4.
Delmora látogatásai egyre sűrűbbé váltak. A hasadék a szobája sarkában már nem tűnt el reggelente, csak elhalványult, mint egy fáradt emlék. Martin egyre kevésbé érzékelte az idő múlását a valóságban. Néha nem is tudta, hány nap telt el. Olykor úgy érezte, mintha valaki más bőrében élne, az álmaiban éberebb volna, mint nappal. A reggelek szürkén indultak, az esték pedig elmosódtak, mint az eső mosta festékfoltok. Már nem különítette el az ébrenlétet az átjárástól. A két világ teljesen egymásba folyt.
Egyik éjjel, mikor újra átlépett, a város egy másik arcát mutatta. A házak felszíne most gyorsabban változott. A fények idegesen vibráltak. A város már nem volt mozdulatlan. Várt.
A kövek alól halk, susogó hangok szűrődtek ki, mintha a talaj alatt egy másik világ suttogna. A falak mintha lélegeztek volna. Martin körbejárt a könyvtár környékén, amely most sokkal nagyobbnak tűnt, mint korábban. Az épület folyamatosan nőtt volna, újabb és újabb szárnyakkal, szintenként más – más nyelven írt táblákkal. Az ablakok mögött árnyak mozogtak, de sosem látta őket tisztán. Az idő máshogy telt itt; percek váltak órákká, és az órák szinte meg sem történtek.
A könyvtár előtt egy régi kút állt, amit Martin korábban nem is látott. A kútban nem a víz csobbanása hallatszott, hanem különböző hangfoszlányok, melyek mélyek voltak, és szinte kórusként zengtek. Ahogy Martin fölé hajolt, a kút fala megszólalt:
– Martin… ide tartozol.
A hang nem kívülről jött, hanem belülről. A kövek, a fény, a tér mind együtt mondták ki a nevét. A hang mélyéről egy érzés is áramlott felé. Egy emlékszerű gondolat, valami, amit sosem élt át, de valahogy mégis ismerős volt. Egy pillanatra úgy érezte, mintha már járt volna itt, még gyermekkorában, egy lázas álom mélyén. És mintha valaki már akkor is figyelte volna.
Ezt követően jelent meg Amren. Egy áttetsző, magas alak bontakozott ki a város árnyékából. Nem lépett, inkább csak siklott, mintha a város mozgatta volna egy láthatatlan zsinóron. A bőre alatt univerzumok keringtek. Szeme mélyén köd kavargott, amelyben egy misztikus fénycsóva táncolt. Csuklyája mintha a Föld különböző kőzeteit rejtette volna.
Martin legszívesebben elszaladt volna. Azonban nem tudta megmozdítani a lábát. Egyfajta súly nehezedett rá, mintha az egész tér súlya ránehezedne, vagy mintha egy régi álomban rekedt volna, ahol minden lépéshez engedély kellett.
– Én vagyok Amren – az utolsó Ébredő – mondta.
Hangja mély volt, és tekintélyt parancsoló, akár egy tanáré, aki épp órát tart. De minden szó mögött valami régies zengés bújt meg, mintha a hang több korszakból visszhangozna egyszerre.
– Te lettél kiválasztva. A térkép nem véletlenül nyílt meg neked. Te vagy a Híd.
Martin értette is, meg nem is. A kijelentés úgy simult rá, mint egy régi ruha, amit mindig is viselt volna. Egyszerre volt benne nyugalom és félelem. Olyasmi volt ez, mint egy jóslat, amelyről sejtette, hogy elkerülhetetlen, mégis remélte, hogy ez csak tévedés.
– Miért én?
A kérdés szinte elhalt a levegőben. Martin hangja nem visszhangzott, mintha a város önmagában nyelte volna el a hangokat.
Amren nem válaszolt. Csak mozdulatlanul állt, majd lassan kinyújtotta karját. Ujjaiból a fény szőtte a levegőt, amely formát kezdett ölteni. A mozdulatnak nem volt eleje sem vége, a világ mindig is ezt a képet készült megmutatni.
A fényből előbukkant egy másik alak: sokkal emberibb, de mégis torz. Szakadt egyetemi kabátot viselt. Szemei üvegesek voltak, szája pedig hangtalanul mozgott. Az arca mintha egyszerre több kor lenyomatát hordozta volna: ifjúságot és öregséget, reményt és kudarcot. A kezében egy zseblámpát tartott, amely nem világított.
– Ő is ember volt. Egy korábbi próbálkozás. A Híd nem nyílt meg benne. Nem volt elég…hogy is mondjam… nyitott.
A látomás szétfoszlott. Csak halk zümmögés maradt utána, mint egy elhalkuló énekfoszlány.
– Te más vagy, Martin. A város figyelt téged. Beengedett. De a kapu nem maradhat sokáig nyitva. A döntés közeledik.
Amren tekintete mintha egy pillanatra megremegett volna. Martin azt érezte, hogy valami mögöttes réteg is mozdulni kezd, valami, ami a szavakon túl húzódik.
A tér peremén árnyak kezdtek gyülekezni, mint egy hajnalt megelőző álomfoszlány. A város lélegzett. A választás közeledett.
Nagy Csaba fantasy prózájának előző része a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
