Turóczi Ildikó: Levél haza, avagy amilyen a vasárnapod, olyan a halálnapod

Szúnyoghálós ágyamból, hajnali ötkor írom a levelet és olyasféle érzésem van, mint dédanyámnak lehetett valamikor, amikor papírra írt szép formázott betűket.
A szúnyoghálós ablakszem sejteti a kintet, banánfa levele reccsen rostjaira, hasít bele az éjszaka cirpelős csendjébe, majd a békák kuruttyolása következik, aztán kakasok kukorékolása, gyermeksereg kizsivajgása hirdeti a reggelt. És ha a Caminón a kutyák tettek próbára, akkor itt az egerekhez kellett hozzászoknom. Ezt semmiképp ne vedd panasznak, mert nem az – inkább valamiféle jólvagyok állapot, ami bennem van, vagy én vagyok benne inkább.
Saját kis szobám minimál: falakon zöld gekkók, csupasz csigák mászkálnak, ágyam szúnyoghálós, az éjszaka csendjét madman kántálása színesíti.

Mit szeretnél Karácsonyra? – a legstupidabb kérdés, amit gyerektől itt kérdezni lehet. Úgy is néznek rád utána, mint akinek nincs elég esze. Mert mi mást kérhetnének annál, mint amit rendszerint kapnak: ruhát vagy kenyeret vagy rizst vagy cipőt. És a vagy-on van a hangsúly. Lassan megtanulom, hogy néhol túl kevésnek kell lenni ahhoz, hogy máshol túl sok lehessen. És nem tudom, hol olvastam, hogy ha túl sokat nevetek, akkor valaki valahol túl sokat sír: a balansz kedvéért. És ha a mértékletesség a helyes irány, de túl gyenge vagyok ahhoz, hogy követni tudjam, akkor meg kell erősödnöm talán. Nem biztos, hogy akarat kérdése, nem biztos, hogy elhatározásé: inkább a tanulásé. És néha jó eltávolodni, időben és térben, a dolgainktól, hogy rálátásunk lehessen.
A szellemek; mondod, hogy már nem látod őket. De nem ám! Néha eljönnek, néha magunkra hagynak – így van ez. És az áldozat, ami kedvükre lenne, hol marad?

A spiritualitásról beszéltünk minap – megváltozott tudatállapot, mondtad és mindjárt eszembe jutott a spanyol zarándoklat. Igazad lehet, gondoltam, talán éppen erről van szó: lemezteleníted a gondolataidat, az agytekervényeidet, a lelked, mellőzöl terveket, tudatos ténykedéseket és hagyod magad beleolvadni a helybe és állapotba, ami magával ragad, és ezáltal nyitottá válsz érzésekre, gondolatokra, amik feltörnek benned, újabbakat szülnek, csaponganak életed színterein…..
Gall földön minden más volt, mint előtte, jut erről mindjárt eszembe, édeskés, buja trágyaillat lengte be a helyet, valami ősi erotika, vad és elemi, mélyről feltörő. Táncoltam, bicegtem nagyanyám boszorkánytáncát, mert boszorkány volt ő, varázsló és sámán, aki értette a föld nyelvét, aki úgy hatolt be erdőbe, mezőbe, mint aki hazamegy, feloldódott benne, és szót értett növénnyel, állattal, fűvel, fával. Sámánszoknyáját adta rám, hajnalban indultunk messzi utakra, beleolvadtunk a bejárt helyekbe, megvarázsolta ételünk, italunk. Félelmet nem ismert, egyenes gerinccel csörtetett az életben, dacosan vad tekintete tiszteletet parancsolt. Talán az ő ősi ereje kísér most úttalan utakon, és elegyedik, keveredik a világlombú fa lágy mesevilágával, idéz meg vágyakat. Hubertnek Ady Endrét szavaltam. Magyarul. Ady Endre soraira kapott ritmust a léptünk, én mondtam, ő hallgatta. Én értettem, ő is. Én a szavakat, ő pedig a ritmust. Hubert akkor este kézcsókkal búcsúzott és ez ott mindennél jobban esett. Amilyen a vasárnapod, olyan a halálnapod!, emlékszel?! Ma éppen kézcsókos… és mindjárt elnyom az álom.

Turóczi Ildikó legutóbb a Szöveten: