Külváros. Egy semmilyen város jelentéktelen széle. A szélének is a széle. Az utolsó utca. Inkább utcácska. Töredezett aszfalt, kavicsos padka. Egyik oldalon vizesárok. Betongyűrűs hidak. Tágas zöld a házak előtt. Egyenházak. Egyen-kopottak. Másikon ritkás erdő. Kusza facsoport. Vékony, girbegurba fák. Közepén nyiladék. Tér. Játszó. Vagy csak A tér. Ócska pad. Valaha piros deszkával. Már csak nyomokban. Előtte vasvázas hinta. Láncos. Rozsdás. Léchiányos ülőke. A tér mellett egy fa. Hatalmas. Magányos. Virágzó gesztenye. Ősöreg. Mégis virul. Hátrébb bozót a patakparton. Az utolsó háznál az aszfaltnak vége. Onnan földút. Át a szántók közt. Azokon túl a gyár. A gyár. Ipar a semmiben. A megélhetés. A főút mellett. Emez csak rejtek. De oda vezet.
Hajnalodik. Az első laposan előkúszó vörös fénypászma fennakad a gesztenyevirágokon, s azok rózsaszínbe váltanak, ledobva az éjszaka által rájuk aggatott szürkeséget. Érdekes színátmenet a majdani hófehérhez, ami a fény erősödésével beborítja a fát. Kósza szellő lebben, mintha csak az előtörő fény lökné meg kicsit a levegőt. A nagy fa megrezdül, mintha álomból ébredne. Talán nyújtózik is. Lassan minden ébred.
Kapunyikorgás. Kettő, szinte egyszerre. Hosszú évek alatt alakult szinkron. A reggel első két embere. Kopott munkásruhák. Kopott tekintetek. Egyenesen a padhoz mennek. Egyszerre érnek. Bólintanak. Nem szólnak. Minek? Felesleges udvariasság. Már mindent elmondtak. Nincs semmi új. Nem ülnek le. Nem néznek semerre. A pad csak egy pont. Kezdő. Állandó. Egyikük a táskájába nyúl. Laposüveg. Nyújtja. Mindkettő ráhúz. Nem sokat. Csak a rutin. Szertartás. Ahogy minden reggel. Ma ebből a táskából. Holnap abból. Változás az állandóságban. Ennyi kell. Némán indulnak. Egymás mellett. Kényelmesen. A földúton. Marad a csend.
A nap, ha nehézkesen is, de feljebb küzdötte magát az égen, s éledő sugaraival végre tényleg fehérbe öltöztette az öreg fát. A rózsaszín árnyalatban sem volt éppen semmi kivetnivaló, de mégis a fehér az igazi. Egy újabb apró széllökés hatására szirmok serege döntött úgy, hogy elhagyja megszokott helyét, s komótos libbenéssel csatlakozik már régebben lehullott társaihoz, imitálva a hóesést, ami éppen elmaradt ezen a télen. Útjuk végén szinte lepellé rendeződtek a padon, a hinta ülőkéjén és a földön egyaránt. A szellő nyugtával újra mozdulatlan lett minden. Mintha megállt volna az idő.
Fiatal nő. Babakocsi. Alvó gyerek. Fűcsomón zökkenő kerék. A padhoz megy. Lesöpri. Hulló szirmok. Leül. Kezében telefon. Nem lát. Nem hall. Valahol máshol. A képernyőre mered. Néha ringat. Aztán azt se. Csak a telefon. Csörgés. A gyerek felsír. Nem számít. A beszéd fontosabb. A másik. Barátnő. A semmiről. Sokat. Megrázza a kocsit. Kicsit. Majd csak elhallgat. Más a fontos. A szeme jár. Nem látja a fát. Nem látja a teret. Semmit. Hangosabb sírás. Feleszmél. Elköszön. Sokszor. Elteszi. Gyerek már üvölt. Felugrik. Dühös. Már ennyit se. Felnéz. Most lát. A fa. Vakító fehér. Rámered. Ellazul. Ringat. Cumi. Dúdolás. Elindul. Csend. Újra.
Eközben már élettel telítődik a fa. Előbb egy mókus fut végig az egyik ágon, érdekes módon bozontos farkával egyetlen szirmot sem lesöpörve, majd egy öregebb szarka telepszik a lombok közé, de a gyereksírástól zavartatva hamarosan odébb is áll. Már nem kíváncsi fiatal, jobban szereti a csendet. Később harkály érkezik, és némi szemlélődés után munkához is lát. Van teendője elég, az öreg fa már beteges, könnyen talál a kéreg alatt ennivalót. Ütemes kopácsolása sokáig az egyetlen hang az utcában.
