Mezei Attila: Janka (2.)

Mezei Attila

Janka  (2.)

 Egy nagyszabású vasúti hídépítő program faanyagának szerződéskötésekor szerencsére kötélnek állt. A mutatványt követő diszkrét tapsot kihasználva Janka mellé telepedett egy magyar építész, akinek valamilyen Károly volt a neve, de Charlesnak hívatta magát. A többiek arra gondoltak, nem kis irigységgel, hogy az ifjú statikus nem csak a szakmai jártasság kidomborodására figyelt fel. Kiderült, hogy az élcelődő feltételezés és a valóság között még egy kés éle sem férne el. A férfi különösebb nekifutás nélkül javasolta, hogy ha esetleg trópusi fafajokat is szeretne szimatolni, akkor ő szívesen elvinné egy három hét múlva induló fotós szafarira Abesszíniába. A lánynak el kellett menni, összekészíteni az aláírandó dokumentumokat. Amikor végzett, visszatelepedett az afrikai kirándulás elszánt szervezője mellé és határozottan válaszolta, hogy teljesen biztos a szülei álláspontjában, a mérnök lemondóan bólogatott, de ez cseppet sem érdekli. Csatlakozik, abban az esetben, ha ezt a hülye Charlest villámgyorsan visszaváltoztatja Károlyra. Az aláírást követő kacsamájas, pezsgős fogadáson kis megütközést keltett, amikor elhangzott, „Ezután szólítsatok csak Karcsinak!”, javaslat.

Apja a birtokolt három nyelv közül csak magyarul tudott megszólalni, viszont olyan szabatossággal, hogyha lettek volna a közelben nyelvészek, akkor a jegyzetfüzetük első négy oldalát betöltötték volna az idézetek, amelyeket kiválóan fel tudtak volna használni egy későbbi, „A magyar káromkodás sokszínűsége a század első felében” című nagy lélegzetű tudományos munkához. Szerető édesanyja csodálkozva konstatálta, hogy csak egy olyan hang jött elő a tüdejéből, mint a lehálózott kerekű Opel biciklije gumijából, amikor belement a poros úton egy patkószegbe. A kerék egyébként azért volt a színes neccel gondosan beburkolva, mert ennek híján, virágvasárnapi körmenet mellett elhaladván a küllők a beléjük keveredett könnyű vászonszoknyát, a vallási buzgalomtól átitatott hívők hangos együttérzésétől kísérve, egyszerűen lerántották róla. Közölték egy szem lányukkal, hogy az életét és a jó hírét egyaránt veszélyeztető kirándulást az emberevők közé nem hagyják jóvá. Csendesen vették tudomásul, hogy mivel Janka már négy napja nagykorú, erre nincs is szüksége. Az előírt oltásokat már megkapta és boldog, hogy ilyen bensőségesen elbúcsúzhatott tőlük a nagy út előtt.
   Bécsből Európa legmocskosabb vonatával utaztak egy La Spezia nevű olasz kikötőig, három osztrákkal és egyikük feleségével lett teljes a szafari. Átrakódtak Banino kapitány Livorno nevű hajójára. A tengerész illendően bemutatkozott, angolul beszélt, elmondta azt is, hogy mindent tud a magyarokról, de nem azért, mert volt alkalma a háború végén Szibériából japán hajókkal hazatérő hadifoglyokat Szuezből Triesztbe szállítani. Ismeretei ennél jóval biztosabb alapon nyugszanak, a felesége magyar. A Charlesból Karcsivá avanzsált férfi megnyugtatta, ezt tekinthetjük kisebb fejlődési rendellenességnek és bíznak benne, hogy a Port Saidig tartó út biztonságát nem veszélyezteti.

Százak várták a hajót, az árusok a domborított sárgaréz tányértól a krokodilfogon keresztül Nofretiti eredeti nyakékéig mindent szerettek volna eladni az egyiptomi ritkaságok iránt szemlátomást komoly érdeklődést tanúsító érkezőknek. Távolabb két Ford automobil állt, az oldalukon Kodak felirat sárgállott. A hozzájuk tartozó két khaki ruhás ember ugyanilyen feliratú zászlókat lengetett és torkaszakadtából ordítozta az egyik osztrák útitárs nevét, „Halló, mister Krenn!”. Áttörték a tömeget és olyan információkhoz jutottak a két angoltól, amelyektől bizony, ha a rájuk törő kelet varázsától eddig nem tette volna, tátva maradt a szájuk. Hajnalban az Abesszíniában eddig is jelen lévő olaszok bevonultak az ország egyéb területeire, Hailé Szelasszié császár katonái minden fronton felvették a harcot, háború van. Az ottani fényképezgetésnek szó szerint lőttek. Két lehetőségük van, a holnaputáni hajóval Brindisi érintésével visszacsobognak Triesztbe, vagy a Nílus völgyén levonatoznak Asszuánig, onnan a folyón hajóznak egy keveset Wadi Halfáig és a kies sivatagban fotóznak. Az utóbbit választották!

Az autókkal Kairóba utaztak, a Hotel Shepheardsban éjszakáztak egyet. Janka számára akkor derült ki végérvényesen, szemmel láthatóan és érzékelhetően, hogy az építész úr bizony zsidó. A zsalugáteres ablakú Luxor-Express a kiírtnál másfél órával később indult, ennek csak annyi oka volt, hogy a személyzet úgy döntött, várnak, hátha jön még valaki. Tartva magukat a két brit instrukcióihoz, a málháik mellől öt centinél messzebb nem távolodtak el, mivel itt mindent ellopnak, hogy a gát még a helyén van, az a folyamatos fegyveres őrzésnek köszönhető, de még így is van akkora csoda, mint Mária bármelyik jelenése. A poggyászaik és az építmény is hiánytalanul a helyén volt, ezt onnan tudták, hogy a vonattal Asszuánig utaztak. Ott átszálltak a Lotus nevű nílusi gőzösre. Csak ők voltak az oldalkerekes matuzsálemen, annyi képet készítettek a philaei Isis templomról, Kleopátra házassági szentélyéről, aztán később Ramszesz Abu-Simbeléről, hogy a már említett osztrák szerint, a Kodak már ezzel maradéktalanul meg lehet elégedve, és ha több fotó nem készülne, tegyük fel, mert a sivatagot időközben ellopta valaki, amit ő személy szerint egy cseppet sem bánna, akkor sem dőlne össze a magas ég.

Wadi Halfa és a Líbiai sivatag azonban várta őket. Az ígért autók viszont nem, amik valahonnan Szudánból igyekeznek errefelé, hogy a homoktengerben hű társaik legyenek. A hotel tulajdonosa, egyébként svájci állampolgár, Le Grand Saconexból, kezét dörzsölgetve nyugtatta meg a társaságot, „Errefelé két-három nap nem számít, ő pedig szívesen hitelez a Kodak cégnek.”. A szervezőirodának jött igazán kapóra a járművek késése, időközben kiderült, Fordok lesznek, volt idő precízen összekészíteni a húsz napos úthoz szükséges minden kelléket, üzemanyagot, élelmiszert, vizet, sátrakat. Ezeket a munkálatokat két vörösképű angol irányította, tőlük kapták meg a szükséges iránytűket, térképeket, ők is ellenőrizték a védőoltásaikról szóló igazolásokat. Az egyikük olyan walesi angolt beszélt, hogy Janka a volt tanárnőjétől hallott megjegyzéssel viccelődött, „Így beszéltek azok a zöldre mázolt orcájú walesi barbárok, akik éjszaka visszalopództak a csataterekre, elvágni a sebesültek torkát, mert így egyszerűbb volt kirabolni őket”. A Robsonnak hívott ember lassan kivette a szájából a cigarettát, „Ez csak Olivia Bale lehetett, egy nagypofájú boszorkány Ruthinból, én is oda való vagyok”. Ettől kezdve mindenben egyetértettek, kivéve a fegyverek ügyét, ezek nélkül nem indulhatnak útnak, ez szabály. Bármi megeshet, leginkább a sátraik körül éjszaka szaglászó hiénák, de a líbiai sivatagban ilyen-olyan céllal kevereghetnek még mások is, akik közül nem mindenki tagja őfelsége akadémiájának, vagy a Rotary Clubnak. A három, autót vezető helyi „munkatársuk” kezébe nem adnak puskát, ez a másik fontos szabály a gyarmatokon. Tehát, vagy keresnek maguk közül három militáns személyt, akinek át lehet adni egy-egy huszonkettes Remingtont, persze az illetőknek a lőtéren be is kell bizonyítaniuk, hogy tudnak bánni velük, vagy pedig nem mennek sehova. Járhatóbb út ez, mint a sivatag, de akkor a Kodaknak vissza kell fizetni az eddigi költségeket, valamint valahogy haza kell jutni, ami innen kicsit bonyolultabb, mint Óbudáról nyolc hosszúlépés után. A két idősebbik osztráknak volt szerencséje harcolni a háborúban, az ezekhez a műszerekhez képest hajóágyúnak minősülő Mannlicherekhez voltak szokva és Karcsi is lőtt már életében vadászpuskával, kétszer is. A lőtéri huzavona jó volt egyrészt unaloműzőnek, tény, ami tény, Wadi Halfa nem volt a Pigalle, másreszt feszültségoldónak. A járgányok most már helyi viszonylatban is tetemesen késtek. A burnuszos segéderő az irreálisan távoli állványra felrakott öt, egykor ananász szeleteket rejtő bádogdobozt. Ezt követően bebújt a célponttól jó tíz méternyire balra lévő gödörbe. A két katonaviselt fotós egyaránt kettőt talált el, de látszott a szakértelem. Karcsi, akit ebben a brit közegben Charlesnak hívtak újra, egyet sem. A jelenlévők ordas hazugságnak minősítették a lövészi előéletről tett állítását és vizes borogatást tettek megkékült állára. Jankának, a nemrég hullarablónak titulált walesi megengedte, hogy tegyen egy kísérletet. Az illendőségnél talán kicsit hosszabb ideig szorongatta a lány vállához a puskát, persze oktató jelleggel, aki benézte a célt és az irányzékot. Kacarászva kibökte, hogy nincs is ez olyan messze, aztán lelőtte mind az ötöt. A következő három napban, ennyit késtek még a Fordok, a két angol céllövő versenyeket szervezett és persze lehetett fogadni is. A minden értelemben friss tehetség legyőzte a város minden civil és katonai beosztású jelentkezője mellett az éppen induló, vagy fáradtan visszatérő antilopvadász expedíciók magabiztos, vörösre cserzett képű hivatásosait is. Ötvenkét fontot nyert! Ezen csak egy Banks nevű amerikai nem csodálkozott, még a tavasszal találkozott itt két magyarral, bizonyos Széchenyivel és Almásyval, akik szintén bravúros lövészek voltak. Akkor fészkelte be magát a fejébe az a gondolat, hogy ilyen jól csak kiképzett kémek célozhatnak, habozás nélkül ide sorolta ezt a szemtelen fruskát is.

Mezei Attila prózájának előző része a Szöveten: