Handó Péter: Vizek fölött

Ott voltunk a vizek fölött,
földet várva.
Semmink sem volt.
Csak a lelkünknek nőtt szárnya,

hogy elhagyhassa világát
első szóra.
Sóhajunktól
ez sem válhatott valóra,

feketedőn hulltunk alá.
Pihénk csobbant.
Akár egy kő,
merült. Nem maradt ránk holnap,

semmivé lettünk örökre.
Vergődésünk
haszontalan.
Már nem támad talaj értünk,

még a föld ígéretének
is híja van.
Vizek fölött
tartanak még határtalan.

Handó Péter verse legutóbb a Szöveten: