Ocsovai Ferenc: Kilenc múzsa (3.)

Hasonló hippi szellemiségű volt Evelin is, egy raszta hajú, zöld szemű lány, aki első ránézésre nagyon izgatónak és egy csupa-szeretet nőnek tetszett László szemében. Egészen addig a pontig, amíg egy teaházas randi során a lány nem kezdte el azt ecsetelni, hogy van egy olyan érzése, hogy ő talán a nőkhöz is vonzódik, és egyébként is az általa csak „szabad szerelemnek” nevezett nyitott kapcsolat híve, mert „micsoda önzőség elköteleződni, és megfosztani magunkat és a párunkat a vágyaitól”, és „olyan, mintha birtokolni akarnánk a másikat”.

Lászlónak erről sarkos véleménye volt, és úgy vélte, ezeket a sallangos ideológiákat az olyanok találták ki, akik képtelenek az elköteleződésre és a hűségre. A legnagyobb bűnük azonban nem az volt, hogy megmagyarázták, ők miért nem tudnak megmaradni egy ember mellett, hanem az, hogy ugyanúgy megvetették a monogám és hűséges emberek életmódját, ahogyan a tradicionális társadalmak egy része bélyegezte meg az övéket. Állították, hogy az ember alapvetően nem monogám, és a saját értékrendjüket próbálták ráerőszakolni mindenkire mondván, hogy ez a „felvilágosult és haladó szellemiség”.

Felmérni sem lehetett, hány pár rokkanhatott bele abba és hány monogám ember éghetett ki attól, hogy próbáltak a modern világ elvárásainak megfelelni, és azt hitték, így, ha kiengedik a gőzt, harmonikusabb lesz a kapcsolatuk, ám végül csak bizalmatlanság, féltékenység és kétségbeesés lett úrrá rajtuk. Állandó paranoiában élhettek, mikor és kivel lép félre a másik, László pedig elképzelni sem tudta, egy ilyen kapcsolatban hogy tudja az egyik fél a másiknak azt mondani, hogy „szeretlek”.

– Sokkal őszintébbek az ilyen kapcsolatok, és mindkét fél sokkal boldogabb, mert azt tehet, amit akar. Te nem így látod? Fontos, hogy kordában tudjuk tartani a negatív érzéseinket, éppen ezért kezdtem el aktívan jógázni is. Nem igazán vagyok vallásos, utálom a keresztény egyházakat. Szerintem ateista vagyok, de a buddhizmus nagyon szimpatikus, mert tényleg a szeretetről szól, ezért is szoktam nagyon sokat meditálni és önismereti kurzusokon részt venni. Éljen az öngondoskodás. Amúgy mi a csillagjegyed és az aszcendensed? – kérdezte Evelin, aki rengeteget tudott beszélni erről a bizonyos útról, amit ő bejárt az életében.

– Néha van egy olyan érzésem, hogy kinyílt a harmadik szemem – ecsetelte buzgón a lány. Az ezoterikus dolgokat és Evelin drogos múltját, amit láthatóan már valóban lezárt, még tudta volna kezelni László, még akkor is, ha a lány beismerte neki, hogy olykor még „elfogy azért egy-egy spangli”. Erre azonban még rájöttek a lány tetoválásai is, amelyek nyaktól lefelé szinte egész testét beborították: még a nyaka, válla, háta és melle környékét, amitől a férfit mindig kirázta a hideg. A tetoválások szerinte elcsúfították és férfiassá tették az egyébként tökéletes női testet, ráadásul valamiféle törzsi eredetű hatalmi fölényt és hatalmi dominanciát is sugalltak.

Ha mindez nem lett volna elég, Lászlónak az ilyen nők láttán az volt az érzése, hogy olyan mintha mindig lenne rajtuk valami, és sohasem, ruha nélkül sem lennének az őket beborító tinta miatt teljesen meztelenek. Erre még az is rátett egy lapáttal, hogy amikor évek múltán a fiatalember egyszer viszontlátta Laurát, a korábban olyan csinos nőnek mindkét karját és a nyakát is mindenféle viperaként tekergő minták borították be. Szokása volt a fiatalembernek, hogy iszonya dacára megkérdezte ezeket a nőket a tetoválások történetéről, hogy jobban a bizalmukba férkőzzön, és többet megtudjon róluk, de az eredmény általában kiábrándító volt. Legtöbbször kiderült, hogy a tetoválás egyfajta függőség és pótcselekvés ezeknek a nőknek, pusztán mert ürességet éreznek az életükben.

– Hát… nem is tudom. Mindig is akartam tetkókat. Olyan esztétikus. Szexi. Meg egyébként is, ettől sokkal inkább egyéniségnek és eredetinek érzem magam. Ahogy az álomfogókat, a talizmánokat és szantálfüstölőket is nagyon szeretem, és ezek a dolgok mind meghatároznak engem. Ezektől én én vagyok. Biztosan azért, mert a totemállatom a sólyom, ami a szabadságot, a szárnyalást testesíti meg. Ez itt például az alkaromon a négy őselem, ez a másik pedig a szellemvilágot testesíti meg. Hiszek abban, hogy a halottak körülöttünk vannak és hozzánk beszélnek, ahogy ennek a másik szimbólumnak is a csuklómon az a szerepe, hogy megvédjen az ártó démonoktól – magyarázta Evelin.

– Szegény kislány valószínűleg csak szerette volna, ha elfogadják őt valahol, és ezek a spirituális, keleti kultúrákra fogékony közegek, akik Beatles-t hallgatnak, nosztalgiáznak és sámándobos, didzseridus szeánszokra járnak, nagyon barátságosak és befogadók. Ezért volt ilyen a te „táltosasszonyod”, ahogy te nevezted őt, László – mondta pár nappal később egy újabb barátnőjelölt, Zita, aki frissen szerezte diplomáját pszichológiából. Az egyik tudományegyetem kávézójában beszélgettek, a fiatalember pedig nem tudta megállni, hogy ne panaszolja el legutóbbi sikertelen randiját Evelinnel. Bár nem volt benne biztos, hogy előhozakodott volna a témával, ha nem kérdeztek volna rá telibe.

Nem tudta megmondani a férfi, hogy tényleg őszintén elő akart-e huzakodni egy korábbi randiélményével, ami az ilyen esetekben sohasem volt szerencsés, vagy pedig a szemüveges, vöröses hajú és meglepően telt keblű és csípőjű Zita terelte úgy a beszélgetést, hogy megtalálja a férfi gyöngepontját és kiszedjen belőle ehhez hasonló bizalmas dolgokat. László rövidesen kezdte úgy érezni magát, mintha egy terápiás alkalmon ülne, Zita pedig kíváncsian turkálna a fejében és csak a záróvizsgájára gyakorolna rajta. Többször illette kritikával őt a nő, így például azt is megjegyezte neki, hogy nem néz eleget a másik szemébe, és ennek kisgyermekkori okai lehetnek.

– Sokat néztél lefelé, amikor mentél az utcán gyerekkorodban, például iskolába menet, vagy egy osztálykiránduláson? Sokat nézegetted magad a tükörben, csak amolyan megfigyelő jelleggel? – faggatózott Zita. – Látok ebben valamiféle mintázatot. Tudod, az ember sokszor panaszkodik, és belehelyezi magát az áldozati szerepbe mondván, hogy „miért ilyen szerencsétlen, hogy mindig megtalálják az ezómezó csajok”, ahogy te fogalmazol, vagy, hogy „mindig kifogja a zakkant, kutyamániás vegán lányokat”. Arra nem gondoltál, hogy te vonzod be őket?  Hogy tudat alatt rájuk vágysz, és ez számodra a megszokott, László?

Lászlónak végtelenül vonzó és már-már erotikus volt, ahogy Zita magyarázott neki és elemezgette őt, mint aki a szemével vetkőzteti a férfiakat és a veséjébe lát. Csak mintegy fél óra múlva, amikor közeledni próbált a fiatal nőhöz, akkor vette észre, hogy a legtöbb lányhoz hasonlóan ő is már az első egy órában, az első benyomások után meghozta végzetes döntését. Számára László inkább tűnt egy barátnak vagy egy páciensnek, amikor kiöntötte neki a lelkét, és nem is igazán tudta mire vélni a férfi közeledését. Habár László az egész estét rászánta, mint kiderült, a nő csupán két óra hosszát ért rá, és hirtelen sürgős dolga akadt.

