Juhász Zsuzsanna

Örök pillanat

Nem tudom, mi volt előbb, a férj prosztatarákja vagy az asszony Alzheimere, de az biztos, hogy ők ketten már így maradnak,
S míg élnek, míg az egyik már nem sokáig, s a másik akár még húsz évig is, ez. Ez a pillanat fog ismétlődni nekik. Az asszonyi derű és férji düh találkozik újra és újra, mikor találkoznak, míg élnek. Düh és derű csap össze, vagy csak fonódik, ki tudja, hogy béke legyen. Béke az egyik, de a másik szívben is.
És nem lesz, és örökre így lesz. És akkor, Uram, ne örök nyugalmat adj te nékik, hanem nyugtalanságot. Izgalmat, kíváncsiságot inkább, túlélő, de ép agyat nekik, hogy megértsék, mi is és hogyan is történt.
Hogy egyszer csak se az egyiküknek, se a másikuknak nem lett út visszafelé. Pedig hát szerették egymást, hol bolondul, hol méretlen szórták egymásra szeretetük tarka virágszálait, hol véresen komolyan, számítgatva, olykor tán gyanakvón is. Ahogy kell, ahogy a szeretet megmutatkozott bennük, hol így, hol úgy. De szerették egymást, a leggyanakvóbb, legsötétebb pillanatokban is valaha. Hisz itt vannak, együtt vannak és osztoznak a visszaúttalanságban. A férj tudatosan, az asszony, hát az asszony a felejtés kórjának, a felejtés lágy, puha leple alatt. Tudattalanul.
És mindkettőjük előtt mindig csak ez. Ez a pillanat. Ez az ismétlődő pillanat. A tehetetlen, komor, hol csendes, hol hangos düh a férjben, s a feleségben a derű, a bárkire mosolygás készsége.
A halálraítélt férj dühe, szemben egy kislány mosolyával.
A százszor, ezerszer becsapott, és a még százszor, ezerszer csalódó ember múlhatatlan haragja, szemben a mosollyal, a sors mosolyával.