Domokos Dominika: vajon lajos jóllakik?

Egy bácsi van a látótérben, akit innentől kezdve az elbeszélő csak lajosként hivatkozik le. Egy néni jár vele együtt, mint száraz kiflivel a pohár víz. Akár azt is hihetné, kiegészítik egymást. A néni apró teremtés, girbe-gurba a tartása, míg lajos lomha és hájas. Olyanok is lehetnének, mint a finomfőzelék és a kanál. Ehelyett nyomasztóak, mint a nyári levegő. Könyékig az olcsó öltönye zsebében turkál. A lajos. Mintha szöszöket számolna vagy a gyűjtött gesztenyéket morzsolgatná. Odabök a néninek, a néniről pedig kiderül, hogy mariként emlegetik a jó barátai, a családja. A név pont kifér a lap egyik sarkába és könnyen megjegyzik. A mari arca be van esve, mint az a sütnivaló tök, amit elfelejtettek beszedni. Banyapúp alatt nagyokat sóhajtozik, esténként nehezebben hajtogatja magát az ágyba. Két takarót magára húzva készül a fölé pöndörödő holnapra.
Az elbeszélő szerint lajos közel sem illatos, sőt inkább izzadtnak képzeli a sok erőlködéstől, hogy a mozgása gördülékenynek hasson. Az arca májfoltos, mintha a festő rossz színbe mártotta volna az ecsetet. A bajusza, mint egy kesze-kusza sörtéjű ecset. Az a görbe asszony, mari, szatyrokba kapaszkodva gravitált a mártírok útján, de most leteszi őket. Azok saját súlyuk által rogynak magukba, ahogy a tyúk nyaka csuklik meg, miután elvágták a torkát. Elfáradtak mindhárman. A cipelni való megnyújtotta a műanyagot, mari kezét is, mint magzat az anya bőrt. Kinyújtóztatja mari a gerincét, valahogy úgy, ahogy a gyerek nyújtja a rágógumit.
Mellette lajos úgy teszi csípőre a kezét, mintha a derék háj alatt el akarna mozdulni egy alkatrész. Egy száj megremeg, marié az. Durván szól hozzá lajos. Enni akar. Az álla alatti karéj háj lassan mozog, ahogy jár a szája, a hangsúlyosabb szavaknál megremeg, mint a puding. Az arca pirosodik, éhesebb, mari szája remeg, hangja szerint habog. Az elbeszélő itt kitekint. Függővéget akar.