Erdei Péter

Óda az úthozc

Rab vagy.
Nem királyfi.

ezen az úton fölfelé egyedül megyek
ez egy magányos út itt mindenki egyedül halad
és saját terheit cipeli
hiába jönnél mellettem az a te utad lenne
démonaink vastag hangszigetelt üveg falán
csak elmosódott árnyékod látszana
önmagamra fókuszálok s te is magadba zárulsz
mint száraz évszakban jerikó rózsája

Bár visszajönnének még a szép álmok.

Európa tetején jeges turistaút,
szerte eldobált szemét,
s te kiállsz egy sziklára verset szavalni –
bolond ez ott fent gondolja lent a rét
– szabad préda a lelke! – köröz feletted egy angyal,
várja mikor szabadul testedből a testetlen semmi,
melynek nyugalmi tömege nincsen.

Van amikor egyetlen apró részemléked egésszé nő benned, mint a
debreceni belvárosi ház és poros belső udvar történetei, amire
emlékszel és ami nyilván nem igaz, mégis tudomásul veszed, foglalkozol
vele, végig kíséri életed, alakítgatod, újabb részleteket találsz
benne, már rég sokkal több, mint egy múltbeli történet.

Egy sziklán ülök, lent bőszen tör utat a patak.
A hegy felől fúj a meleg szél, fentről zúdul a folyó.

magamat szeretem csak benned
magamat keresem csak benned
ó hogy tudnálak szeretni akarattal
ó hogy akarnálak szeretni tudással
hogy ölelnék sejtjeim sejtjeid
szerelemszimbiózisban testrészeid
az együttműködés biológiai csodája
odafurakodnék meleg öledbe

Ütemet adnék szívednek,
hangot torkodnak,
dallamot lelkednek.