Mezei Attila: Edző

Mezei Attila

Edző

A fékezhetetlen tehetségű csapat ügyeit a már nyugdíjas bádogos intézte. Minden, erre szánt energiáját felégette, hogy az idegenbéli meccsekre fuvart szerezzen. Ritkán sikerült kisírnia a téesz buszát, gyakrabban valamilyen teherautót az erdészettől, végszükség esetén a piros traktort, pótkocsival, amin előtte, jó esetben, nem silót szállítottak. A hazai meccsekkel közel sem volt ennyi nyavalya. A pálya felfestéséről kellett gondoskodnia, a mészért volt némi futkosás, de aztán, meteorként jött a gondolat, jó lesz a fűrészpor is. Az meg volt a fatelepen, több is a kelleténél. A szerelését mindenkinek az anyja mosta. Fél év kitartó munkájával még két olyan embert is sikerült találnia, akik úgy tűnt, szeretik, ha hülyézik őket és másfél óráig meg tudják állni, hogy ne tegyék ugyanezt a bíróval. Belőlük lettek a partjelzők. Edzésekre nem maradt ereje, kijelölt nap ugyan volt, részt vett rajta, aki nem délutánosként dolgozott éppen és ahol nem volt otthon valami fontos dolog. Kapura rugdostak, azután vég nélkül, sötétedésig kergették a bőrt.

   Az egyik házban a néni, ehhez a csapatnak semmi köze sem volt, meghalt. A fia nem akarta volna eladni a szülői házat, bármennyire sem úgy nézett ki, mint – mondjuk – a „Waldorf Astoria”, meghirdette albérletre. Az alexandriai könyvtár kisebb csoda, akadt jelentkező, középkorú házaspár költözött be. A férfi elment szurkolni a vasárnapi mérkőzésre, amit vagy a megérdemelt győzelem mámorától, vagy az elkerülhető vereség bánatától hangos beszélgetés követett az ivóban, de nyugodtan hívhatjuk ordítozásnak is. Kis szünet lett, amikor a felhevült törzsközönség megtudta, hogy az idegen edző volt valamelyik felsőbb osztályt taposó csapatnál. Egy igazi, élő edző!
   Megismerve a dicstelen állapotokat, annyit ígért, hogy mindezek ellenére erős, középmezőnyhöz igazodó társaságot tud összekalapálni. Nem jutnak be a Vásárvárosok Kupájába, de ki sem esnek. Igaz, nem is lenne hová! Az edzéseken a helyzet kicsit megváltozott, mindig futottak öt kört, aztán speciális feladatokat oldottak meg. A két kapus egymásnak rugdosott tizenegyeseket, a halfok a csatárok ellen kispályáztak, az egyik fedezet itt játszott, a másik amott. Hamarosan kiderült, hogy a legjobb büntető és szabadrúgás végrehajtó a kapus. Az edző szerette volna, ha kimegy a mezőnybe játszani, de elzárkózott, „A tököm akar rohangálni, mint az eszement. Jobb így, nézegetem a lányokat, néha meg ugrok egyet erre-arra.” Mindenesetre, arra rábeszélték, hogy a tizenegyeseket és az ígéretes szabadrúgásokat vállalja el, hét gólt lőtt a tavaszi szezonban. Pedig három meccsen nem is játszott, mert majáliskor véletlenül letépett egy piros zászlót, amin sarló és kalapács is díszelgett, a rendőrök rövid időre kivonták a forgalomból.
   Őszi szereplésüket torkon ragadta, hogy négy állandó játékosuk nélkül bizonytalanná vált a népi demokrácia védelme, bevonultak katonának. Bevonuló bulijukat csak erős jóindulattal lehetett kulturált „partynak” hívni. A parttalan italozáson túl, a fegyvernemek közötti villongásba csapott át. A néphadseregbe indulók, a nyulak, elnevezésüket meghazudtoló agresszivitással macerálták  (van erre jóval találóbb, de eléggé pórias kifejezés is) a műszaki zászlóalj dombelhárítóját és együtt estek neki a határőrnek, a „zöldávósnak”. Gőzük nem volt, hogy az utóbbi mit is jelent. Valaki beletöltött a hangulatért fokozottan felelős barátjuk gombos harmonikájába két deci rumot, az ital nem jött ki a jobb sorsra érdemes műszerből, de ezt követően hang sem. Véget ért a zsúr, hazafelé a „Mikor nyugszik minden csendesen, a határőr nem pihen” slágert bömbölték végig az utcán, vastapsot nem, de hozzászólásokat kaptak bőven.
   A mágus kénytelen volt átszervezni csapatát, nem voltak ügynökei, hogy Burkina Fasóból, vagy Zimbabwéből olcsó játékosokat szerződtessenek, akik színesebbé tették volna a gárda játékát. Az is valószínű, hogy ezeket a helyeket nem is így hívták akkor. Helyette a csapatba frissen beépített ifistákat meggyőzte, hogy az ellenfél minden játékosa, aki átlépi a félpályát, az a béketábor ellensége és szakadjon rájuk a dolgozó nép haragja. Az ősz szezonban alig kaptak gólt, ellenben gyakran akadtak távol-keleti küzdősportokat utánzó jelenetek. A két szélsőhátvéd és az akkoriban divatos beállós posztján kilencen fordultak meg, az összekulcsolt kézzel könyörögve visszahívott harmincéves aggastyántól a nyolcadikos suhancig. Valaki mindig ki lett állítva és eltiltást kapott.
    Ezzel együtt, olyat produkáltak, mint még soha, ötödikek lettek. Évzáró eddig is volt, de hogy főzzenek is valamit, most fogalmazódott meg először. Összedobták a pénzt, a balszélső pedig vállalta, hogy időre szállítja a kakast a jobbfedezet anyjához, aki paprikást főz majd belőle, az ilyenkor szokásos, ipari mennyiségű nokedlivel együtt. Az asszonynak először ismerős volt a tarajos, de a Bözsi néni baromfiudvarának büszkeségével való kínos hasonlóságot a véletlennek tudta be, hiszen még a fia is beszállt az árába. Amiatt viszont erősen ágált, hogy több emberről van szó, mintha Szentlászlóba mennének a pappal esőt kérni, kevés lesz ez a jószág. Meggyőzték, nem a falánkságról van jelen esetben szó, hanem az együtt evés öröméről, miközben megbeszélik közös, nagy tetteiket. A szakácsnő ennek ellenére a legapróbb részeire szabdalta a hátsó udvar egykori fejedelmét.
   Elkészült a mű, éppen eleredt az eső, a kocsma teraszán telepedtek le, kicsivel többen voltak, mint a tréningen szoktak. Az öreg bádogos mondott három mondatot, az edző szedett először. Kivette a két felső combot és egy félbevágott szárnyat, némi zúza is jutott a kanalába. Ettől kezdve az ifik már látták tányérjukon a nokedlit, némi szafttal.
   A következő edzésre nem ment senki!

Mezei Attila legutóbb a Szöveten: