2024.06.14.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Zámbó Illés: Van-e remény a roncséletben?

Zámbó Illés: Van-e remény a roncséletben?

8 min read
A Roncsfilm legkeserűbb tanulsága, hogy megmutatja számunkra, mit tesznek a semmilyen hatalommal, sem gazdasági, sem szellemi tőkével nem rendelkező, kiszolgáltatott kisemberrel a kétes rendszerek, hogyan omlanak össze nemcsak anyagi, hanem intellektuális értelemben is a társadalom legkiszolgáltatottabb rétegei, maguk után rántva a hozzájuk közel állókat, sőt, az egész társadalmat.

Nem a film a keserű hangvételű, hanem az, hogy mindaz, amit bemutat számunkra a rendszerváltás előtti és körüli magyar társadalomból, nem jelent múltat. Szinte biztos, hogy ma is lehetne találni a Gólyához hasonló helyszíneket és forgatni jeleneteket akár Budapest külterületein, akár vidéken.   Elég csak bemenni egy kül- vagy kisvárosi lebuki kocsmába, és újra megképződnek előttünk azok az abszurd beszélgetések és történések, amelyeket a közösség peremére szorult lecsúszottak, főleg idült alkoholisták jelenítenek meg a Roncsfilm világában. Főleg a gazdasági és kulturális centrumoktól távoli vidékeken termelődnek újra ezek az életek és helyzetek. Szomjas filmjének abszurd hatása ránk, a nézőre épp az, hogy egyáltalán nem érezzük távolinak magunktól ezeket az embereket, s ha nem is azonosulunk az életükkel és a gondolkodásmódjukkal, de szimpátiával vagyunk irántuk: sokkal inkább meg tudjuk érteni őket, mint a másik oldalt, a törvény- és szabálytisztelők közösségét, amire ebből a perspektívából nemigen látunk rá. Legfeljebb az úrinőt játszó Hajnalka (Pap Vera) és barátai mutatnak meg valamit belőle. Ők is inkább csak a „rendes magyar társadalom” visszáját, hamis és képmutató változatát. Ennek kapcsán érzi úgy a befogadó, hogy akkor már inkább a Szigony utcaiakkal vállal közösséget.

A nagypolitikai történések sokak életébe és agyába ma sem jutnak el, miként a reklámok csillogó-villogó illúziói is épp annyira távol állnak tőlük, s az itt élő emberektől, mint a filmben megjelenített időben, 1989-ben, amikor a berlini fal leomlott, s eljött a rendszerváltás. A cselekmény menetét megszakító reklámok és híradói részletek (a történések hátterében, például a kocsmában vagy a józsefvárosi lepusztult bérlakásokban ugyanis folyamatosan megy a tévé) amellett, hogy a megjelenített korszakra utalnak, konkretizálják, mely időről van szó.  Közvetlenül hatnak a nézőre is. Azoknak, akik nem éltek még akkor, fogódzót jelenthetnek ezek a képek, ezek alapján értik meg, hogy a múlt század mely évtizedeiről van szó, akik meg igen, azok a ráismerés kiváltotta élményközösség (mert látták, miképp omlott le a berlini fal, mert ismerték a reklámokat, sőt, a különböző szlogeneket is fel tudják idézni) által érzik magukat otthonosnak, ismerősnek ebben a világban.

A Roncsfilm legkeserűbb tanulsága, hogy megmutatja számunkra, mit tesznek a semmilyen hatalommal, sem gazdasági, sem szellemi tőkével nem rendelkező, kiszolgáltatott kisemberrel a kétes rendszerek, hogyan omlanak össze nemcsak anyagi, hanem intellektuális értelemben is a társadalom legkiszolgáltatottabb rétegei, maguk után rántva a hozzájuk közel állókat, sőt, az egész társadalmat. A rendszerváltás előtti utolsó évek ezt a működésképtelenséget jelentették, és ez döbbent meg annyira a film nézése közben. Megszólító erejű számunkra, hiszen az átlagnéző nem a felső középosztály, vagy a vezetői elit életvitelét ismeri jobban, nem abba volt és van belelátása, hanem a másik véglet mindennapjaiba. És ez az elrettentő. Ettől fél a hétköznapi ember, hogy vele vagy hozzátartozóival ez is megtörténhet. Szinte mindannyiunk rokoni és ismerősi körében akad egy-egy Sánta Gizi (Szirtes Ági), Kapa, azaz Lali (Mucsi Zoltán), Béla házmester (Szőke András), Géza (Gáspár Sándor), szomszéd (Bikácsy Gergely) vagy Rózsa Károlyné (Lázár Kati).

Ebben világban nincs távolság, csak otthontól a kocsmáig és vissza. Nincs távlat, nincs értékelhető hagyomány és jövőkép sem. Az egyes nemzedékek között nincs tovább vihető életvezetési minta, csak ismétlődés. Az apa kisszerű élete, korlátolt vágyai (például azonnali szexuális és érzéki kielégüléshez jutni), rendezetlen gondolatvilága és sehova sem vezető életútja öröklődik tovább a fiáéban is.  A tragédiák is kisszerűek, a családon belüli erőszak, házasságtörés, konfliktusok következményei is komédiába és leginkább harsány nevetésbe fordulnak. Szerencsére nincs igazi éle az összeütközéseknek és a bűncselekményeknek sem, mert ezek az emberek valójában nem gonosztevők, legfeljebb megélhetési bűnözők. „Ég a Fater!”, kiabálja az apja elsikkadt életét folytató fiú (Badár Sándor) miután féltékenységből rádobta az olajkályhát (az olajkályha maga is egy korra jellemző szimbólum), de szerencsére ezekre a figurákra minden más mellett életrevalóság, szolidaritás és segítőkészség is jellemző. Nincs tettes és áldozat. A megtámadott inkább a támadónak falaz, mintsem a hatóság embereivel működne együtt. A kommunizmus és a diktatúrák egyik sajátossága ez: menekülni tőle vagy kijátszani a rendőrt, a hatalom emberét.

„Az úr már vérző hassal érkezett a helyszínre” – mondja Lajos, a zöldséges a kiérkező rendőröknek, miután vitája akad a fizetni nem akaró, őt provokáló kocsmai ismerőseivel, s megkéseli az egyiket. De érdekes módon, ebben a környezetben ez az abszurd állítás megállja a helyét. Senkinek sem furcsa.

Géza, Sánta Gizi albérlője, aki feltehetően az alkalmi szerető szerepét is betöltötte a nő életében, és lapátra kerül, amikor megjelenik az új udvarló, Kapa, azaz Lajos. A bosszútól fűtött Géza elhatározza, hogy kirabolja volt főbérlőjét, de ezt is csak az adott korszak színvonalának megfelelően hajtja végre. Teljesen kétbalkezes, béna, esetlen módon, terv nélkül hajtja végre, hacsak nem az volt a „nagy terv”, hogy műanyag zacskóval a fején álcázza magát. De saját „jólelkűségére” vall, hogy támadás közben is azt kiabálja: „Ez nem nemi erőszak, ez rablótámadás!” Nem is értjük miért, de arra következtetünk, hogy azért, mert a helyi betyárbecsület szerint a nemi erőszak nagyobb bűn, mint a rablás. Az egymással vitába keveredők rendszerint össze is verekszenek a kocsmában és a bérház udvarán is, a legkisebb félreértés is elegendő ahhoz, hogy egymásnak essenek, amibe mások is beleavatkoznak, hogy végül esetleg tömegverekedéssé fajuljon a helyzet. Szerencsére az esetek többségében nincs súlyos következménye ezeknek, és a megtámadottak is tagadnak a hatóság emberei előtt.

Az egész, komédiába összeálló történetsorban a legszomorúbb és egyben valódi tragédiát sejtető történés a házmester Béla váratlan, előzmények nélküli összeomlása, amikor túszul ejti a feleségét és gyilkossággal fenyegetőzik. Ugyanakkor még ebben a nagyon mélyre zuhant élethelyzetben is megjelenik a humor, amit az eredményez, hogy a kiérkező hatósági emberek, a rendőrök és a mentőorvosok sem sokban különböznek tőlük, egyikük sem teljesen komplett. „Itt mindenki hülye! Itt, mindenki” (Üvegtigris III.).

Roncsfilm (Forrás: Mafab)

Ebből a jelenetből következett a film egyik legismertebb szállóigéje, amikor a körzeti orvosnő (Bánsági Ildikó) megszólítja az őrjöngő házmestert: „Béla! Én vagyok!” Kisjuhász Béla: „Béla? Béla én vagyok!”

Azoknak a nézőknek, akik tapasztalatból is ismerik az ábrázolt helyzeteket, mert nézték például a kor népszerű bűnügyi műsorát, a Kékfényt, nagyon ismerősök azok a szemtanúi vallomások, amelyek megszakítják a jelenetsorokat, például az épp zajló csetepaté menetébe vágja be a rendezés. Azt mondják ezek a nézők, hogy a Kékfényben nyilatkozó tanúk is hasonló nyelven szólaltak meg: „Sodrófa nevezetű fadarab”.

 A film nagy erénye, hogy valójában nincs egy előre haladó vagy más rend szerint szerveződő cselekményszála. De nagyon is erőteljesen bontakozik ki előttünk egy groteszk, görbetükörben láttatott 20. század végi korkép, egy egész anekdotasor, amelyek egyenként viccesek, és nevetünk is rajtuk, a habókosok eszement cselekedetein, de a teljes kép nagyon is keserű.

A film hatásos párhuzamokat mutat be. Amíg Európa színpadán bontják a berlini falat, azaz a keleti és a nyugati rendszerek közötti határ szimbólumát, addig a Gólya presszó törzsvendégei a romos épület falán ütnek lyukat, hogy minél előbb bejussanak a kocsmába és megihassák reggeli első felesüket. Olyan érzésünk van a film nézése közben, hogy hiába zajlanak a világban sorsfordító események, ezek az embereket itt hagyja a történelem, és ők sem igyekeznek a fősodorba.

 Némi kutatással vagy utánajárással (kérdezéssel) egykettőre megtaláljuk a Roncsfilm és a típusba tartozó más alkotások irodalmi rokonait is. A kortárs magyar irodalomban kocsmatörténeteknek vagy kocsmaregényeknek nevezik ezeket. Például a késes jelenetről, amikor az egyik szereplő hátából kés áll ki, biztos, hogy eszünkbe jut Rejtő Jenő klasszikus regénye, a Piszkos Fred, a kapitány.  Mintha maga a film is rájátszana erre: „Uram! A késemért jöttem! Hol hagyta?  Valami matrózban.” A típusba sorolható Milbacher Róbert Angyali üdvözletek című 2021-es regényének a jelenben játszó történetszála, amelyben egy név nélküli falu alkeszei mesélnek rejtélyes bűnesetekhez vezető, azokat leleplező vagy tárgyaló történeteket.  2023-ban jelent meg Kerékgyártó István Fecske Milán élete, jó sora és viszontagságai című regénye, amelynek magyarországi epizódjai főleg Pepe kocsmájában játszódnak, felvonultatva ugyancsak a közvetlen rendszerváltás körüli időkben téblábolók, lecsúszottak, pitiáner bűnözők és habókosok társaságát előttünk.  A Kerékgyártó-regény nemcsak század eleji előképét, Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marci-történeteit hozza be a képbe, hanem Bohumil Hrabal írói opusát a krušovicei sörözővel, ahol ugyancsak a kocsmatöltelékek mesélnek a velük megesett esetekről. Ez azért fontos, mert a Roncsfilmről azonnal Jiři Menzel Hrabal történeteit a filmvászonra adaptáló filmjei jutnak eszünkbe, például a Sörgyári capriccio (1980), Az én kis falum (1985). Ugyanakkor a különbség is szembetűnő: a Roncsfilmben bemutatott életek reménytelenek és roncsoltak, nagyon-nagyon kevés kilátással, míg a Hrabal és a Menzel által bemutatott világ inkább derűs és megformálódik benne valamiféle jobb életre mutató remény is.

Egyes mai tévés sorozatok, mint a Mi kis falunk is ezt a valóságképet mutatják: a valódi történések távol esnek, nincs még templom sem a faluban, az egyetlen közösségi tér Teca kocsmája, innen indul el minden és mindenki. És itt is majdnem mindenki alkoholista.

A film képi világában szándékosan rontott, roncsolt képek jelennek meg, ami képileg erősíti a mondanivalóját. Néha már túl sok is, hiszen a cím egyértelműen utal rá, és a jelenetekből meg is értjük, hogy itt romos életekről van szó.

Számomra is, mint a nézők többsége számára az igazán megszólító kérdése e filmnek az a felvetés volt, hogy van-e remény? Vagy megy minden tovább.  A film végén Sánta Gizi és a már „Sánta” Lajos egymása kapaszkodnak és elindulnak haza. Mindketten sántítanak. Elkezdenek egymásra hasonlítani. Egymásra találnak? Lesz egy új életük? Vagy minden folytatódik tovább, a férfi megpróbál valami úri ficsúrt játszani – de nincs kilépés számára sem?

Források:

Baksi Sándor: Roncsfilm. NFI, https://nfi.hu/alapfilmek-1/alapfilmek-filmek/jatekfilm/roncsfilm.html

Bence Erika: Kánoni, apokrif és porfán (Milbacher Róbert Angyali üdvözletek című regényének szövegtereiről). A Tarkó-rejtély. Elemzések, bírálatok a magyar irodalom köréből. Újvidéki Egyetem, 2022, 146–152.

Bence Erika: Kakuk Marci rokona (Kerékgyártó István regényéről). Forrás, 2024. 1. (In print).

Huber Zoltán: A hely dzsentrifikálódhat, a kisember frusztrációja örök – Harmincéves a Roncsfilm. Filmhu magazin. 2022. december 11. https://magyar.film.hu/filmhu/magazin/a-hely-dzsentrifikalodhat-a-kisember-frusztracioja-orok-harminceves-a-roncsfilm

Roncsfilm: magyar játékfilm, 1992. Rendező: Szomjas György.

Forgatókönyvíró: Szomjas György, Grunwalsky Ferenc, operatőr: Grunwalsky Ferenc, szereplők: Szirtes Ági, Mucsi Zoltán, Gáspár Sándor, Bánsági Ildikó, Szőke András, Bikácsy Gergely, producer: Hanák Gábor, Kardos Ferenc, gyártó: Budapest Filmstúdió Vállalat, 92 perc, felújítás: HD digitálisan felújított.

Sörgyári capriccio: csehszlovák játékfilm, 1980. Rendező: Jiři Menzel. Bohumil Hrabal azonos című regénye alapján.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.