– Mindjárt hét óra! Sietnem kell, ha nem akarom lekésni a vizsgát. Nagyon sokat készültem, aztán a végén még elkésem a legfontosabb napon. El ne felejtsem vinni a jegyzeteimet, a buszon majd még át futom őket egy kicsit. A gyakorlat nagyon jól megy, de a svéd nyelvvel még vannak kisebb gondjaim. Bár, sokat fejlődtem mióta 8 éve, megérkeztem az országba.
Épp hogy elérem a buszt, igen csak kapkodni kellet a lábaimat, hogy ideérjek.
– Megint elaludtál Perla! De mint mindig, most is szerencséd van – üdvözöl Hakan, a török buszsofőr. Egy évet éltem átmenetileg Törökországban, de egy szír kereszténynek jobb hely Európa. Akkoriban nagyon nehéz időke jártak, napokat gyalogoltunk, hogy megmeneküljünk az Iszlám Állam terrorja elől.
– Szia Hakan! Hát, ami azt illeti ma lesz csak igazán szükségem a szerencsére, ma vizsgázom elsősegélyből. Aztán végre kezdhetek a kórházban.
– Isten legyen veled, majd szurkolok – szól vidáman Hakan, aztán belemerül a vezetésbe.
Hátul még van hely, gyorsan leülök, aztán előveszem a jegyzeteimet. Kétszer átfutom, de már is le kell szállnom, nagyon hamar elment az idő.
Gyorsan, szinte futva teszem meg azt a pár száz métert, Örebro forgalmas utcáján. Már nagy a tömeg. Itt van Larissa is, őt itt ismertem meg és nagyon jó barátnők lettünk, ő is 21 éves.
– Perla, azt hittem már, elkésel! – üdvözöl nevetve.
– Én is azt hittem néhány pillanatra, de szerencsém volt, remélem, ma sem hagy el Fortuna istenasszony – próbálok én is vidáman felelni, de hangom idegesen cseng.
Halk suttogás tölti meg a vizsgaközpont folyosóját, tapintható a feszültség.
Kibírhatatlan ez a várakozás, és én maradok utoljára. Már majdnem mindenki végzet, és megkönnyebbülten, iszogatnak és falatoznak a büfében.
– Igen! Sikerült! – kiáltja felszabadultan Larissa. Igen, ő is túl van rajta. – Ja, Perla! Vizsga után vendégem vagy egy falafelre!
– Bár, már ott tartanék! – válaszolok csendesen.
– Tessék, fáradjon be, kisasszony! – szól ki egy idősebb férfi.
A lábaim még mindig remegnek, de elindulok. Sikerülnie kell, mert ha nem, el kell hagynom Svédországot.
Leülök az asztalhoz, közben gyógyszerek szaga keveredik drága parfüm illatával.
– Nos tehát, Perla kisasszony, vágjunk is bele! – a vizsgabizottság elnökének hideg szavaitól még jobban ideges leszek, de remegő kezekkel húzok egy tételt. Szerencsém van! Mi a teendő, ha égési sérülést kell ellátni? Ez van a papíron. Lassan kicsit dadogva kezdek bele, de idővel megnyugszom és fokozatosan belelendülök.
– Köszönjük kedves Perla! – jelenti ki unottan az elnök.
Közben Nora a gyakorlati oktatóm, a kezével V betűt a győzelem jelét formázza.
Felállok! Érzem a megkönnyebbülést. Azt hiszem, a nehezén túl vagyok.
– Tehát Perla, kérlek, mutasd be nekünk a vágott seb ellátását és a kötözéseket – Nora hangja megnyugtatóan hat rám.
Belekezdek, jó haladok, állapítom meg magamban. Aztán valami félre megy. Újra nekikezdek, de ismét elrontom. A kezem nem engedelmeskedik, és gondolkodni sem tudok már. Sikerülnie kell, ez mindig ment! Nem megy! Kudarcot vallok! Végem van!
Nora döbbenten néz, ő sem érti.
A vidám felszabadult hangok monoton zümmögésé állnak össze, arra eszmélek, hogy a folyosón járkálok, mint egy zombi. Még mindig nem fogom fel, hogy nem sikerült. A távolból Larissa hangját hallom. Aztán Nora szorítja meg a kezem, és vigasztalni próbál.
Óriási robbanás tölti be a teret, majd az ajtók kicsapódnak. Még egy robbanás, aztán folyamatossá válik a fegyverropogás. A földre vetem magam! Egy zöld ruhás embert látok puskával. Nora sikolya tölti be a teret, egy test zuhan rám. Percek vagy órák telnek el, nem tudom, a jajveszékelés és sírás foszlányokban jut el hozzám. A vértől és agyvelőtől síkos padlón emberek csúszkálnak. Larissa négykézláb próbál az ajtóhoz eljutni. Az adrenalin dolgozni kezd bennem. Elindulok felé! A vállát és az oldalát vágott sebek borítják. Ruhája vöröslik a vértől.
Nem gondolkodom, csak ösztönösen alkalmazom a kötéseket Larissa ájult testén. Végeztem! Gondolkodás nélkül Nora felé futok, a lövés a hátán érte. XSTAT! – ugrik be! Itt csak az segíthet, berohanok a vizsgaterembe, és kihozom az amerikai eszközt. Az apró korongok néhány másodperc alatt megszívják magukat. Ennek segítenie kell!
Lassan megnyugszom. A hely zsúfolásig van rendőrökkel. Kell még néhány óra, mire teljesen magamhoz térek.
Néhány héttel később hazafelé tartok. Csodás nap ez, ma kaptam meg a bizonyítványomat. Nem hittem volna, hogy Ulf Kristersson Svédország miniszterelnöke is kitüntet. Ez is ma történt.
– Éljen a mi hősünk! Tapsot neki, hisz öt ember életét mentette meg! – kiáltja el magát Hakan. Mindenki tapsol.
Pár perc, és otthon vagyok. Hosszú nap volt, egy felejthetetlen nap.
– Egy falafelt azért még csak elfogadsz, nem? – ismerős hang. Larissa az!
– Azt hiszem, az még belefér a napomba – hangom vidám és nyugodt. Most már biztos, itt maradok.
Szilágyi János prózája legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
