Kabdebon János: Hátha

– Eriggy’ borér a kocsmába. Itt az üveg, vidd vissza. Nesze, ötszáz forint – rám emelte az ujját. – Almabor, asztali almabor! El ne felejtsd.
Hétévesen már ismertem pár borfajtát. Olaszrizling, szürkebarát, ilyenek. Apám nagy ivó volt, de ritkán volt nyilvánosan részeg. Anyám szerint zugivónak mondták az ilyet, akit sosem láttak az utcán részegen, csak otthon nyomta a szeszt. Volt is haddelhadd! Az öregem gyakran énekelve ült a sarokban, aztán se szó se beszéd felugrott és kötekedett egy kört. Anyámban gyakran emberére talált. Ő aztán nem félt a hőzöngő részeg férjétől! Hozzávágta, ami a kezébe akadt, úgyhogy a fater nemegyszer megfutamodott és a kamrába húzódott meg. Még veszekedett egy darabig, aztán duruzsolt, míg egyszer csak megint énekelt. Reggel aztán megint új nap, munka. Aztán ha hazajött tett- vett a ház körül, én szaladtam borért.

Mikor mennyi kellett, és mikor mennyire tellett. Így hát nem szívesen maradtam otthon.
Inkább fociztunk a szomszédban, vagy elmentünk körtét lopni Lidi nénitől. Sok fura dolog van a világban, ha az ember még gyerek. Egészen másképpen nézed az életet, főként, ha álmodozó vagy, és izgalmakra vágysz.
– Te vagy az oka! – mondta a bátyám.
Ezzel meg mit kezdjek? Ezzel a mondattal. – gondoltam magamban.
– Minek? – vágtam vissza pont akkora éllel, hogy ne kapjak egy pofont.
– Hogy iszik! – mondta sejtelmesen feszültséggel a hangjában.
– Elmondod? – kértem és kicsit növeltem az ütőtávot.
Végül is mindenki vert, aki számított, mint férfikép. A gyerek eszemmel nem igazán tudtam mi az a férfikép, de valahol homályosan kapaszkodtam volna beléjük, mint minta, de mintha… Sehogy se tudtam az áldozat szerepéből kikecmeregni, főként úgy, ha a példa tesz áldozattá. Mindegy, nem baj, ha nem érted, mert pont ez a lényeg. Ennyire nem értettem én se: ki és hol vagyok.
– Én is miattad iszok! – dörrentette, aztán megenyhült – Nem értheted – legyintett felém. – Ide gyere. No! Ne félj! Üljünk ide le az asztalhoz. Gyere ide, azt mondtam a gangra mert ketté váglak! A bátyád vagyok, na, töltsél a tesódnak. Bőven mérjed! Ha az öreg hazajön, úgyis rájár a maradékra. Jól van. Most már ülj le. Szóval azért születtél, hogy összehozd a családot. Ahogy kivettem az apám szavaiból te alibi gyerek vagy. Ilyen hátha. Érted? Hátha!
– Hátha? – ismételtem félénken. Ebből nem lesz baj. Kortyolt egy nagyot a borból.
Szutyok bor volt. Az öregem összeszedetett minden szart a kertből aztán kiforralta a pincében. Megy, alma, szőlő minden, ami rohad, erjed, bor lett. De volt, hogy a százliteres hordóba dobált pálinkának való szilvacefre tetejéről, mert egy bádog bögrével és azt itta, amíg ki bírt menni a hátsó udvarra. Ennek az asztalon szőlőhöz hasonló szaga volt.
A színe zavaros rózsaszín olyan, mint a hányás, mert ilyen megbarnult szőlőhéjdarabok úszkáltak az alján. Ez azt jelentette, hogy nemsokára elfogy és mászkálhatok majd a boltba rizlingért. Már éppen azon voltam, hogy legyűrjem az undoromat amikor folytatta.
– Ja. Anyám szerint, hátha apám nem iszik majd, ha te megszületsz. Akartak, mint a franc. Apám azért, mert azt gondolta jány leszel. Haha! Hát, ahogy rád nézek el is hiszem. Rozi! Az öreg azt mondta: Rozi lett volna, ha jány. Hátha jány lettél volna, de nem lettél. Bár amilyen picsogós vagy lehetnél az is – kicsit szelíden rám nézett.
