Kabdebon János: Golgota

Az ablakon bámultam kifelé. Fagyos nap volt. Rettenet hideg. Tízesével dobálta a mínuszokat az ember hátára, arcába havat fújt, orrában a pára is befagyott. Fázott a falu. Az idő csöndes ropogással telt, nem azzal a gyerekzsivajos télvidám idővel, amit képeslapokon lát az ember. Ha kinéztem az ablakon, szikrázó tájat láttam. A jégkék fényben sziporkázó, angyalszínű időtlenség ült a világon.

– El kéne menned Marikához! – szólt az asszony. – Nagyon kéne az a mellszívó!

Mellszívó? Felkaptam a fejem.

– Milyen mellszívó? Ja! A mellszívó.

Az ilyen dolgok kézről kézre jártak. A fölös anyatej jó pénz, mellszívóval meg gyorsan és praktikusan jutsz pénzhez. Egy jó mellszívóval! Nekünk jó mellszívónk volt, ami kézről kézre járt. Most éppen Marikáékon volt a sor.

– Jó, elugrom érte – motyogtam kelletlenül.

– Jajajaj, a hátam! A rossebb egye meg! Na, végre, de jó ez a kerítés!

Aztán újabb kűrbe fogott, egészen a „kisboltig”, ami a templommal szemben fogadta a megfáradt embereket. És a mackók, akik a kocsmából, ebédelni csoszogtak hazafelé. Volt, aki két lábon, s volt, aki terpesztett, négy lábon. Néha itt-ott párosan segítették egymást a földre. A templomig ment a cirkusz, onnan elkanyarodott a főút.

– Ha odáig eljutok, meg vagyok mentve – gondoltam magamban.

Ott elkanyarodom és várnak a biztonságos, havas járdák s mellékutak, amik csak itt-ott vannak seperve. Maga a paradicsom!

 Éppen a félkettes busz hangját hallottam köhögni, mire átsétáltam a keresztúton. Elhagyva a kisbolt előtt korcsolyázó embereket, végre én is levehettem a „korcsolyát”, határozott léptekkel mehettem a ropogó hóban. Alig pár lépésre egy csomag hevert a járda szélén. Már messziről látszott, mert feketéllett a hóból. Valami ledobott lajbinak tűnt. Aztán ahogy közeledtem, megláttam a lábakat, a lajbiból kifordult merev ujjakat. Kékek voltak a fagytól. Egy ember feküdt, hanyatt a hóban. Közelebb mentem. A szája tátva, nyál csordult frissen, az állán már a fagy rajzolt csillámokat. Csukott szemmel feküdt, csöndben. Elfogott az undor.

– A franc a pofádba – gondoltam. Utáltam a részegeket.

– Ez még itt büdös is, mint a dög! Ismerem, ilyen tedd-ide, tedd-oda ember. Amit ma megkeres, holnap elissza. Se kutyája se macskája, csak ivócimborája, de az rogyásig. Tétováztam, jó két lépéssel álltam tőle. Néztem, ahogy a szájába folyik a taknya, a nyála az állára fagy. Akár egy hulla, lélegzet sem jött ki a száján. Azt látni lehetett volna.

– Még meghal itt ez az ember!

Jó lett volna kiáltani.

„– Hé, emberek, segítsetek már! Hát itt ez a pofa, ez itten meghal, halálra fagy!”

„– Ja, hogy én?

– Te, te, nem veszed észre, hogy itt állsz és bámulod?”

Felriadtam. A busz becsoszogott, kiokádta magából az embereket.

Jó része felém tartott.

„– No  – gondoltam. – Majd lesz, aki felismeri, mert én nem tudom ki fiaborja, nekem semmi közöm hozzá!”

Elmentek mellette. Csak néztem utánuk, akár a borjú.

– Az anyátok úristenit! Hát hol a méltóság, az erény, az összetartozás?

Álljon már meg valaki! Itt egy ember a hóban! – dörömbölt bennem a hang. De csak a hátukat néztem némán. Közelebb léptem és rázogatni kezdtem.

– Ember, ébredjen! Megfagy, ha itt marad!

Meg sem moccant. Akár egy fagyott krumpliszsák úgy hevert. Dög nehéz volt még a keze is, nemhogy az egész ürge. A hóna alá nyúltam és megpróbáltam felhúzni. A lelke hagyott test iszonyú nehéz. Mint mázsás vasgolyóbis, úgy gurult odébb, de felültetni nem sikerült. Közel hajoltam az arcához, hogy legalább halljam, lélegzik–e? A fülembe morgott.  Ha hangot ad, akkor él. Felegyenesedtem. Inkább ne tettem volna, mert hirtelen rájöttem, hogy az arra járó emberkék mind engem bámulnak, vajon mit szédelgek én itt? Messziről láttam egy alakot, aki egy szánkót rángat maga után. Elszégyelltem magam.

– Mit piszkálom itt ezt az embert?

Szép rendesen hagyhatnám itt megfagyni, míg érte nem jön egy fajtársa, aztán hazacipeli a hulláját. Rendesen kellene viselkednem, úgymint a többi ember! Rögtön eszembe jutott a mellszívó.

– Ó nekem sürgős dolgom van öreg, ne haragudj, de tudod a mellszívó az nagyon fontos. Sokkal fontosabb, mint a te szaros életed, ami neked sem ér annyit, mint egy mellszívó, hát nekem mi a bánatért érjen többet? Gondoltam fölé hajlok és elrebegem neki a kifogásaimat, aztán elslisszolok. A hátam mögött megroppant a hó.

– No de jó komám, hogy itt vagyol! Itt vótam én az előbb is, csak nem bírtam ezzel a macskajancsival egyedü. Há meg elhoztam a kölyök szánkóját is, no, gyerünk oszt tegyük fő!

A sziluett, amit a dilemmázás közben látni véltem, testet öltött és megszólalt. Csapdában voltam. A fejemben egy óriási mellszívó volt, amit nekem el kell hoznom. Kérem szépen, nekem nincs itten időm holmi embereket vonszolni a hóban! Mert ez a mellszívó megmenthet száz gyereket! Bocsi, de nekem most meg kell mentenem a világot egy mellszívóval. Itt sem vagyok.

Én fogtam a lábát, a behemót meg a kezét. Elsőre sikerült is lehúznom a bakancsát. Aztán enyhe masnikötő tanfolyamon vettem részt, és újra próbálkoztunk. Fajtársam kommentálta az eseményeket.

– A rák egye ki a béledet! Olyan gugád legyen, hogy a hondér megkaparjon rajta. Hát ébregy má’ fő’, hogy a varnyú csipkogya a szemed!

Küszködtünk rendesen. Azt hiszem, azóta tudom mi a tragikomédia. Az ember sírva röhög.

– Te meg mi a tökömet röhögöl, hát segílyél! Te is csak nevetni tudol az emberen, e meg itt fagy meg, de mingyá’ belerúgok a pofájába, hogy nem tud annyit inni, mér nem tud megdögleni a kocsmaajtóba, vagy otthol!

– Jól van már! Emelje meg, aztán majd én alátámasztom a szánkót! Így jó lesz! Most segítsen, billentsük fel a szerencsétlent. Vigyázzon! Leesik! Jól van.

Megtörültem a homlokom. Fenn volt a nyomorult. Igaz, hogy keresztbe, de fenn volt. Csak a feje meg a lába lógott bele a hóba. A Behemót megkaparászta a tarkója tövét.

– Hát így nem lesz jó he! Így nem húzkodhatjuk végig az uccán. Tegyük átal hosszába. Emígy.

Elvoltunk. Az emberek jöttek mentek, mi meg harcoltunk, káromkodtunk a „macskajancsi” felett. Azt sem tudtam, hogy hívják, sem őt, sem a hullát (végül is úgy viselkedett). Néha eldülöngélt hol egyik, hol másik a kapunk előtt, vagy szekérről leintett: „Jópot!” De most már éreztem a szagát, figyeltem minden mozdulatát. Ráhangolódtunk egymásra, mert a helyzet úgy kívánta. Emberek lettünk. Kívülről ebből mi sem látszott, csak az, hogyan próbálunk feltenni egy mázsás embert egy maroknyi szánkóra. Hát hosszában!

– No emmán jó lesz. Akko, én majd fogom a kötelet oszt mennyünk, te meg maj’ a lábára nézzél, le ne forduljon ez a kutyabél! – Előre csoszogott megmarkolta a szánkó madzagját és megrántotta. A test egy könnyű mozdulattal lecsusszant a hóra.

– Az anyja úristenit! – mondta a sorstársam, miközben feltápászkodott.

Újabb bemelegítés, test fel, majd…

– Álljunk meg bátyám! – rikkantottam sietve, nehogy megint megrántsa a kötelet. – Majd én húzom, maga meg tartsa a lábát! Mondja az utat merre?