Ahhoz képest, hogy Zita egyenesnek és őszintének tartotta magát, azt is csak utólag volt hajlandó megírni Lászlónak, hogy nem igazán érzett semmit, és nem szeretne folytatást. A fiatalember életében nem ez volt az első eset, amikor világmegváltó vagy mindent jobban tudó, kisujjeltartó értelmiségi nőkkel hozta össze a véletlen, és éppen az volt az egyik átka, hogy valamiért nagyon gyorsan el tudták csábítani ezek a nők, de az érzés sohasem volt kölcsönös, és nem is tisztelték őt igazán, amikor kiderült, hogy mennyire más az értékrendjük és nem egyszer a társadalmi osztály is, amihez tartoztak.

Mindannyian toleránsak voltak addig a pillanatig, amíg a másik is ugyanazt gondolta a világról, mint ők. László azonban hellyel-közzel inkább konzervatív ember volt, ami miatt nagyon sok egyébként tanult, ám magát liberálisként bemutató nő szemében váltott ki zsigeri ellenszenvet. Amint ezzel szembesültek, nem akartak leásni a felszín alá, és nem érdekelte őket az emberi létformának az az összetettsége, amelyet magukra vonatkoztatva kiemeltek.

A liberális asszonyok táborába tartozott Kata is, aki órákon keresztül tudott panaszkodni arról, hogy ő a fekete bárány a családjában, és, hogy senki sem érti meg. Két húga már férjhez ment, az egyik azóta gyereket várt, szülei pedig nem csak emiatt marasztalták el Katát, hanem azt sem értették, miért képzőművészként próbálja keresni a kenyerét normális, polgári foglalkozás helyett.

– Már fiatalabb koromban sem értékelték, a kiállításaimat, a legtöbb szobromat és textilművemet értékelhetetlennek tartják. Szerintük csak az időmet és a pénzemet vesztegetem erre az egészre. Nem értik meg, hogy amíg én ezt csinálom, más a tévé és a monitor előtt görnyed. Remélem, te grafikusként meg fogsz érteni… Mindig is az volt az álmom, hogy egy magamfajta művészlélekre bukkanjak és közös műtermünk legyen valahol – ábrándozott Kata, aki természetesen barett sapkában és alatta frufrus frizurával érkezett az egyik pesti romkocsmába fél óra késéssel. Kezéből természetesen a töltött cigaretta sem maradt el, beszédébe pedig indokolatlan francia és angol szavakat fűzött.

– Ritkán beszélek róla, de amúgy voltam már párszor pszichológusnál ezekkel a dolgokkal – folytatta a lány, miközben nagyokat szívott és pöfékelt cigijéből. – Egészen biztos, hogy bipoláris vagyok, és talán depressziós is. Nincs róla hivatalos diagnózisom, de tudom, hogy that’s it. Lehet, hogy jó is ez így, mert, you know, legalább mindig van egy kis inspiration artistique. Ez a tehetség ára. Mit sem ér az élet szenvedés és bohóság nélkül, my dear, Shakespeare és Molière is ezt mondta. Vagy valami ilyesmit. Kell néha a nagyvilági élet, és van, hogy néha meg kell őrülni. Tisztában vagyok vele, hogy van bennem is egy csipetnyi őrület, de én így szeretem. C’est la vie.

László ezek után még órákon keresztül nem tudott megszabadulni a lánytól, aki részletesen beszámolt arról, hogy vannak napjai, amikor ki sem tud kelni az ágyból, és amikor úgy érzi, „minden lehozza az életről”. Azt mondta magáról, kifejezetten introvertált és egy idő után elege van az emberekből, még a saját párját sem tudja maga mellett elviselni, és, ha alkotói fázisban, vagy alkotói válságban van éppen, akkor eléggé „hangulatember”. László úgy látta, hogy az alkoholt sem veti meg a hölgyemény, ami végül elég volt ahhoz, hogy Kata műtermében kössenek ki éjszakára, de László erre csak úgy tekintett, mint kárpótlásra amiatt, hogy ő volt aznap estére a szétesett, zavart, fura lány lelki szemetesládája.

Ocsovai Ferenc prózaciklusának előző darabja a Szöveten: