VERS

Handó Péter: Végképp

A megváltás késik,

            vagy el se jön.

Lóg az égből egy szögön

            a szétmiskárolt köldököm,

egészen le, a térdig.

Bennem ki feszül meg az égért

            vagy az emberiségért(?) –

találgatják és találgatom.

Akadna a világban még oltalom?

            Vagy azt kell szeretnem végképp,

hogy csont nélkül leng a két karom?

Hiába susoghatják:

 – Hisz él még! –,

alattam bomlik egy bélhalom,

és a bordáim közt átlát,

ha úgy akarják,

az ideterelt

zarándokforgalom.

A megváltás késik –

            eddig bármi megfelelt,

mert mindenki nyert,

            ha rozsdás szögre lelt,

s máson át ért el a fedezékig –,

de az is lehet,

            hogy elmarad.

Lógok az ég alatt.

Elhullajtottam

csontterhemet.

Cserzett bőr vagyok.

Oltalomban

            nem maradhatok.

Porrá a szél tekerhet.

Az ember

            még így sem szabad.

Ami már nem jöhet el,

arra ne várjatok!

Múlásom nyomán

            egy rozsdafolt a fán.

Most igazán

elmarad

a virradat.

A megváltás késik –

            ki tudja, miért?

A maradékom,

            ha kell, elérik.

Mindenem vékony

            ahhoz, hogy a fényt

felfoghassam valahogy.

Lógok –

            egy megtervezett valóhoz –,

amint az eresztékükön akarok.

Handó Péter verse legutóbb a Szöveten: