2024.07.24.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Támba Renátó: Napraforgó

Támba Renátó: Napraforgó

2 min read

A 20/A földszinti lakásában lakik, rácsozott ablakon bámul ki mindig cigis képével a vakvilágba, borostás arcán a bőr megkeményedett 20 év szellemi magányától. Jóemlékű keresztanyám ugrik be róla mindig, mikor elhaladok omladozó díszlete előtt. Ő is lovizott, eszét vesztette rajta – szégyentől parázslottak zsebében a szelvények. Vajon ez az egykor filmsztár-sármos úr is rácsos ablakok, kigumizott falak közt végzi majd be? Vagy tán előbb veszi gondjaiba a mennyei mindenható, kiszabadítva őt bélcsavarodástól terhes élete földbarna kínjaitól, eloldva a nyálkás önismétlés szaggatott dallamsorozatából?

Kétesélyes minden, de egy felé tántorgunk félhomályba borult folyosónkon, kapaszkodva rozzant kilincsbe, málló falba, kidugva fejünk a reklámszünetekben, hogy belemerülhessünk a napsugár dallamhányó eufória-folyamába. Mind napraforgók vagyunk, a fény mágnesként vonz, hogy magunkba hajolhassunk rozzant öntudatunkkal. Saját belünkbe vágyunk, pedig a fény hív minket, a fény, aminek ezer nevet ad a méla önreflexió, ez a sánta kurva, mely dadogóssá száradt életnek nevezett filmszatíránk csalóka reflexeitől.

Rossz fényt keresünk mi, rossz fényt hajkurászott életében József úr is a földszint hideg cellájában. Arca felpüffedt, álla megsüppedt… szemében rendezetlen ragyogással kereste az értelmet mindig, száz meg száz nevet adott neki, mert bedőlt a fényjátékok és tükröződések illuzórikus világának. Már kihűlt testében a vágy, nem kerget semmit, csak önmagát, de még mindig egy fény hívja, mint engem, mint téged.

Egy fénybe olvadunk mind, érzem a bőröm alatt már a kiteljesedni vágyót. Nézz fel az égre éjszakánként bevakolt kisszobádból, majd csukd be szemed…

Millió vaksi torony szólítja Istent, de hívatlanul jön majd el a teljesség. Útra kelünk majd, hátrahagyva minden cókmókunk… öröklétbe kopnak majd súlyos lépteink, leválnak rólunk panaszaink, reflexeink, beragadt létünk vörösbarna kínrímjei. Mindenségbe bomlik majd lelkünk, melyet kölcsönadott magából a mindenható lélek, hogy végig-poroszkálja ezt a pár görcsös órát hangyatestünk bélgőzös börtönében, hátha fel tud mutatni valami önmagán túlmutatót.

Józsi bácsi a teljességet kajtatta, aztán nézd meg… Látod önmaga hajszolta arcát? hogy beesett… nézd szemében az összekuszált fényeket… valaha mélytenger volt a lelke, most kiapadt tó. De nem baj. Magához szólítja őt is a mindenható, már ott mocorog bőre alatt… legalább a kibontakozás megelőzi majd az idegösszeomlást, felülírva minden félresikerült reklámszlogent.

Késő éjszaka van, a Bosnyákon mocorog még egy szénatestű ürge. A Holdat keresi, de elvitte az utolsó busz. Tessék, most gyalogolhat haza. Még éjfél előtt hazatalál, kiveszi a hűtőből az utolsó tejes dobozt, s miközben issza, arra gondol majd, hogy így tölti beleibe a jóisten az életet minden nap, újra meg újra, felejtésbe csempészve az újrakezdés örökös illúzióját. Ettől vagyunk boldogok mindnyájan, így maradhat életben bennünk az Isten…

Támba Renátó legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.