Mezei Attila: Janka

Mezei Attila

Janka

Németül és franciául beszélt, szerencsére a megrendelések zöme ezen a két nyelven érkezett. A postás a táska külön rekeszében tárolta a leveleit, amit eleinte ruhacsipesszel, később biztosítótűvel zárt le. Mindig aggodalmaskodott az öreg, hogy mi lesz, ha egyet is elveszít, amire bizony volt esély az itt-ott elfogadott fröccsök miatt. Karácsonykor például a mise előtt cserélgették a képeslapokat a hívők, mert a kézbesítés kicsit megkavarodott. Ilyenkor azt mondta neki, „Akkor, Lajos, maga nagyon ülepen lesz billentve!”. A ma érkezett levél viszont angolul íródott, Svédországban adták fel, akárhogy forgatta, nem jutott vele előrébb. A fene nagy gondolkodás közben kinézett az iroda ablakán, meglátta a kislányt, aki kényelmesen elhelyezkedett az árokparton, alig látszott ki a kék katángvirágok közül, előszedte a kis bőr hátizsákjából a térdzoknikat és a lábbelit. Egész eddig mezítláb grasszált, mint a többi falusi gyerek. Most igyekezett kicsit összeszedni magát, így szidást csak vacsora után kap, amikor kiderül, hogy a patyolattiszta harisnyán belül olyan mocskos a lába, mint a förtelem. Megint hallja az anyjától, hogy akinek az apjának malma, gyára van, nem mászkálhat naphosszat cipő nélkül, mint a parasztok. Összehajtotta a levelet és kiment a ravaszdi kislány elé, aki a harmadik gyereke volt, az első két kisfiú nem élte meg az egy évet sem, elkísérte őket az első felesége is, hogy vigyázzon rájuk, nehogy valami bajuk essen a túlvilágon.

   

   Azt hitték, sokkal nehezebb lesz a vadócból matrózblúzost faragni, az utolsó szünidei napot a magasra rakott szénásszekerek tetején töltötte, minden fordulónál lelkesen integetve az aggodalomtól majd egeret nyelő apjának. A békésen poroszkáló lovak, Csillag és Bandi vontatta hintóval utaztak a beköltözéskor, a két pára meg-megrezzent, amikor a mellettük elpöfögő néhány automobil nem elég, hogy büdös füstöt eregetett, még dudálással is helytelenkedett. Volt egy olyan lehetőség, hogy az anyja nővérénél lakjon, mégis maradjon egy kapocs az otthoniakkal. Ismerve mindkettőjüket, ezt a szülők elvetették. Az azonos látásmód páratlan mezője volt ez a döntés, egyetértettek abban, hogy olyan szituáció állna elő, mintha a „Mária zarándokzászlót hímző asszonykör” vezetőjéhez hirtelen odaköltözne Josephin Baker. Pár héten belül a kevésbé béketűrő arzént nyeletne a másikkal. Maradt a kollégium a tizenöt ágyas szobáival! Mindenki, leginkább az otthoniak meglepetésére ezzel előbb megbarátkozott, mint magával az iskolával, abban az zavarta, hogy itt bizony tanulni kellett. Nem volt elég, mint eddig, az órákon való viszonylagos odafigyelés. A délutáni szilenciumon minden percet ki kellett használnia, ha nem akart lemaradni a zömében városi szobatársaitól, akik közül többeknek nevelőnője is volt eddig, ketten jártak már Párizsban, többen a tengernél. Este, lámpaoltás után, mégis az ő történeteit hallgatták, elborzasztotta őket a hagymásvér-evéssel, kígyós és pókos történetekkel és a halott kistestvéreivel.

   Leginkább a nyelvek tanulásában jeleskedett. Németül beszélt, de olyan sváb dialektussal, hogy a tanárnő, aki mindennek kinézett, de germánnak nem, hangos, szenvedélyes, fekete hajú és barna bőrű volt, mintha az „Est”olasz kávéreklámját látták volna, többször letett arról, hogy a jó Heine nyelvét Janka birtokolhatja egyáltalán valamikor. Angolból osztályelső volt, a „Miss”, aki a walesi Ruthin nevű városkából keveredett valami csoda folytán ide, folyton azt emlegette, hogy még John Milton is örülne, ha hallaná. Franciából tartotta a lépést a többiekkel, annak is köszönhetően, hogy hetente kétszer azzal a nagynénivel gyakorolt, akivel majdnem együtt lakott, de a gyilkossági kísérlet vélt lehetősége miatt a szülei letettek erről. Talán a hetente együtt töltött mindössze négy óra és ezalatt a fokozott Flaubertra, Balzacra való koncentrálás nem hagyta kifejlődni a drámát. A nyelvek atyját és anyját, a latint oktató apáca, az egyik az iskolában előforduló háromból, szintén elégedett volt vele. Ennek a nővérnek volt a feladata az is, hogy a napi háromnegyed órás testmozgás során ügyeljen a kisasszonyokra és számukra üdítő feladatokat találjon ki.

   Egy alkalommal viháncolva futkostak, labdáztak, ugróköteleztek a nagyteremben, ami az évnyitók, évzárók színhelye is volt, ezért tornaszerekkel, finoman szólva, nem volt telezsúfolva. Felfedeztek viszont egy, újonnan a fagerendás mennyezetre rögzített, közismerten férfi szert, egy gyűrűt. A nővér szerint az egyik, már idősödő matematikus kérésére telepítették oda, ennek segítségével tartja karban a lelkét és a fizikumát. Az utóbbit ugyan még nagy veszély nem fenyegeti, hiszen játszva megcsinálja a keresztet, ami azt jelenti, hogy vállmagasságban kinyújtja oldalra a karjait és így tartja magát, akár tizenöt másodpercig is. Erre csak erős férfiak képesek, azok is csak isten segítségével! Becsoszogott a barna köpenyes pedellus, halkan susogott valamit a nővérnek, aki türelmet és fegyelmet kért, hívatja az igazgató úr. Sietett vissza, tartott tőle, a magára hagyott nyáj rendetlenkedik, hangoskodik. Helyette már a folyosó közepétől számolást hallott… huszonegy… huszonkettő. Belépett, a direktortól kapott ajándék naptár kiesett a kezéből, Janka keresztet mutatott be a gyűrűn, a többiek meg számoltak, harmincig.

   Az igazgató földrajzot tanított, következő óra végén megkérte a leányzót, hogy a szünetben mutassa már be azt a bizonyos mutatványt, ha van kedve. A válaszból megtudta, nem mutatja be, mert egy fikarcnyi hajlandóságot sem érez ez iránt. Ettől a szókimondó pillanattól kezdve a geográfia tantárgyban nyújtott eredménye elégséges szinten állapodott meg. Amikor a balti országokkal kapcsolatos anyagból felelt és minden kérdésre fényesen válaszolt, a jegy mégis a megszokott lett, úgy vágta földhöz a könyvét és a kapcsos irattartóban lefűzött jegyzeteit, hogy biztosan voltak lapok, amelyek az első komolyabb esőig Vilnius, vagy Riga utcái fölött keringtek. Az iskola szegényebb lett egy jelentős összegű támogatással, ami mögött az apját és baráti körét tudhatjuk, Janka pedig utolsó évét magántanulóként végezte el. Abban a budai leányiskolában maturált, amit a család egyetemi tanár, ornitológus barátja intézett számára, nem kis fáradtsággal, lehetséges összeköttetéseit eszközként használva a nemes cél érdekében.
   A család azon már meg sem lepődött, hogy a melengető fészekbe már nem tért vissza. Idegen nyelvű levelező és tolmács állást vállalt annál az export-import cégnél („Wolf és fia”), amely többek között az apja gyárának termékeit is kínálta a monzai olasz királyi park, vagy a svéd uralkodó stockholmi palotájának kertje számára. A társaságnál az üzleti levelezés minőségénél talán többre értékelték azt a szervező munkát, ami az erdei nélkül maradt ország épületfa éhségét csillapította a lány apja és ismerősei üzemeiben mindig határidőre és méretpontosan legyártott, a fenyőt megfelelő szinten helyettesítő hárs és nyár anyaggal. Az is kiderült, hogy a lány bekötött szemmel, szagról felismer minden honos fafajt, ezt a tudást gyerekkorában szedte fel, naphosszat a „Herkules” típusú gatter körül tekeregve, ami szigorúan tilos volt számára. Wolfék több nemzetközi üzleti megbeszélést kezdtek, a cég sokrétű szakmai felkészültségét bizonyítandó, azzal a kis játékkal, hogy a bekötött szemű tolmács egy elegáns szövetzacskóból találomra kiemelt kockák fafaját hiba nélkül meghatározta. Kockákról lévén szó, volt ebben kockázat, mert ha az idegen nyelvű levelezőnek nem volt hozzá kedve, ez gyakran csak az utolsó szent pillanatban derült ki, akkor a produkció elmaradt, ülhetett volna ott akár a kormányzó is.

Mezei Attila legutóbb a Szöveten:

Mezei Attila: Edző