Karácsony Tünde: Kristóf (Regényrészlet)

Amikor az iskola második osztályában senki nem akart Kristóf mellé ülni, Emma volt az, aki leült mellé. Akkor ezt a gesztust az anyja is nagyra értékelte. Sőt, amikor bosszúból elgáncsolt negyedikben egy fiút, mert Kristófot csesztette a származása miatt, és behívatták az igazgatóhoz, akkor is mellé állt, és megvédte.

Aztán egyszer megtörtént a baj. Kristóf apjánál elszakadt a cérna, és felpofozott egy „magyar” gyereket, amiért a legkisebb lányát megütötte. Az még hagyján, hogy megütötte, de a hosszú hajfonatát ráncigálva terítette le a földre. Az asszony csármált, átkozódott, olyan hangosan és hangnemben, ahogy arra csak egy cigány asszony képes. Az apa ordított, ahogy a torkán kifért. Zengett az egész iskola. Az a bizonyos pohár telt be Kristóf apjánál a tehetetlensége miatt. Egy szó, mint száz, ennek az incidensnek hatalmas perpatvar lett a vége. Kisváros lévén, a hír hamar terjedt, és az emberek két pártra szakadtak, de csak egy időre. Egyesek próbálták mentegetni, alátámasztva érvekkel, hogy idáig még sosem volt velük probléma. A másik tábor, meg azzal hadakozott, hogy mi lesz, ha következőkor az ő gyerekeiket támadja meg. Nincs nagyobb erő, mint a félelem. Az ember azt hinné, hogy a szeretet meg a józan ész a legerősebb, de nem. Ez sajnos hatalmas tévedés. Ha az ember fél attól, hogy a közösség megbélyegzi, akkor minden ép észérv ellenére is az erősebb párthoz fog csatlakozni. És ki az erősebb? Az, aki hangosabb mindenki másnál! Szóval, egy idő után senki nem mert munkát adni Kristóf apjának. Így kénytelenek voltak elköltözni a városból.

A család eladta a városszéli kis házat és kiköltöztek egy távolabbi falu ugyancsak legutolsó, vagy legelső házába. Ez már csak nézőpont kérdése.

Emma csak a gimnázium tizenegyedik osztályának őszén találkozott újra Kristóffal. Kristóf egy másik osztályba került. Csak szünetben találkoztak, de mindketten úgy tettek, mintha nem ismernék egymást.

– Kristóf? – szólt utána egy nap Emma, amikor az üres folyosón ismét úgy ment el mellette a fiú, hogy rá sem nézett. Aztán, amikor az önkéntelenül megfordult a neve hallatán, Emma már meg is bánta az egészet. Már egy ideje mardosta a méreg, hogy a másik nem lehet annyira paraszt, hogy régi padtársát, egyetlen barátját semmibe veszi. Aztán meg abban sem volt teljesen biztos, hogy ő az. Amióta nem találkoztak, mindketten hatalmas változáson mentek át. Ő nyolcadikban megszabadult „imádott” korrekciós szemüvegétől, és egy szó, mint száz, Kristófnak is jót tett az idő.

– Ugye, te vagy? – kérdezte most már alig hallhatóan. Rendesen rá sem mert nézni. Az egész helyzet nagyon ciki volt. Érezte, hogy az arca mindjárt lángra lobban, annyira elszégyellte magát, hisz tudta, hogy a többi lány csak úgy eped utána. Még azt hiszik, hogy neki is tetszik, pedig csak az a fene nagy igazságérzete késztette rá, hogy leszólítsa.

– Szia! Igen, én vagyok! – mondta, miközben ő is kerülte a lány tekintetét. Aztán így folytatta:

– Ne haragudj, azt gondoltam, hogy már nem emlékszel rám! Nem akartalak zavarni! – és miközben ezeket mondta, gondolatban még hozzá tette: – Meg különben is, hogy is jönnék én ahhoz…?

– Na, szuper! Akkor ezt megbeszéltük! – hadarta Emma és el is húzott, mielőtt még nagyobb bolondot csinál magából.

Kristóf sem tudta hova tenni ezt az egész jelenetet. Kissé meg is nyugodott, hisz tényleg azt hitte, hogy Emma már rég elfelejtette, hisz az olyan rég volt már. Annyi év eltelt azóta, meg aztán ő amúgy is csak egy szerencsétlen cigánygyerek.

Bármilyen évet írjunk, a gimiben is, mint minden korosztályban, megvannak a tömörülések, a bandák, csak a szempontok változnak. Itt már nem az a fontos, hogy ki honnan jön. Itt a kérdés úgy tevődik fel, hogy „nyálas”, vagy partiarc? Menő, vagy „béna”? Ja, a stréber szó már rég kiment divatból, de az is ciki. És Kristóf menőként tért vissza annyi év után. Sokan már nem is emlékeztek a vézna, zárkózott gyerekre. Mondjuk, már nem is úgy nézett ki. Az idő alatt, amit falun és más iskolákban töltött, Kristóf jóképű, kreol bőrű sráccá cseperedett. A két szülő legjobb génjeit hordozta magában.

Kristóf bátyja az apa génjeit örökölte. A lányok fehér bőrűek voltak, de viselték anyjuk vonásait. A lányok időközben férjhez mentek, a legnagyobb bátyja külföldre ment, ott vállalt bádogos munkákat. Már futotta jó ruhákra. Na, meg ő volt az a gyerek a négy közül, akinek esze is volt, meg feltűnés nélkül volt beilleszthető a „fehérek” világába. Szóval a nagy tesó úgy döntött, hogy Kristófnak tanulni kell.

Kristóf gyerekkorában zárkózott, visszahúzódó gyerek volt. Főleg, miután annak a bizonyos balhénak köszönhetően elkerültek abba a kis faluba. Az iskolában rajtuk kívül nem volt más cigánygyerek. Minden mozdulatát árgus szemek kísérték. Minél kisebb egy közösség, annál nagyobb az egy főre eső figyelem. Falun kevés a gyerek. Az ő osztályuk is, mint a másik, szimultán osztály. Együtt van az első és a harmadik, a második, meg a negyedik. Az osztályok létszáma így sem haladja meg a tízet. Az öt-nyolcasok a szomszéd faluba járnak, mármint akiket a szülei nem hordanak be a városba.

Negyedik osztály végére – hatalmas fegyelemmel – megtanult láthatatlanná válni. Mintha nem is létezne. Minden reggel elismételte, mielőtt kilépett az ajtón:

– Senkit nem érdekel a létezésem! Láthatatlan vagyok! – saját tapasztalatból és apja instrukcióinak egyvelegéből építette fel magának ezt a rettentően hasznos elméletet. Az órákon egyedül ült a hátsó padban, szünetben az épület sarkánál lévő csatorna árnyékában lapult meg. Úgy tett, mintha halaszthatatlan keresgélni valója lenne. Egy ág hegyével piszkálta rendíthetetlenül a földet. Talán hitte is, hogy talál ott valami értékeset, ami csak az övé lesz. Amúgy egy idő után tényleg senki nem törődött vele.

Valahogy mindenki megtudta, hogy miért kellett elköltözniük a városból. Az iskolában senki nem provokálta, de nem is barátkozott vele. Ezzel az erővel maradhattak volna a városban is. Ott is előbb-utóbb lecsendesedtek volna a kedélyek, elfelejtették volna az egészet, hiszen a város könnyebben felejt. A falu egészen más. Kisebb, összetartóbb a közösség, főleg mert a hírek gyorsabban terjednek. Viszont már nem volt visszaút.

Ide beilleszkedni körülbelül olyan vállalkozás, mint fogni, szorítani egy rozsdás vasat, és azt remélni, hogy attól, hogy szorítod, reggelre tündökölni fog. De ha még ez sem lenne elég, saját és a szomszéd ház történetét is magukon hordozták, mint a Sátán csókjának árulkodó nyomát.

A ház, amelyet csak hosszas huzavona után sikerült megvásárolni, a falu szélén állt. Ha bárki elment előtte, azonnal megállapíthatta bármiféle különösebb szakértelem nélkül, hogy legalább húsz éve lakatlan. Valamikor takaros kis otthon lehetett. Aztán kiderült, hogy csak tíz éve nem lakják, de a másik tízben „annak” a cigány családnak a rokonai éltek benne.

A földből „derékig” kiemelkedő két helyiségből álló pincelakás, fölötte ugyanekkora lakótér. Omladozó vakolat, imitt-amott beroskadt tető, keskeny udvar, düledező kerítés, egy összeomlott csűr maradványai, zsebkendőnyi kert. Ennyi. A jobb felőli szomszéd ház lakatlan. Vagyis csak a négy fala van meg. Ablakai helyén fekete, kiégett lyukak tátonganak. Teteje sincs, az is leégett. Négy koromfekete fal mered az ég felé. Egy néhai cigány család rettenetes emléke. Addig fog ott állni lakatlan, elrettentő példaként, ameddig az enyészet teljesen magáévá nem teszi. Figyelmeztetés magyar és cigány embernek egyaránt. Olyan, mint a népmese, mely generációról generációra, szájról szájra terjed. És addig lesz ez így, ameddig az utolsó tégla is el nem porlad, az összes kerítésdeszka el nem korhad, és a rozsdás dróthálót teljesen benövi a gaz, anyaga visszakerül földanya testébe, ahonnan vétetett.  

Népes család lakott régen abban a házban. Ahogy teltek az évek, egyre többen, és egyre több volt köztük a fiatal, megzabolázhatatlan siheder. Az apjuk sem volt „piskóta”, de ahogy teltek az évek, a gyerekeket mintha az ördög maga nemzette volna. Rettegésben tartották az egész környéket. A rendőrök sem mertek velük ujjat húzni, hiszen a rendőrt is csak asszony szülte. Aztán egy éjszaka, rejtélyes körülmények között kigyulladt a ház. Sosem derült ki, hogy mi lehetett az oka.

E ház falait kellett nekik nézni nap mint nap. Egyetlen pillanatra sem feledkeztek meg sem ők, sem a falu a tanításról. A szomszéd ház, amelyet megvettek, ugyancsak a tűz következtében ürült ki. Az a család is időszerűnek érezte a költözést. Ilyen családok utódjaként, és egy ilyen ház szomszédságában kezdték el új életüket, amely az apa álmaiban hófehér lapként jelent meg. De hát az a lap normál körülmények között is maximum sötétszürke lehetett volna… Itt nem ismerték őket.

– Cigány, cigány! Egykutya! – több mint biztos, hogy így mondogatták egymásközt a falusiak. Azt senki nem mondta ki hangosan, viszont mindenki tudta, hogyan kell a nemkívánatos személyeket eltávolítani. Na persze, ugyanazt a „viccet” egymás után kétszer elsütni még itt sem lehet, de biztosan megtalálják a módját, ha szükségessé válik. A falu büszke volt magára, hogy a környéken itt a legkisebb az egy főre eső cigányok száma. Régen is így számolták. Nem csak a magyar lakosság, hanem maguk a cigányok is. Ők sem szeretik, ha az élősködők száma meghaladja a közösségi tűréshatárt. Az senkinek sem jó.

Kristóf apja egy olyan család emlékeit volt kénytelen tisztára mosni, amit talán egy sugárzásmentes betonbunkerrel is lehetetlen lett volna. Ők azt gondolták, hogy némi vakolat, új kerítés, és egy új tető majd megoldja. Semmilyen munkához nem kaptak segítséget. Senki emberfia nem volt hajlandó átlépni a telek „küszöbét”. Viszont az apa makacsul, mint egy megszállott, kitartóan tüntette el a nyomokat. Először leverték az összes vakolatot, aztán sikerült a teljes tetőszerkezetet önerőből kicserélni Családi összefogással, saját kezűleg készítgették, csinosítgatták házukat és új életüket.

Kristóf eljárt iskolába, onnan haza. Délután apjának segített. Mindig akadt valami tennivaló. Már nagyon fiatalon megtanulta, hogy mi az a kemény munka, és azt is, hogy hol van a helye a társadalmi ranglétrán.

Pár év után a városban valóban lecsillapodtak a kedélyek. Visszatértek apja régi megrendelői, de időközben akadtak újak is. Azok, akiknek a rendszerváltást követően volt bátorságuk és egy kis eszük, mostanra megszedték magukat. Így az építkezések és a lakásfelújítások megszaporodtak.

Kristófnak nem voltak barátai. Az egyetlen szórakozása a számítógépes játékokra korlátozódott. Kétezerháromban, amikor hatodikos lett, karácsonyra kapott a két fiú egy használt számítógépet, amit az apjának adott valaki, aki egyébként kidobta volna. A hatalmas, robusztus monitort ketten vitték be, és az is hatalmas kihívás volt, hogy helyet találjanak neki az egyébként szűkös szobában. Ezen a szobán ketten osztoztak a bátyjával. Egy régi konyhaasztal, két egyszemélyes ágy, amit apja eszkábált össze azokból a deszkákból, amelyek a tetőfelújításkor megmaradtak. A matracokat turkálóban vették. A ruhák tárolására ugyancsak maradék lécből és deszkából eszkábált polcok szolgáltak.

Amikor még a városszéli házban laktak, a két fiú együtt aludt a szülőkkel egy szobában. A két lány pedig a konyhában, ugyancsak egy kihúzhatós kanapén.

 De ez a ház kényelmes otthonná vált a család számára. Négyzetméterre ez sem volt nagyobb, mint a régi, de mivel tartozott hozzá egy pincelakás is, ott alakították ki a konyhát, egy kis kamrát, sőt még egy fürdőszoba is helyet kapott. Igaz, nem volt csempézve, mint ahogy újabban már minden „rendes” háznál divattá vált. Sőt, a fürdőkád is amolyan kidobott, megbarnult, kopott öntvénydarab. De az, hogy egyáltalán volt, az mindennél többet ért. A két fiú lakott az egyik szobában, a lányok a másikban, a szülők pedig beköltöztek a konyhába.

Nemrég vezették be a vizet a faluba. A domboldalban találtak egy forrást, az látta el az egész falut ivóvízzel. Persze, nyaranta gyakran előfordult, hogy elzárták a csapot, hiszen a megnövekedett igényeket már nem igazán tudta az a forrás kielégíteni. Ezért tiltva volt locsolásra használni. Nekik is volt egy kis kertjük, amit a család női tagjai próbáltak rendezni. Nem túl nagy sikerrel. Otthon az asszonynak soha nem kellet ilyen munkát végeznie. Régen kisasszonyka volt. Arra nevelték, hogy hozzámenjen egy módos „Gábor” legényhez, nevelje a gyermekeket, és vezesse a háztartást. Minden egyéb munkálathoz ott a szolga. Volt egy kis kertjük, de nem volt senki, akitől segítséget kérhettek volna. Így minden évben szélmalomharcot vívott a természettel, de azt nem engedhette meg magának, hogy a falusiak még ezért is megszólják.

A falut dolgos, de zárkózott emberek lakták. Az a fajta, ahol a kapu meg a kerítés az „égig ér”. Nem szeretik a bámészkodókat, de legfőképpen az idegeneket nem. A faluban kevés a cigány, azok is a falu túlsó szélén, a „kibelezett” állami gazdaság ottfelejtett maradékai. Amolyan szegény, munkanélküli ex-állatgondozók. Isten ments, hogy bárki egy lapon emlegesse őket velük! Kristóf anyja úri családból való. Hiába tagadták ki, attól magát minden szempontból feljebbvalónak tartotta. Soha nem állna szóba holmi földönfutókkal, habár férjét is úgy ismerte meg. Szolga volt a családjánál. Árva gyerek. Egy másik kaszt fattya. Így került még gyerekként a gazdag „Gábor” családhoz, akik bádogosok voltak. Fát hordott, udvart söpört, cipőt pucolt, stb., stb. Akár az Argentin filmek rabszolgái. Cserében enni kapott és szállást a fásszínben. A kisasszonykákra még rá sem szabadott néznie, nem, hogy hozzájuk szólni. Aztán ahogy cseperedett a fekete cigánygyerek, a családfő már dolgozni is elvitte magával. Így lopta a mesterséget, majd a lányt is.

Kristóf anyja alázatos felesége urának, azt viszont sosem vallaná be, hogy amikor egyedül van, siratja régi életét és egy jobb sors eldobott lehetőségét. Férje rendes, dolgos ember. Nem iszákos, nem veri. De egymagában, családi háttér nélkül az ember nagyon kiszolgáltatott ebben a „fehér” világban. Ma már tudja, hogy a nagy család nem csak szigorú szabályokat, de óvó hátteret is jelent. Biztonságot, jólétet. Egyszerűen „csak” a szabályokat kell betartani. Hozzámenni ahhoz a kiszemelt legényhez, akinek a családjával már évek óta megegyezett az apa. Ez nem ment neki. Mindig is lázadó volt. Gyerekkorában is, ahol csak tehette lázadt a szigorú családi szabályok ellen. Ő nem birka, akit csak úgy adnak-vesznek a vásárban. Az volt a szerencséje, hogy nem volt fiútestvére, meg az apja kedvence volt.

A Bánságból származnak, onnan szöktek el egy májusi éjszakán. Az asszony az ottani cigány nyelvjárást ismeri. Négy osztálya van, az iskolában románul tanult. Amióta elkerült otthonról, soha többet nem használta sem anyanyelvét, sem családja viseletét. Ettől a naptól kezdve otthon egymás közt románul beszéltek. Hosszú, egyszerű szoknyát, inget, szvettert és fejkendőt hordott. Úgy öltözködött, mint a román városi cigány asszonyok. Régi viseletét a padláson őrzi, mint egy ereklyét, egy régi katonaládában, amit még férje vitt egyszer haza. Egy régi ház padlásán találta. Most is a padláson őrzi. Időnként oda jár fel, ha elege van a nehézségekből.

Kristóf apja soha nem járt iskolába, viszont beszélt egy keveset magyarul. Sokat dolgoztak az asszony családjának férfitagjaival magyar vidékeken. Ezért döntöttek úgy, hogy erre a vidékre költöznek. Minél távolabb az asszony családjától. Otthon még sokáig románul folyt a társalgás. Aztán, ahogy a gyerekek kezdtek iskolába járni, az asszony velük együtt tanult meg egy pár szót, de rendesen sosem   magyarul. Nincs is rá szüksége. Ritkán jár el otthonról, akkor sem egyedül.

Kristóf az iskolában az osztályterem hátsó padjában ült, ahol szépen meghúzódott. Ő volt az egyetlen nem magyar anyanyelvű, ráadásul cigánygyerek az osztályban. Ahogy mondani szokás, sok vizet nem kavart. A falu másik végén élő gyerekek nem jártak iskolába. A kilencvenes évektől a kétezres évek elejéig még ez volt a kényelmesebb megoldás. Ha nem akartak, hát nem erőltette őket senki. Jobb volt ez így. Amúgy is nehéz lett volna beilleszteni őket az osztályba. Így is egyre nagyobb divat lett, hogy a tehetősebb szülők bevitték gyerekeiket a városi iskolákba.

Eléggé magányosan teltek napjai. Egy ideig az osztálytársak kerülték, csak távolról méregették. Aztán elhangzott néhány provokatív kijelentés, de a magyar fiúk hamar megunták a csesztetést. Az úgy nem buli, ha nem ütközöl ellenállásba. Minden provokációjuk lepergett Kristófról. Nem azért, mert olyan jó gyerek volt, hanem mert gyáva. Félt apja haragjától. Sokszor érezte, hogy ez a hely nem neki való, de apja otthon megfenyegette, hogy ha lógni próbál az iskolából, vagy valami balhéba keveredik, szíjat hasít a hátából. A megélhetésük múlott azon, hogy a családnak milyen híre van a városban, vagy a faluban, vagy tök mindegy, hogy hol. Ott, ahol épp élnek és annak ötven kilométeres körzetében. Apjának naponta meg kellett harcolni a megbízásért. Nevet kellett szerezni magának. Olyan nevet, amely hallatán az emberek elfeledik bőrének üszökfekete színét. Olyan nevet, amely megeteti a családot.

Kristóf apja is küszködött a saját démonjaival. Ő soha senkinek nem volt elég jó. Az anyja, amint csak lehetett, megszabadult tőle. Kilencévesen „adta el”. Első gyerekként született egy olyan családban, ahol a mindennapi betevő a szó szoros értelmében volt bizonytalan. Egy távoli román város, patakon túli „nejlon negyedből” való. Ott, ahonnan ő származik, az üveg nélküli ablak a jellemző. Nem is értik, hogy mire jó az, hiszen nyáron a meleg, a bogár, meg a döglégy jár rajta ki és be, de főleg be, télen meg nem győzi az ember begyömöszölni hitvány ronggyal a lyukakat. Az ajtó, az más. Azon járni kell, de azt is minek? Aki kint van, az legszívesebben kint is maradna, hisz bent semmi nincs, csak a mérhetetlen szegénység, egy füstös tűzhely, bömbölő csecsemő, nyöszörgő öregasszony, aki talán nem is olyan öreg, mint amilyennek látszik, de mivel már dédunokái is vannak, talán mégis öregnek számít, döngölt padló, dög és pisaszag. A kint, az nyáron jó, de télen… Szóval, bőven elég volna egy ablaknyi rés ajtónak és kész. Onnan való, ahol a patak mindenek tudója. Hozzá mennek, ha már megint gyermek születik, ha meghal valaki, ha mosakodni akar, ha gebét itat, ha vért kell lemosni, késről, kézről, fejről, szájból, ágyékból… A patak az, mely bölcsőtől koporsóig kísér. A kívülálló azt gondolná ezek után, hogy életet ad és vesz el, de nem, ő csak tanúja a mindennapoknak. Apja halálának is tanúja volt.

Apja akkor halt meg, miután az ötödik gyermek megszületett. Fényes nappal verték agyon. Tartozása volt. Részben családi adósság, orvosságra kért kölcsön, természetesen a maradékot elköltötte olyan italra, amely ideig-óráig feledtette szánalmas életét. Aztán meg a következő hónapi koldulás eredménye is valahogy másra ment el, meg az azt követő is… A tartozás „normál” emberi mércével mérve nevetséges összeg volt. Csakhogy itt az az összeg az életben maradás záloga.

Az özvegyen maradt asszony alig bírt a sok gyerekkel. A három nagyobb már önállóan koldult a városban, az anya a csecsemővel a főúton, az autók között kéregetett. Őt, aki már munkára is alkalmas volt, bérbe adta, akár egy lovat. Nem, ez nem is jó hasonlat. Az ember a lovát nem adja bérbe. Macskát meg nem lehet, az úgyis haza megy. A kutya, na az talán jó hasonlat. A kutyáról azt hiheted, hogy kölcsönadható, csakhogy mire észbe kapsz, az már a másik gazdához tartozik. Ő is így járt. „Csak” kölcsönadták munkára. Csakhogy az évek alatt úgy megszokta ő is, meg a család is, hogy egyszer csak otthonnak nevezte azt a házat, ahol mindenki lábtörlője volt. Akárhogy is veszi, azóta is azt vallja, hogy lábtörlőnek lenni sem mindegy, hogy hol. Hisz a lábtörlőnek is van önérzete. Lehet, hogy lábbal tiporják, de a cipő, amit bele törölnek, nem mindegy, hogy az út porától, vagy a térdig érő sártól, trágyától mocskos.

Sehol nem egyszerű cigánynak lenni…

Egyébként Emma anyja hallani sem akart erről a kapcsolatról. Ő még nagyon is emlékszik, hogy milyen lányanyának lenni. Ezen a vidéken, ennél talán csak egy-két dolog van, ami az emberek szemében ennél is megvetendőbb: az, ha az ember lánya egy románnal, vagy egy romával adja össze magát. Ez egy olyan vidék, ahol az emberek büszkék, makacsok, mint az öszvér, és nagyon nehezen felejtenek.  Trianon is elevenen él még a kollektív tudatban, annak ellenére, hogy a fiatal generáció már azt sem tudja, hogy igazából mi is történt akkor és ott. Azt viszont ennek ellenére is tudják, hogy minden baj okozója. Mindent elutasítanak, ami kicsit is eltér a „normálistól”.

Hogy mi a normális…?

Karácsony Tünde korábban a Szöveten:

Karácsony Tünde: Bolygó-közti utazás