Gimnazista koromig rendszeresen jártam templomba. Később, amikor kiszabadultam a számomra fojtogató falusi környezetből, engem is megcsaptak a különféle lehetőségekkel kecsegtető fuvallatok, s úgy éreztem, olyannyira szabad vagyok, hogy az olvasmányaimat leszámítva semmiféle kapaszkodóra nincs szükségem. Ha jobban belegondolok, időnként egyetemista koromban is be-betértem a katedrálisban celebrált zenés ifjúsági szentmisére, s a Futaki utcában lévő Szent Rókus-templomban is jártam, egyszer pedig a református templomban is voltam istentiszteleten, de ezekben az időkben nem az ájtatosság határozta meg a hétköznapjaimat, de még a vasárnap délelőttjeimet sem.
Aztán ahogy az ember idősödik, úgy jön rá arra ‒ az én esetemben legalábbis így történt ‒, hogy az egykori nagy reményeket hozó fuvallatok fokozatosan elcsendesülnek, majd újra feltámadnak, de ekkor már olyan szélviharokká alakulnak, amelyek nemcsak megtépázzák az embert, hanem esetenként magukkal sodornak bennünket, hogy le se tegyenek addig, amíg kíméletlenül nem csapódunk hozzá valamilyen szilárd burkolathoz. Erre mondják az egzisztencialisták, hogy a létünket különféle határhelyzetekben érezzük igazán, s ilyenkor szükségünk van a belső béke megteremtésére, de valljuk be, hogy ezekben az esetekben nem vagyunk képesek egyedül megbirkózni a tomboló fergeteggel, hanem valamilyen útmutatásra van szükségünk, legyen az baráttól, szakembertől származó, vagy akár isteni, azaz bármi, amire azt mondhatjuk, hogy a gondviselés a kegyeibe fogadott bennünket.
Czini Zoltán felvételei
Nem tartom magam igazán vallásosnak, olyan értelemben biztosan nem, hogy a bigott jelzőt rám lehessen illeszteni. Elfogultan, már-már megszállottan követni az istent, vagy bármi/bárki mást helytelen dolog. Márai Sándor Füves könyvében is olvashatunk a jelenségről, akit érdekelnek a nagy magyar emigráns író erre vonatkozó gondolatai, bátran lapozza fel ezt a könyvecskét, csak ajánlani tudom.
Az életünk különböző szakaszait behálózza az elszakadás jelensége, s ez gyakorlatilag életünk kezdetétől egészen annak a végéig végig kísér bennünket. Gondoljunk csak arra, hogy milyen sokszor sírnak egyes gyerekek az óvodában, amíg nem bizonyosodnak meg arról, hogy a szüleiktől csak az intézményes keretek között megvalósuló foglalkozások ideje alatt kell elválniuk, de gyermekkorban a felnőtt fejjel sokkal banálisabbnak tűnő dolgoktól való elszakadás is igen fájó lehet. Ahogy idősödünk, egyre csak sokasodnak az elszakadásra predesztinált jelenségek: elszakadás a barátoktól, elszakadás az otthontól, a korábban megszokott életmódunktól, majd elszakadás az első szerelemtől, a munkánktól, a gyerekeinktől, s még sorolhatnánk egészen a szeretteink, a hozzánk közel állók haláláig, amibe végérvényesen bele kell törődnünk, mert más választásunk nem akad. Ha jobban belegondolunk, a felsorolt jelenségek mind természetesek, de mennyi olyat megemlíthetnék az elszakadásra vonatkozóan, amelyek nem azok, s mégis gyakran megtörténnek.
Közeledve az ünnepekhez azon kezdtem töprengeni, hogy miként történhetett meg az, hogy gimnazista koromat követően, de sokkal inkább a munkába állásomkor elszakadtam az Istentől. Talán súlyos szó, mert sosem szakadtam el tőle igazán, de az utóbbi tíz évben a templomba nem, vagy csak kivételes alkalmakkor tértem be. Aztán ezen a nyáron éppen a gondviselésnek köszönhetően rá kellett jönnöm, hogy a templomban még a lélekben tomboló szélviharok közepette sem vagyok egyedül. Egy pénteki nap volt június végén vagy július elején, nem emlékszem már pontosan, de azt tudom, hogy már korán reggel oly fényesen ragyogta be a nap az oltár mögötti, Szent Györgyöt ábrázoló vitrázst, hogy ezt isteni jelként kezeltem: a napfényben fürdő, a gonoszt minden alakjában legyőző szentábrázolás szertefoszlatta azt a meggyőződésemet, hogy képtelen leszek felállni arról a helyről, amelynek nekivágott a korábban magával sodró fergeteg. Az egyik oszlop melletti padban ültem le: a jobb oldalamon lévő oszlop árnyékában meghúztam magam. Balról, az orgona körül gyülekezett az énekkar: számomra szokatlan, ugyanakkor felemelő élmény volt, hogy milyen sokféle énekkel zengték a hozsannát, de hangosan énekelték a zsoltárválaszt és az alleluját is: „Mily számosak a te műveid!” Az atya prédikációjának stílusa pedig mindvégig követhető volt, nem voltak felesleges kitérők, a hétköznapi életből merített egyszerű példákkal támasztotta alá a hívek oktatására kijelölt erkölcsi igazságait. A szentmisének a hangulata átjárta a lelkemet: az énekszó, a beszéd, a szervezettség. Aztán ahogy az lenni szokott, az első alkalmat követte a második, s egyszer csak azon kaptam magam, hogy hetente többször is betérek a templomba, a reggeli szentmisére. Megmosolyogtató volt, ahogy kezdetben az idős nénik összesúgtak a hátam mögött, s azon tanakodtak, hogy vajon ki lehetek, s az atya is már-már hajtóvadászatot indított, hogy kiderítse kilétemet. Még a nyáron felkértek arra, hogy olvassam fel az aktuális olvasmányt, valamivel később az énekkarba is hívtak, de én jobban szeretek a jobb oldali oszlop mellett ülve figyelni, vagy olykor akár teli torokkal énekelni.
Amiről az utóbbi időben megbizonyosodtam, az az, hogy bármennyire is tombolhat körülöttünk a vihar, akármennyire is megviselhetnek bennünket az éppen aktuális elszakadásaink, a templomban mindig megnyugvásra lelhetünk. Amit most már biztosan tudok, hogy bármennyire is legyen kicsi az adott közösség, a templomban sosem leszek egyedül.
Első megjelenési hely: Családi Kör. Irodalom rovat. 2023. december 21.
Czini Zoltán legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?