Handó Péter: Végképp
A megváltás késik,
vagy el se jön.
Lóg az égből egy szögön
a szétmiskárolt köldököm,
egészen le, a térdig.
Bennem ki feszül meg az égért
vagy az emberiségért(?) –
találgatják és találgatom.
Akadna a világban még oltalom?
Vagy azt kell szeretnem végképp,
hogy csont nélkül leng a két karom?
Hiába susoghatják:
– Hisz él még! –,
alattam bomlik egy bélhalom,
és a bordáim közt átlát,
ha úgy akarják,
az ideterelt
zarándokforgalom.
A megváltás késik –
eddig bármi megfelelt,
mert mindenki nyert,
ha rozsdás szögre lelt,
s máson át ért el a fedezékig –,
de az is lehet,
hogy elmarad.
Lógok az ég alatt.
Elhullajtottam
csontterhemet.
Cserzett bőr vagyok.
Oltalomban
nem maradhatok.
Porrá a szél tekerhet.
Az ember
még így sem szabad.
Ami már nem jöhet el,
arra ne várjatok!
Múlásom nyomán
egy rozsdafolt a fán.
Most igazán
elmarad
a virradat.
A megváltás késik –
ki tudja, miért?
A maradékom,
ha kell, elérik.
Mindenem vékony
ahhoz, hogy a fényt
felfoghassam valahogy.
Lógok –
egy megtervezett valóhoz –,
amint az eresztékükön akarok.
Handó Péter verse legutóbb a Szöveten:
