Mezei Attila: Zászló

   Sorban álltak a raktár előtt, kezükben a hátizsák és a kimenő ruha. Aki odaért a pulthoz, először a vállfán fityegő göncöket tette le, aztán mindent kipakolt, csajkát, kulacsot, kanálgépet, sisakot, sátorlapot. Levette a pokróckoszorút is, hogy a főtörzs lássa, megvannak azok a semmire sem való szíjak is. Akkor adták oda a barna papírzsákban raboskodó civil ruhát, ha minden rendben találtatott. Még nem öltözhettek át, a Néphadsereg meghívta őket a leszerelő ebédre. Grízgombóc leves volt, rántott csirkecomb, rizs és vegyes vágott savanyúság. Az ezredparancsnok üvöltötte, hogy „Jó étvágyat, elvtársak!”. A leszerelők pedig megköszönték, de ez koránt sem volt olyan egységes. A szabványos, „Viszont kívánjuk!”, helyett, sokan rövidebb formát választottak. A figyelmesek kihallhatták, a kevésbé etalon, anyádat, rohadj meg, kapd be, javaslatokat, de voltak ezeknél fantáziadúsabbak is. Némelyek értelmezéséhez alapos zoológiai ismeretek szükségeltettek. Az ebédet gyorsan befalták, utána átöltöztek, rendes, embernek való ruháikba. Még egyszer sorakoztak, a kijáratnál mindenki leadta a katonai öltözetének minden darabját, még a gatyamadzagos olívzöld legénységi alsót is. Felültek a Csepelekre, énekelni kezdtek, némelyek az „Ez a vonat most van indulóban” kezdetű klasszikust, két autóval hátrább, kicsit modernebb feldolgozását, „Itt hagyjuk a tanyátokat, basszátok az anyátokat”. A vasútállomáson szálltak le, a környéken annyi volt a rendőr, katonai rendész, hogy mindenki szépen, csendben felszállt a hazafelé menő vonatra. Érdekes módon, mégis olyan tökrészegen érkezett meg, hogy a szülei az ünnepi vacsorát átszervezték másnapra. Az apja, aki bognár volt az erdészetnél és kicsit epilepsziás, még egy enyhe rohamot is kapott, az örömtől biztosan. Javasolták is neki, hogy ha szombaton elmegy bálba a majdnem szomszéd faluba, akkor óvakodjon elérni ezt a gyalázatos állapotot. Mentegetőzött, hogy leszerelés egyszer van, hétköznapi esetben nem szokta rablóbandának nézni a szentháromságot.

   A bálban először arra eszmélt, hogy ilyen helyen tényleg nem volt több mint huszonhét hónapja, de ez csak a kisebbik döbbenet. Azok a lányok, akik most olyan elegánsan cigarettáztak a zenészek közelében, mint Bergmann kisasszony a Casablancában, a bevonulása előtt még botokkal karikákat gördítettek, úgy rohangáltak le, fel az utcán, lobogott a szalag a copfjukban. Az idő sebes múlása feletti meditálás mellett csak a folyamatos szájtépés jutott neki ezen az estén. Bevonulás előtt álló ismerősei a félelmeikkel nyomorították, a már régebben leszereltek pedig arról hadováltak, hogy a katonaság manapság leány nevelde, az általuk megélthez képest. Folyamatosan szóval tartotta valaki, így a hirtelen felcseperedett csillagszeműek miatta aztán nyugodtan eregethették a füstkarikákat, az utolsó busz hátsó lámpáit még látta világítani.

Mezei Attila

   Négyen vágtak neki gyalog az útnak, mi az a hat kilométer. A vaksötétben elmesélte, hogy három hete, az utolsó menetgyakorlaton az egyik hirtelen erdei kanyarban Wartburgot találtak, a hátsó ülésen ketten vigyorogtak ki a zöld, sárga kockás pléd alól, a tükrön fennakadt a fehér szélű kék bugyi. Egy ezred cammogott el mellettük. A szomszéd falu kocsmája három perccel az érkezésük előtt bezárt, a hazafelé igyekvő csapos hirtelen nem talált olyan istent, akinek a kedvéért és a négy pocséta ízű kőbányai miatt visszamenjen. Negyed óráig kellene izgatni az ajtó zárját, amíg ki méltóztatik nyílni, inkább verjék meg, ezt javasolta. Nem pazaroltak rá több időt, innen már csak húsz perc, majd isznak otthon egy hideg spriccert. Az iskola előtt kutyagoltak, észrevették, hogy a szél még most is a tartókban rángatja a március tizenötödikei zászlókat, pedig az már több mint egy hete elmúlott. Először azon tanakodtak, hogy mi a kutya bozontos faszát keres itt az orosz zászló, pont ezen az ünnepen. Ezután a mérsékelt sikerű mulatságon magukba öntögetett bor, sör és diólikőr tanácsát megfogadva elhatározták, hogy segítenek a tanító bácsinak és leszedik onnan az ottfelejtett lobogókat. Arról sejtelmük sem volt, hogy a mester gondolta úgy,  kibírják azok ott április negyedikéig. A minap leszerelt, legjobb fizikai állapotban lévő delikvens szép kényelmesen, mintha létrán járna, felkapaszkodott az ajtó rácsán és kivette a tartóból először a sarló-kalapácsosat, leadta.
   Egy perc múlva ért oda a rendőrautó, a két sokat próbált szerv megrökönyödve szemlélte az eseményeket. A szovjet zászlóval az utcán futkározó alakról, még a Lada közepesen tiszta szélvédőjén át is látszott, hogy nem fenyegeti a szomjhalál keserve. Társai pedig, egyikük az iskola rácsán csimpaszkodva, a „Baszd meg Szása, hozd vissza a kombinált fogót” szövegű romantikus dallal kedveskedtek az utca első álmából felvert lakóinak, akik nem reklamáltak, látták, ott vannak már a fakabátok. A redőnyön keresztül leselkedtek, tudták, ebbe még tanúként sem érdemes belekeveredni. A kórus, az idegesnek tűnő tányérsapkások láttán lecsendesedett. A kérdésre, hogy mi a magasságos isten kockás rongyokba csavart alkarját csinálnak éppen, kritikus állapotuk ellenére magabiztosan válaszoltak.
   A béketábort vezető nagy Szovjetunió dicsőséges lobogóját a földön találták, most igyekeznek visszahelyezni méltó helyére, ennek bizonyítéka a még mindig a rácson csüngő barátjuk. Előtte kicsit meglengették, porosan csak nem teszik vissza. Az ordítozásnak minősített csendes dudorászással kapcsolatban nem tettek érdemi észrevételt. A rendőrök kíváncsiskodtak, hogy tényleg teljesen hülyének nézik-e őket. A bizonytalan hümmögés nem vitte, számukra jó irányban előre a dolgokat.
   A személyi igazolványukat csak hétfőn kapták vissza a rendőrségen, kis levélkét is mellékeltek hozzá, amiben szűkszavúan értesítették őket, hogy egy ideig a személyes biztonságuk garanciát kap, mivel másfél évig rendőri felügyelet alá kerültek.  

Mezei Attila legutóbb a Szöveten: