– Hát nem is orvosok! – dohogta magának – A sebész az igen! Levágta? Levágta!

Ezt már az egyik pöttynek mondogatta a plafonon. Doktor Kóc pötty.

 Aztán ott volt még Dió a beteghordó, aki elejtette. Az eset óta annyira mardosta a bűntudat, hogy naponta bejött hozzá megnézni. Ő nevezte el Roki bácsinak merthogy kiüthetetlen. Nem érzi. Ez megnevettette és megrígatta egyszerre. Aztán ma Dió hozott magával még valakit. Eddig egyedül volt a kórteremben: Ő meg a pöttyei. De ez a nap másképp kezdődött, mint ahogy megszokta.

– Jó reggelt Roki bácsi! – köszönt rá derűsen, de csak gyűrött arccal tovább nézte a plafont. Megsértődött.

– Áruló! – gondolta magában. – Miért nem hagynak békében nem lenni!

– Hoztam egy lakótársat! – folytatta vidáman Dió és Roki bácsi ágya mellé tolta a töpörödött férfit.

– Jó napot! – köszönt halkan az idegen.

– Napot! – mordult vissza az öreg. Oda se nézett. A beteghordó ügyesen átkormányozta a tolószéket az ablak melletti ágyhoz majd átemelte a lakótárs vézna testét, és elégedetten körülnézett.

– Nemsokára jön a doktornő és megvizsgálja – mondta megnyugtató hangon, aztán a két ágy közé lépett és széles mosollyal rájuk nézett.

– Aztán semmi randalírozás, meg ugrabugra! Az összetört bútorokat ki kell fizetni! Viselkedjenek uraim! – harsogta, aztán elsüvöltött a mobilját babrálva.

Roki bácsi bírta a fanyar humort.

–A cinizmus zászlaja lobog előtted! – mondta neki a felesége miközben apró kezével megsimogatta a borostás állát, majd szelíden meglegyintette – Önimádó dögállat vagy. Magadat utálod a legjobban.

Hányszor, de hányszor mondta neki, de már nem mondja többé. Ez a gondolat mosolyra késztette.

– Még egy pöttyöt sem neveztem el róla – gondolta magában ferde mosollyal, aztán lehunyta a szemét. Ezt az ablakot soha nem nyitotta ki. Valahányszor megpróbálta résnyire nyitni, a béke selymes fénye helyett hatalmas sűrű fekete fájdalom ömlött rá. Minden sejtje sikoltva érzett és könyörgött. Doktor Kóc azt mondta ez a baja. Na, nem neki mondta, hanem a viziten hallotta el, amikor a diagnózist tárgyalták a többi orvossal.

– Jó napot! – hallatszott az másik ágyról. Odafordult.

– Jó napot! – morrant vissza – Már köszöntem az előbb. Süket maga jó ember?

– Hát nem éppen.

Az idegen hangjában egy szemernyi sértődöttség sem volt. Roki bácsi csírájában el akarta folytatni az ismerkedést.

– Akkor legyen elég ennyi. Köszönt, én visszaköszöntem. Maradjunk ennyiben. Részemről a szerencse – recsegte.

A szobatárs nem szólt. Feszes csönd telepedett a szobára és Roki bácsi elégedetten nyugtázta bensőjében visszatérő önsajnálatot. Kisvártatva nyílt az ajtó és sudár alkatú fehérköpenyes nő sietett el mellette.

– Jó napot! – köszönt halkan, majd az új beteghez lépett – Látom rendben van minden. Van valamilyen panasza?

Roki bácsi fél szemmel figyelte a beszélgetést. Szólni nem mert, semmi jó nem jött volna ki a száján. Lelkének mozdulatlan tükrén újabb fodor jelent meg.

– Most már ez lesz? – mondta magában a bal sarokban lévő pöttynek.

Passznak hívta. Az a pötty volt a megválaszolatlan kérdések foltja. Néha úgy érezte betölti az egész szobát.  Válaszként az ügyeletes nővér is megjelent. A doktornő elégedetten nyugtázta a jelenlétét aztán visszafordult.

– Akkor holnap reggel találkozunk. Én bízom benne, hogy ez az új kemoterápia enyhíteni fog a tüneteken. Ez most egyelőre ez, a négy alkalom, aztán újabb vizsgálat. A többit majd meglátjuk – a nővérre nézett – Reggel intézze legyen szíves, hogy lehozzák a kezelésre.

A nővér szótlanul bólintott, majd kisiettek a teremből.

Roki bácsi jó pár percig szótlanul beszélgetett a pöttyeivel, mire végül erőt vett magán és megszólalt.

– Rák? – kérdezte.

– Rák – nyugtázta a férfi. – Az utolsó etap. Aztán mehetek.

Roki bácsi elmosolyodott.

– Hova menne? – ezt már csak magának mondta.

– Nem hiszi? – kérdezte a szomszéd.

Nem felelt neki, csak makacsul megrázta volna a fejét, de nem tudta. Olyan érzés volt, mintha bezárták volna egy kőszoborba, mert bár az agya kiadta a mozdulatot, a teste pont olyan mozdulatlan volt, mint azelőtt. Néha álmában újra élte a pillanatot, olyankor arra ébredt, hogy a szájába folynak a könnyei. Mielőtt még beleragadt volna a pillanatba, Subaduba nővér jött be. Mindig dúdolt magában, azért hívta így. Megforgatta, kicserélte rajta a pelenkát, aztán eldúdolta magát a kórteremből. Lassan eljött a látogatási idő, mert egyre több zaj szűrődött be a folyosóról.

– Jönnek magához? – kérdezte Roki bácsi. No, nem érdeklődésből, inkább csak, hogy felkészülhessen az újabb területvesztésre.

– Nem. És magához?

– Senki – motyogta halkan. – Most már senki.

– Hát akkor bámészkodjunk! – mondta derűsen a szomszéd, és az ablak felé fordult.

Roki bácsi kaján örömmel konstatálta, hogy amaz hátat fordít neki.

– Végre csend lesz – dohogta, de a betegtársa másképpen gondolta a dolgot.

– Ni! Jön a fagyis! Nézze csak! Pont olyan, mint gyermekkoromban. Ilyen biciklis fagyis. Mennek is a gyerekek! Hogy meglepik. Látom puncsot mér, meg az a fehér vagy vanília, talán citrom? Amott is milyen szép az este. Aranyba hajlik az alkonyat…

– Hadd beszéljen – gondolta magában az öreg. – Neki nincsenek pöttyei.

Lecsukta a szemét és bámulta az ürességet. Aztán egyszerre csak megjelent a fagyis.

– Kérsz egyet? – kérdezte tőle.

Roki bácsi bólintott, és a fagyis egy hatalmas tölcsért húzott elő az egyik fedő alól.

Aztán csak merte a kanalával a puncsot és a vaníliát. Úgy rakta egymásra a gombócokat, mint egy zsonglőr. A gombóchalom már akkora volt, mint a feje. Félni kezdett, hogy elejti, de akkor a szélesen mosolygó fagylaltos biztos kézzel tartva a tölcsért felé nyújtotta.

– Tessék, vedd el! A tiéd! – kínálta felé mosolyogva. Képtelen volt elvenni a fagyit. Egyszerűen nem mozdultak a végtagjai. Dühösen összeszorította a száját, és megpróbálta megmozdítani a karját, de a következő pillanatban hanyatt esett a porba. Abban a pillanatban a tölcsér is leesett, és ő arccal a földön látta, ahogyan széttoccsan az a sok gombóc.

– Hagyja már abba a süketelést! – ordított fel tágra nyílt szemekkel.

Csönd lett. Az idegen bocsánatért hebegett és meg sem szólalt másnap reggelig.  Alig hasadt még mikor az éjszakás nővér belépett az ajtón és felkészítette a szomszédot a kezelésre. Dióra vártak.

– Hogy hívják? – kérdezte Roki bácsi.

– Manónak – felelte a szobatárs.

Roki bácsi elhúzta a száját.

– Hát ez meg milyen név? Manó.

– Szerintem a füleim miatt van. Nézze csak? Ilyen kis hegyesek. Látja?

– Nem.

– Miért nem?

– Mert béna vagyok.

– A nyakát sem tudja mozgatni?

– Hagyjon már békén jó ember! – csattant fel Roki bácsi – Nem érti? Totál béna vagyok.

– Jól van. Bocsánat, nincs jól. Értem. De beszélni tud.

– Hát maga egy gonosz buta manó! Mi lenne, ha egyáltalán nem beszélnénk? Mondjuk, képzelje ettől a pillanattól kezdve annyira béna vagyok, hogy beszélni sem tudok.

– Bocsánat – hebegte Manó –  Nem állt szándékomban súlyosbítani az állapotán.

Az öreg körül vörösen izzani kezdett a levegő. Már a torkában volt egy oroszlán üvöltése, de lenyelte. Kidülledt szemekkel bámulta a fehéren izzó plafont.

– Juszt se fogok veled beszélni. Ha itt fulladok meg akkor se, te poszáta! – fogalma sem volt mi az a poszáta, de ez a szó jutott az eszébe. Halványan derengett neki, hogy az valami madár, ami folyton fecseg, de most ez érdekelte a legkevésbé.  Beleragadt a tegnapi fagyis képbe. Ezerszer elindult a keze és ezerszer érezte, hogy nem mozdult. Újra és újra látta a fagyis kezében a tölcsérben olvadó gombócokat és képtelen volt érte nyúlni. Nagyon szerette a fagyit. Gyerekkorában, ha meghallotta a jellegzetes csengőt azonnal rohant a dugipénzéért. Legszívesebben az összesért fagylaltot vett volna, de szerette az élményt ezért mindig csak egy gomócot kért. Aztán még egyet. Ez meg kétszáz gombócot nyújt felé és ő nem tudja elvenni.

– Hoppá! – kiáltott fel Dundika nővér. Ma ő volt szolgálatban. Roki bácsi felnézett.

– Mi van? – köpte felé a szavakat kéretlen hangsúllyal.

– Ugyan már semmi. Csak éppen megmozdult a keze. Ezt jelentjük a doktor úrnak.

– Jelentse! Én nem éreztem semmit. Azt is jelentse!

– Mit jelentsen? – kérdezte Dió miközben elrobogott mellette a tolószékkel. Egy gyors mozdulattal felsegítette Manót az ágyról és belepottyantotta a székbe.

– Megmozdult a keze – vetette oda a nővér és az öreg jobb kezére mutatott – Elindult, mintha meg akarna fogni valamit. Az ujjai is mozogtak.

– Hát persze – motyogta Roki bácsi emelkedő hangsúllyal. – Közben meg éreztem, hogy becsinálok. Persze. Tudja Dundika, hogy sokkal jobban örülnék, ha érezném, hogy becsinálok, mint hogy mozogjon az ujjam! – vett egy nagy levegőt – Értse már meg, hogy semmit nem éreztem! – üvöltött a nővérre. Semmije nem volt, csak a hangja és a dühe.

– Jól van – felelte a nővér, és neki látott a reggeli procedúrának. Mikor végeztek szelíden ránézett az öregre – Azért szólok a dokinak, hogy nézzen magára.

Roki bácsi némán leszegte az ajkait.

– Szólj, ha akarsz – mondta magában.

Manót sokára hozták vissza. Úgy nézett ki, mint egy büdös gumicipő, amit szétharapdáltak a kutyák. Nem is szólt hozzá, talán még sajnálta is egy kicsit. Aztán mégsem.

Manó a napot öklendezéssel és fájdalmas nyögésekkel töltötte. Aztán este felé elcsendesült.

Már a nővérkörút is megvolt, mire megszólalt.

– Bagoly – mondta sejtelmesen.

Roki bácsi összerándult a hangra. Álmodott éppen, és ebben az álomban szerepelt a bagoly.

Nekik volt egy baglyuk. Az erdőben sétáltak az asszonnyal és találtak egy fiókát. Egy bokor tövében feküdt sérülten. Azt hitték megdöglött míg meg nem piszkálta egy bottal és a madár dühösen rákapott a csőrével a fadarabra.

– Mi maga? Valami telepata? – kérdezte rekedten.

– Bagoly – mondta sejtelemesen suttogva Manó – Itt van a nagy fenyőn! Nézze! Ott! Ott azon az ágon ül és engem néz.

– Kérdezze meg, mit akar?

– Nem kuvik. Uhu.

– Uhúú de jó. Honnan tudja?

– Onnan, hogy a kuvikot halálmadárnak hívják. De még egyikünk sem hal meg egyelőre.

– Istenem, egy ezoterikus ornitológussal hozott össze a sors. Adjon egy kis időt, hogy feldolgozzam.

– Nem kell. Biztos, hogy fülesbagoly. Nagy. A kuvikok kicsik. Ez alig fér el az ágon. Csak néz. Szerintem most magát nézi. Ismeri?

– Hát hogyne ismerném. Évekig a szomszédom volt. Együtt jártunk egerészni, de összevesztünk egy cickányon. Azóta egy szót sem szóltunk egymáshoz. Maga marha! Mondja neki: Hess! Hátha elrepül!

– Jól van. Értem én, hogy viccel. Pedig magát nézi esküszöm.

Hazavitték a baglyot. Az asszony óvatosan megfogta, és a bagoly nem tetszés gyanánt gyöngéden belecsípett a kezébe. Otthon aztán kapott apróra szeletelt húst, meg csirkemájat. Először csipesszel etették. Roki bácsi csinált neki röpdét is. Dezsőnek hívták. Bagoly Dezső. Az asszony úriemberként kezelte. Ha szólt hozzá így kezdte.

– Dezső kérem, legyen szíves elfogyasztania a napi egerét.

Roki bácsi még ugratta is.

– A mindennapi egerünket ad meg nékünk ma.

Ha meg huhogott, és csattogott, azt mondták neki, hogy írásban nyújtsa be a panaszát, mert a beszéde nem üti meg alapvető etikai mércét.

Szép idők voltak. Összébb hozta őket. Akkor veszítették el a gyereket. Leukémia vitte el. Gyors, agónia mentes halál volt, rájuk pedig a lassú agóniával terhelt élet várt. Ez a bagoly hozta vissza őket az életbe. Aztán egy napon kivittek két kisszéket az röpde elé és leültek az esti csöndben. Hallgatagon nézték a Dezsőt, ahogy ott ül vastag ágon. Roki bácsi szinte érezte a madárból áradó nyugalmat és méltóságot. Lágyan megfogta az asszony kezét és felsegítette, majd odamentek a ketrec ajtóhoz és kinyitották. Dezső nagy szemeivel követte őket ahogy visszaültek a helyükre. Várt még egy időtlen percig, mintha észre sem vette volna a sarkig nyitott ajtót, aztán egy szárnycsapással kisuhant, egyenesen a közeli lucfenyőre. Roki bácsi és a neje egyszerre követték a tekintetükkel. Pillantásuk tükröződött a bagoly hatalmas szembogarában. Az még búcsúzóul pislantott egyet és eltűnt a nyári éjszakában. 

– Elrepült. Hallotta? Huhantott egyet.

Roki bácsi felrecsegett mint egy törött gramofon.

– Huh… micsoda?

– Huhantott!

– Húha! Aludjon inkább.

Reggelre Roki bácsi arra ébredt, hogy Doktor Kóc piszkálja. Illetve szurkálja. Az ujját bökdöste pont annyira, hogy fájjon.

– Mit csinál ember? – kérdezte kiszáradt torokkal.

A doktor megrázta apró göndör fürtjeit, hogy ne lógjon a szemüvegére, aztán komoly képpel Roki bácsi fölé hajolt.

– Szóltak tegnap, hogy mozgott a keze.

Roki bácsi lebiggyesztette az ajkait.

– Mozgott.

– Mozgott. Gondoltam, megnézem.

Az öreg delejes tekintettel a szemébe nézett.

– És? Mozgott?

– Nem.

– Miért nem próbálja meg késsel? Talán, ha felkaron szúrna, azt biztosan megérezném. Miért nem véreztet ki most rögtön, hogy megtudja mozgott-e a kezem tegnap?

Doktor Kóc elnézően bólintott.

– Lehet?

Roki bácsi kutatóan a tekintetébe fúrta a szemeit – Hát ez nem normális! Megmondtam én! Ezek mind őrültek. Hát sose szabadulok már meg tőlük?

– Az agyamra mennek! – csattant fel. – Mi az istent akarnak tőlem? Toljanak ki az utcára, és hagyjanak már meghalni! Ott legalább biztos lenne a vég, mert senkit nem érdekelne egy haldokló ember egy betegágyon. Legfeljebb lefotóznák, ahogy elbomlok. Talán idővel odébb tolnának a szeméttelep felé, mert eléggé büdös lennék. De még az is jobb, mint az, hogy naponta a halálba szekálnak!

Doktor Kóc megadóan széttárta a kezeit.

– Ez van! Látom a modora nem változott. De bízunk benne, hogy ma jobb napja lesz.

– Miért lenne egy ilyen kezdettel?

– Csak azért, mert miközben előadta a monológját, gesztikulált a kezével – mondta némi malíciával a hangjában az orvos, közben eljátszotta. Komikus volt, ahogy vigyázban állva feküdt, és a kézfejét forgatta mintha a karjai le lennének kötözve.

– Na látja doktor úr, én pont így érzem magam – vigyorgott Roki bácsi elégedetten. – És még azt várja tőlem, hogy javuljon a modorom!

Doktor Kóc vállat vont.

– A kézfeje javul. Tettem ide az ágya mellé egy pohár vizet. Ha le tudja verni dühében, akkor rendben vagyunk.

Roki bácsiban elszakadtak a húrok.

– Hát mi maga? Inkvizítor? Vagy valami kiképző? Vagy csak egyszerűen élvezi, ha szenved az ember? A szomjhalál szélére taszít, hogy bebizonyítsa az igazát! Mit gondol, mi van ott, ahol újra mozogni fog a kezem? Mozogni fog a lábam is?

A doki hideg nyugalommal válaszolt.

– Végre ki tud majd menni vécére.

Nem tudta, hogy csinálta, de a pohár repült. Egyenesen az orvos fejét célozta, és majdnem el is találta. Az, mint egy a halált közömbösen elfogadó szamuráj, meg sem mozdult az ágya mellől, csak a tekintetével követte a feje mellett elzúgó poharat, aztán ránézett Roki bácsira.

– Biztató – motyogta megigazítva a szemüvegét. – Biztató – ismételte,  majd kisietett a kórteremből.

– Hát – konstatálta Manó a szomszéd ágyról. – Még jó, hogy nem volt benne víz.

Roki bácsi elképzelte, hogy a kezeit bámulja és tényleg. Aztán Manó kijelentése villant át az agyán. Hirtelen akaratlan könnyek öntötték el a szemét.

– Kurafi! Mocskos kurafi! – jelentette ki a mennyezetnek.

Egész nap ezen járt az esze. Úgy érezte elárulta a teste. Ellenszegült. Egy percig sem kételkedett abban, hogy előbb utóbb belehal a mozdulatlanságba, hiszen belül üres, halott csend honolt attól a pillanattól kezdve. Eltökélt szándéka volt, hogy a lassú halál folyosóját rója, erre megmozdul a keze. Összeszorított szájjal próbálta eltörölni a délelőtti affért, de újra csak konstatálta, hogy érez és mozog. Talán rosszabb volt, mint az, amikor rádöbbent, hogy teljesen lebénult. Ahogy eldőlt, mint a zsák, az közelebb volt hozzá, mint szembenézni azzal, hogy visszakerül a körforgásba. Nem volt ilyen kép a fejében. Az asszony nélkül nincs alternatíva.

– Tudja, nem voltam mindig egyedül. Volt egy feleségem – szólalt meg Manó az alkonyodó csöndben – Magának?

– Sose volt – morogta vissza a szobatársnak – És már nem is lesz.

– Rájöttem, hogy maga meg akar halni. Fura nem? Én meg élni szeretnék.

– Hát éljen. Csak hagyjon békén.

– Hasonlítunk. Én is lassan mozdulatlanná válok. Csak engem az élet szeretete utáni sóvárgás emészt fel, magát meg az öngyűlölet.

– Hát, ha már így alakult, kérek tollat és papírt, és írok magának egy pszichológus diplomát.   – Hagyjon már békén! – csattant fel Roki bácsi. Manó szavai belemartak a lelkébe. Ösztönösen védekezett a felbugyogó képek tömegétől. Szinte belefulladt a felesége mosolyának, érintésének emlékeibe. Összeszorította a szemét, hogy ne törjenek ki a könnyei.

– A rohadt életbe! – fröcsögte a mennyezetnek. – Volt feleségem. Meghalt, érti. Azóta vagyok béna. Igen, meg akarok halni! Na és? Magánügy. Akarja tudni, miért? Mert szerettem. Csak mi voltunk egymásnak, és itt hagyott! Gyűlölöm! Én akartam előbb elmenni, de önző módon itt hagyott! Elvitt magával minden szeretetet, amiért éltem. Nem akarok látni, nem akarok érezni, nem akarok járni, nem akarok lélegezni! Meg akarom tagadni a létezést. Érti? Maga egy csökönyös szamár, mert ahhoz ragaszkodik, ami nincs. Magától is undorodom, mert itt rohad elevenen, mégis ragaszkodik az életéhez. Hát nincs magában egy szemernyi gyűlölet sem? Hogy merészel hinni a létezésben, a szeretetben? Nem látja milyen magányos és szánalmas az élete? Nap mint nap ragaszkodik a mániájához, hogy az élet szép, miközben, ha felgyógyulna ugyanazt a nyomorúságos életet élné, ami ide vezette. Igen, mindketten sóvárgunk az után, amit nem érhetünk el. De mindketten a halál mozdulatlanságában leljük meg a békét.

Elfárasztotta a dühe, az elkeseredése. Szuszogva nézte az utca fényeitől árnyjátékot játszó mennyezetet. Manó felől egy sóhaj sem hallatszott. Várta, hogy majd csak megszólal, de csak az utca ablakon beszűrődő neszei keveredtek a kórház megszokott zajával. Dühítette a csönd, mert közben az elméjében szunnyadó vulkán egyre nagyobb erővel tombolt. Eszébe jutott a fagyi, a bagoly és az a reggel, amikor betolták Manót a szomszéd ágyra.

– Akarja tudni, miért vagyok itt? – kérdezte halkan, de nem kapott választ.

– Halló! – kiabált bele a csöndbe. – Manó! Belealudt a nyekergésembe?

Semmi. Lélegzetvisszafojtva hallgatódzott, és miután egy szusszanásnyi hangot sem hallott, komolyan megijedt.

– Hé – szólt bele a félhomályba. – Meg ne haljon itt nekem!

Forgatta a fejét, kezével megtalálta a nővérhívó gombját, és megnyomta. Várt egy kicsit, aztán újra és újra, de senki nem jött.

– Manó! – kiabálta kétségbeesetten. A pöttyeire bámult, ahogy időnként felvillantak, és meglátta az asszonyt. Az utcán elsuhanó autófényszórók fényében a mennyezeten az asszony arcát vetítették a szemei elé. A pöttyök egy végtelennek tűnő pillanatban összeálltak egyetlen széles mosollyá, nevető szempárrá és egy finoman legyintő kézzé.

– Indulj – ezt mutatta a kéz. Roki bácsi határozott mozdulattal lerántotta magáról a takarót, és letette a lábait a hideg kövezetre. Megtámasztotta magát az éjjeli szekrényen és felállt.

– Akarja tudni miért vagyok itt! – kérdezte újra halkan – Addig nem halhat meg, míg el nem mondom!

Lépett egyet és elengedte a szekrényt.

– Azért, mert volt egy lányom, akit pillanatok alatt elvitt a halál. Elvesztettünk vele mindent, ami számított. Egymást is. Évekbe tellett míg… – elcsuklott a hangja, miközben lépdelni kezdett a másik ágy felé. Az érzelmek kivették belőle az erőt.

– Öt lépés Roki. Öt lépés – dübörögte a szíve. Lépett egyet.

– Évekbe tellett. Kapaszkodtunk és újra élni kezdtünk. Egymásra találtunk egy más dimenzióban, egy ölelésben, egy sétában és egy mosolyban.

Odaért az ágyhoz. Manó mozdulatlanul feküdt. Megfogta a kezét, és megpróbálta kitapintani a pulzusát. Látszott, hogy nincs magánál. Ismerte az állapotot, hiszen már látta. Megsimította a férfi arcát.

– Aztán beteg lett. Egy egyszerű vizsgálatnál kiderült, hogy daganatos. Három évig otthon ápoltam és reménykedtem abban, hogy velem marad. Aztán mikor már kórházba került, naponta bementem hozzá. Fogtam a kezét, amikor elment. Pont így, mint a magáét.

Könnyei a haldokló Manó kezére folytak.

– A temetés után hazamentem és összeestem. Tiszta sor. Megyek utána. Erre jön maga, és a fecsegésével mindent elront. Maga, maga poszáta.

Kabdebon János prózája legutóbb a Szöveten:

Kabdebon János: „Semmitnemérő”