabb, az ár kikalkulálása. A helyszínen, hosszas kúszás-mászás után, kockás füzetbe rögzített skicceket, méreteket visszafelé, Pusztaszabolcsig sikerült rendszerezni, és megszületett az árajánlat. A tulajdonos feltételezte, hogy biztosan valami apró tévedés történt, ő ugyanis nem a lillafüredi kastélyszállót akarja aranyfüsttel bevonatni, hanem a látott kulipintyót szeretné kissé renoválni. Budapestig megegyeztek a riasztó összeg felében, ha Mágocsi úr a következő hónap elsejéig letudja a munkálatokat.
A nagyságos asszonnyal együtt érkeztek elsején a délelőtti gőzössel, a kalauz időben figyelmeztette őket, hogy az állomáshoz közeledve tekerjék fel az ablakot, egyrészt a korom miatt, másrészt már többször előfordult, hogy „krisztuscsipkedő” falusi imposztorok a hídról levizelték a szerelvényt – hogy száradjon le nekik! A piktor elkészült, de még munkásruhában pompázott, hátha lesz valami kívánságuk. Nem volt, bent mészszag uralkodott, kint pedig bűzlött a frissen itatott olaj. Kifizették a Pistát, aki indulás előtt a vasúti restiben még magába öntött néhány házmestert. Békésen szürcsölgette a harmadikat, amikor a huzat miatt kitört az ivó ablaka. Összerezzent a vonaton is, amikor megtudta, hogy más is kitört, nem csak az üveg, hanem a háború.
Behívták katonának, hiszen nincs az a csata, amit szobafestők nélkül meg lehet nyerni, de túl sok győzelem vele sem született. A nagy, rugalmas elszakadás közben arra jutott, hogy a dolognak ez a visszavonulás része megy a többieknek az ő briliáns katonai ismeretei nélkül is. A vonatjuk megállt egy állomáson, azzal az alig titkolt céllal, hogy a katonák megszabaduljanak az előző esti avas zsírral készült pásztortarhonyától. Bebújt az állomásfőnök tyúkóljába, és csak akkor óvakodott elő, amikor a szerelvénynek már a hangját sem hallotta. Olyan büdös volt, hogy bátran neki lehetett volna dülleszkedni. Elrohant a postára, feladott egy táviratot. A civil ruha és néhány garantáltan hamis papír két nap múlva hét köteg zöldhagyma alá bújva érkezett meg. Kicsit zaklatott unokatestvére cipelte a karkosarat, levágta elé és elkotródott, mondván, az ilyesmiért mostanában könnyen csinálnak egy plusz lyukat az ember jobb sorsot érdemlő fiára. Másnap már Pesten, a saját lakosztályában hajtotta álomra a fejét. Olyan közel voltak az oroszok, hogy a szökevények utáni kutakodást messze megelőzte mindenkinél a saját becses irha mentése.
Az ostrom után, esetenként elsettenkedett a világégés előtti kedvenc vendéglőjébe, amit alaposan megviselt a hat évig tartó hercehurca, visszatért kocsma jellege. A terem harmadát dohányszínű és -szagú függönnyel leválasztották, mögötte minden este komoly kártyacsaták zajlottak. Az úrinak csak erős jóindulattal nevezhető közönség élelmiszerben, valutában és cigarettában huszonegyezett. A paravánhoz közel fiatal, de meglehetősen viseletes nőszemély ücsörgött. Némi javadalmazás fejében a babonásabb játékosok benyúlhattak a bugyijába. Ez a művelet közismert feltétele volt a jó lapjárásnak. Pista a negyedik alkalommal járt ott, amikor éjszaka, bízva a vállalható hazaérkezésben, fogta a kalapját és felállt. A szerencse helyi istennője csapódott hozzá, hazakísérte, még belé is karolt.
A hely, ahol lakott, jól menő építőanyag-kereskedés volt egykor. Az egyik raktárból munkásszálló félét alakítottak ki: öt egyforma helység jött létre. A hosszú rámpára nyíló ajtó, vele szemben ablak, kémény, közös illemhely a gang végén. A festő „lakása” igazán előkelő berendezéssel büszkélkedett: habos. kőris mintás szekrény, az ágy alatt ágyneműs láda, esztergált lábú asztal, két szék, fáskosár a sparhert mellett, függöny és rongyszőnyegek. Nem a Ritz, de élhető rejtek.
Három hét múlva megjelent néhány temetkezési vállalkozónak kinéző jóember, a kezükbe nyomtak valami végzést, három héten belül el kellett tűnniük. Az állam indítja újra a kereskedést, ahol engedély és mindenféle lakbér nélkül laknak. Iroda lesz. Pistának fogalma sem volt, hogy hol fognak majd ezután meghúzódni, ha letelik e villanásnyi idő. Idegesítette a vendéglős sopánkodása is, hogy eltűntek az elegáns vendégei, például az az úr is, akinél a festő kidomboríthatta szakmai nagyságát. Csak a „szomszédba” emigrált, Argentínába, biztosan szárad a lelkén egynémely alávalóság. A piktornak kitágultak az orrlyukai, mint a lónak, ha farkast érez. A nyaraló! Két nap múlva már döcögtek is a vicinálissal. Az ajtót egy perc alatt kinyitották, jó nagy kő kellett, már pottyant is a lakat. A szomszéddal való ismeretség még a festés idejéből eredt. A kopasz, kék kötényes férfi éppen szecskát vágott, érdeklődve hallotta, hogy a tulajdonos rokonait látja, akik talán már két hét múlva vissza is utaznak a fővárosba, addigra megújul a kisebb találatokat kapott négyszobás lakásuk a vár közelében.
A vártnál nagyobb lehetett a kár, mert az a bizonyos napsütötte ingatlan még harmincnyolc év múlva sem készült el.
Mezei Attila prózája legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?