Motorbőgés. Fékcsikorgás. Luxusautó. Felvert por. Kiugró sofőr. Pompás öltöny. Pompás frizura. Pompás telefon. Üvölt. Gesztikulál. Rohadt gps… rohadt város… rohadt gyár… hol a fenében… Percekig. Kering az autó körül. Düh. Elrúg egy követ. Puffan. A fára. Koppan. Onnan a hintavasra. Csendül. A pad kőlábára. Koppan. A szirmokra esik. Csend. Amott is. Már nem üvölt. Megszeppenve néz. A cipőre. Semmi baja. Megnyugszik. Kicsit. Beszáll. Újra üvölt. Megfordul. Elszáguld.
Újra csend üli meg a terecskét. A felvert por lassan leülepszik, halvány szürke réteget terítve a lehullott fehér szirmokra. Egy apró, a kőtől lepattanó apró kéregdarabka most a padon hever, a lesöpört szirmok helyén. A hangzavar minden állatot elijesztett, szinte feszült a némaság. A fa csak áll, őt nem igazán érintik a körülötte zajló események. Nem számít az a kis kéreg sem, tépázták már meg viharok többször az évek során. Mégis itt van, mert neki itt kell lennie. A tér peremén, a múló időtől függetlenül. A nap lassan delelőre ér, majd lefelé indul. Madarak érkeznek újra, csivitelésük nem zavarja, inkább harmonikussá teszi a csendet. Sokáig csak ők az élet megnyilvánulásai a kihalt utcában. A hazatérő munkások néma búcsúintése csak egy villanás, parányi időszelet.
Késő délután. Gyerek jön. Tömött iskolatáska. Tornazsák. Labdát rugdal. A térre megy. Táskák a padra. Majd onnan a földre esve. Nem számít. Az iskola részei. Mára vége. Rúgja a labdát. A padnak. Elpattan. Utána sétál. A hintavasnak. Visszapattan. Újra rúg. Erősebben. A fának. Csattan. Ívben repül. A bozóton át. A sekély patakba. Ijedten fut. Átcsörtet. Kihalássza. Mérgesen vissza. A fához. Rúgna. Szirom libben. Az orrára. Felnéz. Újabb szirom. A kezén. Majd még több. Sziromeső. Felnevet. Megsimítja a fát. Marad a keze. Érez valamit. Valami furcsát. Valami nyugtatót. Menni kell. Nehezen indul. Néha visszanéz. Bizonytalan. Táskák a vállán. Labda a hóna alatt. Lassan lépdel. Tétován. Eltűnik. Mozdulatlan csend. Lassan esteledik.
A lenyugvó nap sugarai még gyengéden végig simítják az utcácskát és a teret, mint óvó kéz az elalvó gyermeket. Egy kósza sugár megcsillan a fával szemközti szürke ház ablakán, rőt aranyba vonva a mögötte ülő öregembert. Másképp nem is igazán lehetne észrevenni a poros üveg mögött. Alig mozdul, pedig hajnal óta ott ül, és csak néz kifelé. Minden hajnalban odatelepszik nehézkes mozgással az ódon karosszékbe, és estig nem is mozdul onnan. A teret nézi, pontosabban szinte csak a vén fát, amit még az apja ültetett, amikor ő megszületett. Egész életében valami különös kapcsolata volt a fával. Ők ketten voltak egyek. Együtt nőttek fel, együtt is öregedtek meg itt, ebben a kis utcában. Soha nem ment el innen, neki ez volt a világ. Az utcácska a szülői házzal és a fa. Mindig talált valami érdekeset, valami figyelemre méltót a fán. Hányszor végig simította már azt a kérget. Most, hogy már nincs ereje kimenni, csak a szemét futtatja végig számtalanszor az öreg törzsön, felidézve a kéreg mögé bújt emlékeket. Az élete volt láthatatlanul belevésve abba a fatörzsbe.
Ott voltak mindketten, kívül a téren, mégis felületesen kapcsolódva hozzá. Ők a saját terükben léteztek, a másiktól függetlenül. Két tér egymás mellett, de csak az egyik látható. A másik csak kisugároz valamit, ami esetleg amonnan is észrevehető. Amíg létezik. Később meg már nem számít. Ahogy az idő már most se. Tudja, hogy a másik téren egyre gyorsul, de itt bent szinte megállt. Semmi sem lényeges már, csak ők ketten. A fa és ő, kívül azon a téren és időn.
Farkas László prózája legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?