– Ó, hát csak mennyél ecsém egyenest, aztán megmajd elfordusz a Drótos Giziék fele, tuod egyenesen ki a Kálvinék mellé. Ejnye, hát nem tuod ki vagyok? Én vagyok a nagy Bajnok! – nézett rám igézően. – No, hát a kis Bajnok az én fiam, hát így sem ismersz meg? De én tudom ám ki vagy te!  Hát a Barna fia, a kisebbik, a Bandi!

– János. – bólintottam felé.

– Jóvan, mindegy az, vigyük mán haza ezt a majomszalámit, hogy a mája repegyen ki hónapra!

Bajnok. Hát ez már igen!  Ő a Bajnok? Emlékeztem rá tényleg, a fia is Bajnok, csak ő a kis bajnok. Kis „b”– vel. Mert a legnagyobb Bajnok itten, én vagyok, ezt bátran állíthatom! Megálltam, és segítettem ennek az embernek, megmentem a fagyhaláltól. Nem elmegyek mellette, nem köpök egyet rá és fújolok! Én segítek egy elesett emberen! Egy embertársamon! Vonszolom ezt a szánkót, ez meg tolja, néha húzza, olyankor leesik, de mi nem adjuk fel! Fel-fel a hegyre! Milyen hegyre?

– Állyál má meg, hát hova a tekergős istennyilába mégy mán megint! Há’ nem látod, hogy hova mégy? E meg mán lefordul, mán ébredezik a dög.

Megálltam. Néztem ki a fejemből tompán, a lábam remegett a fáradtságtól.

– No, úgy mégy, mint az ökör előre, hát ottan e! Kanyarodjál el, be vagy borulva mán te is, mit szégyenkezel?

Azt hitte szégyellem a dolgot, pedig nem. Éppen lovaggá ütöttem magam, az erényesség és hősiesség mintaképe voltam. Éppen a nevét bitoroltam el. Megfogtam a kötelet és alázatosan bevettem a kanyart. Aztán ahogy az izmaim fáradtak, úgy fogyott a dicsőség és a lovagi erény. A következő fordulónál már én voltam az egyetlen volgai hajós, aki azokat a dögöket hurcibálja árral szemben a folyón.  Már mindenki kidőlt mellőlem, csak én vagyok egyedül, aki még cipeli a terhét, leszegett fejjel.

– No, itten kanyarogyá el, osztám mán ott is vagyunk az utca végin. Az, ahun nincs kerítés!

Értem. A hátamon veríték, a lábaim bénák, a macskajancsi hangosan horkol, és megfagyott.  A behemót kormányozza a lábával az álmait.

– Hova is indultam? Szánkóért. – motyogom, eszembe jutnak újfent a lábaim, és a sajgás. A kötelek, mint a korbács, úgy égeti a hátam. Hát igen, ez egy lázálom, dicsőség, és én cipelem, miután megkorbácsoltak. Én cipelem ezt a részeg álmodó keresztet. Vér folyik a szemembe, a töviskoszorútól már nem is látok, pedig tudom, hogy csak a sapka csúszott le a homlokomról.

– Jézus! – hörgök fel, és átélem a pillanatot, ahogyan a Messiás térdre esik, háta mögött feljajdul a korbács. A behemót megfogta a vállam.

– Ecsém, ez jó móka vót! Ezt a marhát hazahúzni. Bajnok! – kiabált be a házba. Csak egy rongy volt az ajtón. Apró mokány gyerek szaladt ki rajta.

– No, fogd meg mer úgy taknyán tenyerellek! Húzzad má, mer rád úszítom a kutyát. – húzta az inas. Úgy ott hagytak, mintha ott se lettem volna.

 Álltam ott egy pillanatig. Egy végtelen pillanatig, míg újra én lettem a János, aki végigvonszolt a falun egy hullamerev részeget. Hazafelé vettem az irányt. Fejemben újra, meg újra végigéltem az egész kálváriát. Kérdések sorjáztak, felelet nélkül csörögtek, néha felvihogtam, néha csóváltam a kobakom. Csak a kapuban kaptam fel a fejem. Betopogtam az ajtón és leültem a konyhaasztalhoz. Izzó drótok voltak a lábaimban.

– Hát te? – kérdezte az asszony, karjaiban a fiammal. – Elhoztad a mellszívót? Jó sokáig voltál!

Nem szóltam. Rosszat sejtőn rám nézett.

– Nem is ott voltál mi! Hol voltál?

– Hol lettem volna? Hát a Golgotán!

Kabdebon János legutóbb a Szöveten:

Kabdebon János: A poszáta