/”A fénytől kérdé egykor az erdő:
Mondd, nem unatkozol, semmittevő?”/
(Reviczky Gyula)
Koromsötétbe bújt a fény rég,
Megjön, a Semmi fénykora!
Egymásba kapaszkodnak a fák,
S csapkod a csendnek ostora.
Véráztatta felleg majd átszáll,
Völgyön-hegyen túl messzire,
Lépte se hallik a hűs szélnek,
Nem gondol az most senkire.
Mi mosná lelkünket tisztára,
Hó, már évek óta nincs itt!
Önhamvába fúlnak az álmok,
Bár gyógyítnának egy kicsit!
Akad még pusztába kiáltott,
Keservben aszúsodott szó. –
Azt is takargathatja egyszer,
Mi igaz volt, – s mi még való!
Kincset keresni minden áron,
Földi gyönyörben vesszen el?
De lelkünk tükre, tisztasága,
Nem érhet fel majd semmivel!
Ha, már az Úr kezéből ettem,
Koromsötétből gyúljon fény,
Akkor is, ha mind másra hullik,
S ha soha sem lesz az enyém!
Balajthy Ferenc verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?