Hamar megtanultam nem hinni az ilyen tekintetben. Zavaros kósza szem, össze-vissza mászkáló ráncok. Az ember gyorsan megtanulja, ha van mitől félnie – felmérni az alkohol szintet. Kialakul a kényszer szonda, fújkálás és rendőrigazolvány nélkül is.
– Jány vagy? Picsogós picsu? Na, mingyá’ kapsz egy fülest, te! Rozi! – fröcsögte rám, de megnyugodott, mert gyorsan megfogtam a kancsót és töltöttem neki.
– Én? – kérdeztem közben – Szerintem nem.
– Hát akkor? Ugye, hogy csak egy hátha gyerek vagy! Ugye most meg válnak. Ez is miattad van.
– Az, hogy válnak! – kicsit megpattant a hangom, mert ezt övön alulinak éreztem. Meg
hát a szondám is olvasta. Eljött az a fázis, amikor már belassul annyira, hogy a szándék csak az újabb pohár elérése irányul. Pontosan emlékszem rá mikor láttam bele először a nyúl üregébe: Egyszer ültem apámmal az asztalnál. Aberráltan kíváncsi voltam mikor van az elég. Cigifüstös sárga falak, halvány lámpafény, kockás abrosz az asztalon, üvegkancsóban a lötyi, két pohár. Miért kettő nem értettem akkor se. Talán mert nem akart egyedül inni. Én csak arra kellettem, hogy töltsek, mert egy idő után már nem talált bele a pohárba. Aztán már sem a taknyát, sem a nyálát nem tudta felszívni. Egyben csorgott az állán le a kockás abroszra. És közben moralizált. Megváltotta a világot, bizonygatta az igazát, hadonászott és csak ő volt jó ebben a rohadt világban. Volt az a pont mikor felismertem a gyermeki eszemmel, hogy ez valami démon, nem az apám. Ebben a kancsóban egy esszenciális formában lebegő, alvó démon van, ami felébred, amikor az ember szervezetébe jut és teljesen eluralja a gazdatestet. Beszél belőle, szomjas és szomjas. Figyeltem az öreget, ahogy egyre zavarosabban beszél, egyre nehezebben int a kezével: Tölts az anyád úristenit! Aztán már a feje is bukdácsolni kezdett, míg végül csak az asztalon hevert, mint egy haldokló madár, tátogó csőrrel. Keze a feje alá gyűrve a takonytól-nyáltól és seprű bortól tocsogó asztalon. Ahogy néz rám a szemével, lassan pislogva. Kíváncsi lettem, ott van-e az apám, vagy magával a démonnal szemezek. Lassan felemeltem a kancsót, hogy lássa és töltöttem a poharába, majd letettem egy kéznyújtásnyira az arcától. Titkon abban bíztam, hogy megadja magát és szépen bealszik. Ni, hiszen az imént már hortyogott! De a pohár megbabonázta. Szemében a kósza zavar megfeszült és a pohárra szegeződött. Aztán elindult a keze, de erőtlen kaparászás volt csak. Közelebb toltam az arcához, amire erőre kapott és az a tíz centis távolságot megmászta az ujjaival. Már-már elérte a poharat, amikor visszahúztam magam felé. Még megpróbált felhörrenni, de ez már sok volt a bénult agyának és lekapcsolt. Csak mereven bámulta a poharat és tátogva hortyogott.
Akkor határoztam el, hogy kinyírom ezt a démont. Vagy én, vagy ő. Az igazat megvallva már akkor is tudtam, hogy nem vagyok egy győztes típus.
– Hát persze! – csattant rám a tesó. – Mert szaladgálsz ide-oda! Apu így azt mondta,
anyu meg ezt mondta apuról. Jár a szád. Egy csokiért?
Hát mit mondjak ebben igaza volt! Elhagyatott voltam az az igazság. Ha meg hallgattam apámat, ahogy anyámat szidja ivás közben, másnap mindig hozott valamit. Tetszett, hogy fontos vagyok legalább arra az időre. Anyámmal már más volt a helyzet. Egy házban éltünk apámmal, de külön. Egy folyosó kötött össze minket, ami néha a szeretet hídja volt, néha pedig a pokol útvesztője. Mostanában inkább az utóbbi. Volt olyan, hogy az apám baltával csapkodta a falat, demonstrálva mit művel anyámmal, ha elhagyja. Aztán anyám megunva a csapkodást és egy kólásflakonnal a kezébe bezavarta a saját területére. Olyan karizmatikus volt a fellépése, hogy apám bedeszkázta az ajtaját nehogy anyám bejusson. Ezt onnan tudom, hogy láttam a deszkákat a falhoz támasztva másnap és néhány szög is benn maradt az ajtókeretbe. Persze apám nem beszélt erről és nekem sem volt ajánlatos felhozni a gyávaságát. A lényeg, hogy anyám is jobban figyelt rám, ha apámról beszéltem, így kihasználtam az alkalmat, hogy fontos maradjak. Arra nem gondoltam, hogy ez még inkább elmérgesíti a kettőjük háborúját. Őszintén nem is érdekelt. De ahogy szembesített vele kifejezetten rosszul esett.
– Én csak velük akarok lenni. – feleltem kétségbeesetten.
Tétován nyakon legyintett. Szerintem nagyobb akart az az ütés lenni csak már nem volt benne erő. Nem sok volt hátra nála a végső lekapcsoláshoz.
– Csak bajt csinálsz mióta a világon vagy! Nem látod?
Azt hiszem itt törtem el. Nem győzhetek, én a „hátha” gyerek. Pedig már minden készen állt. A kiskamrában ott volt a méreg, ami végez mindkettőjükkel és akkor béke lesz. Elmegy a koszos démon, ami tönkre teszi az életem.
A kamra, ami a házzal szemközti nyári konyhában volt tele volt üvegekkel. Üres, teli egymás mellett hevert, némelyik fekve ide-oda gurult, ha valaki belépett. Anyám már régóta nem járt ide, hiszen ez az apám területe volt, és az utóbbi időben a bátyám is ide járt folyton, ha elfogyott a pia. Rázták az üvegeket, és ha találtak még valamit az alján gyorsan kiszlopálták belőle. Néha apám józanul eldugta a bátyám elől, a bátyám meg apám elől. Sokszor segítettem keresni az egyiknek a másik eldugott piáját. Akkor volt, hogy apám azt mondta az egyik szekrényre, hogy oda ne nyúlkáljak, mert abban méreg van. Aztán előkaparta a kis vakablak sarkába rejtett kulcsot és kinyitotta vele a kopott zöld szekrényajtót.
– Itt vannak a permetszerek. Rézgálic, Vermont, ilyesmi. Úgy se tudod. A lényeg, hogy
ne nyúlkálj ide. Ebben az üvegben itt, fagyálló van.
– Fagyálló? Az mi? Megiszod és bírni fogod a hideget?
Felnevetett.
– Ja – vigyorgott és rátette a fejemre a kezét. – Egy darabig.
Nagyon szerettem ezt a mosolyát. Mikor nem a démont itatta nagyon jó szívű és szeretett teljes ember volt. Figyelmes és meleg mosolyú. Csak hát ez a bónusz nagyon– nagyon ritkán volt megkapható.
– A patkányok ellen van. Édes és erős az illata, ezért szeretik. Belefetyelik aztán
kampec. Elég egy kevéske nekik. Csak ráöntöm, valami szarra aztán elpusztítják.
– Én meg elásom őket a kert végébe. – vágtam rá.
Annyi patkányt kapartam el, hogy már a számát se tudtam. Néha még imát is mondtam értük. Megérdemelték a temetést, ha már elpusztultak. De azt nem gondoltam, hogy méregtől haltak meg.
– Jár nekik a tisztesség! – vágtam rá.
– Dehogy fiam. – mondta az öregem. – Ha a Talpas megtalálná, biztos megenné, aztán
őt is temetni kellene.
Felhúztam a szemöldököm.
– Még őt is megölné? – kérdeztem óvatosan, miközben azt latolgattam milyen megrázó
temetést rendezék Talpas kutyának. Apám bezárta a szekrény ajtaját, közben odavetette.
– Bizony meg. Lassabban, kínok közt, de meg.
– Az nem jó. – motyogtam. – Ha sokat szenvednek.
– Hát nem. – hagyta rám apám. – De a patkányok nem szenvednek. Ha én meghúznám
az üveget én se szenvednék sokat. Ebből az üvegből kiirthatnám az egész családot.
Úgyhogy ezért se nyúlj hozzá! Érted!
Bólogattam. Erre alapoztam a tervem. Csak kiviszem az üveged és átöntök a borba vagy két decit, a fater meg a tesó megisszák aztán kész. Megvárom, amíg szépen elalszanak és utána kiöntöm az üvegből a maradékot és kidobom. Kiviszek egy másik félig telit és megvan a dolog. Megöltem a démont.
De akkor, ahogy a bátyám a fejemhez vagdosta a szavait, úgy éreztem hibát követek el. Nem ők a démon, hanem én. Én vagyok minden baj okozója, miattam ilyen keserves ez a világ! Nekem kell elpusztulni, mégpedig keserves kínok közt, ahogyan a Talpasnak jósoltuk akkor. Pedig már előkészítettem mindent még tegnap. Szerdán mindig együtt isznak ketten. Családi program, hiszen én vagyok a borhordozó, míg ki nem dőlnek, vagy össze nem vesznek valamin. Általában olyankor elcsattan egy két pofon is. Van, hogy egymást ütik és van, hogy engem, aztán a bátyó elmegy a kocsmába. Akkor van vége az estnek. Gondoltam az utolsó kör előtt kicserélem az üvegeket és megvárom, míg végez velük. Látni akartam, ahogy elpusztul a démon. Talán titkon abban bíztam, hogy aztán felébrednek és kapok egy új apát és testvért egyszerre, de ezt nem mertem bevallani. De most az egyszer jót teszek velük és megmutatom nekik, hogy nem vagyok „hátha” gyerek! Azért bíztam benne, hogy hiányozni fogok nekik és ez nagyon jól esett. Mikor megjött a fater, a bátyó már a delírium szélén tántorgott. Az öregem sietősen ivott, úgyhogy gyakran mentem a kiskonyhába. Aztán úgy a második körben kikészítettem az üvegemet. Gondoltam az utolsó körnél megiszom és leülök a konyha lépcsőre és eldőlve meghalok. Úgy találnak rám és nagyon sajnálják majd, hogy nem vagyok többé. Aztán az utolsó körnél valahogy nem tudtam megtenni. Csak álltam és néztem az üveget és képtelen voltam marokra fogni, hogy legurítsam. Hirtelen úgy éreztem én is olyan leszek, mint ők és teljesen összezavarodtam. Miért pont így kelljen meghalnom? Halálba iszom magam? Akkor Talpas megnyalta a kezem és felriadtam.
– Kölyök! Hozod már! – hallatszott a gangról. A rekedt követelődzés mozdulatra sarkalt.
De nem feléjük mentem, hanem a kert felé, az ellenkező irányba. A kert végén ment a vasút. Az is egy gyors halál nem? Gyakran tettünk kavicsot a sínekre, a Sügér Ferinek még a szemét is majdnem kivágta a szikra. A Pék Laci egyszer egy döglött macskát is rárakott a négyötvenes gyors kerekei alá. Meg se találtuk a darabjait. Csak mindenféle cafrang maradék pöttyözte a kavicsokat.
– Az lesz belőlem is. – motyogtam Talpasnak, aki lógó fejjel követett.
Aztán a kert végében megálltam. Eszembe jutott, hogy senki se tudja, majd hol vagyok. legalább anyámnak szólhattam volna, hogy eltűntem végleg.
– Hülye vagy! – ripakodtam magamra. – Gondolod, hogy hagyná?
Komolyan megijedtem: lehet, hogy hagyná.
– „Hátha gyerek!” – vigyorogtam a pofámba. – Nem akarod tudni!
– De igenis akarom. Felmegyek és megmondom.
– Mi lesz, ha azt mondja: Menj csak nyugodtan kisfiam. Úgyse vagy jó semmire. Lány
se lettél, meg te miattad esett szét a család. Míg nem voltál minden jó volt. Apád nem ivott, szeretett engem és a bátyád is tisztességgel viselte magát. De mióta megszülettél…
Visszafordultam. Mire felértem a gangra apám és a bátyám már benyakalta az üveg felét. Azt az üveget, amit ott hagytam a kiskonyhába a padlón miután nem volt bátorságom meginni. A fagyálló már hatni kezdett, mert görcsbe rándult, kicsavart végtagokkal okádtak a cementes gangon.
Azért mondom: Sok fura dolog van a világban, ha az ember még gyerek. Egészen másképpen nézed az életet, főként, ha álmodozó vagy, és izgalmakra vágysz.

Kabdebon János prózája legutóbb a Szöveten: