Kötet-gazdagságú számot szerkesztett az Üzenet folyóirat 2001 tavaszán Kosztolányi tiszteletére, s főként prózájának különös jelentőségű, versekkel harmóniában vagy dokumentatív relációban lévő szövegeinek értelmezés-históriai feldolgozása témakörével. Szabadkai képek, úti tájak, utazások, életrajzi komponensek sűrű rétegei a tanulmányok, esszék, elemzések, konferencia-szövegek között. Thomka Beáta például a „hétköznapok fikcionalizálói” tárgyában kerül Petőfi, Széchenyi, Jósika, Ilyés, Tolnai Ottó felé, hogy a Kosztolányi-feljegyzések, naplójegyzetek és találkozások legalább negyedszázadnyi anyagában is fölfejthesse ama szálakat, melyek afelé vezetnek, hogy „tény és fikció, valamint az egyikhez és a másikhoz rendelt műfajtörténeti fogalmak, szembeállítások (például a szépirodalom vs. dokumentum) dilemmájának hamissága már ekkor eldőlt. Nem az ezredvégi teóriák, hanem az a felfogásmód döntötte el, melyet Kosztolányi a nyelv, beszéd, beszédmód, írás, műfaj, formai hagyomány és egyéb kategóriákról kialakított magának…” – avagy hát a „műfajközi alakzatokkal nem formabontást elindítani”, hanem sajátos táji („egy jellegzetesen szabadkai műfaji hagyományt folytatni” és ápolni, melyben az európai portyák „gyűjtőmunkára emlékeztetnek, rendkívüli alakok, a köznap fikcionálása, a húszas-harmincas évek holland, francia, német, angol környezetének, szokásvilágának egyidőben oldott és tömör, személyes és pontos képei” formálódnak (Thomka 2001:3-4.). Anélkül, hogy minden írásformában és közleményben meglévő analógiákat most kétségbeejtően keresgélném, pusztán belelapozásra is szembeszökővé vált ugyanitt Bányai János előadás-szövege (elhangzott a Kosztolányi Napok tanácskozásán), mely A bennszülött etnográfus (Kosztolányi kisprózáiról) címre hallgat, s hangulatos módon ugyanerre kanyarodik: a „rövidtörténet”, a „kispróza” mint kulturális közlésműfaj, mely nem illeszkedik semmi korábbi „hagyományos publicisztikai műfajok nevével sem”, valójában „a kultúra beszédmódját” testesíti meg, „a kultúra mint emlékezet, a kultúra mint világlátás, a kultúra mint én- és közösségismeret, nyelv és értékismeret ragyog fel” e kisprózai műveiben, olyan műfajok, „amilyeneket (régóta átalakult vagy átalakításra szoruló hiedelem szerint) képzett etnográfusok és antropológusok gyűjtenek primitív, vagy primitívnek vélt népek és törzsek adatközlőitől” (Bányai 2001:54.).[1]

Ezt a „kulturális azonosságot” kereső, egykori és kortárs íróknál példázatok és kompozicionális megjelenítések sorozataiban tetten érő gondozás- és gondolkodásmódot a maga határ(őr)vidéki származási közérzetével, spiritualizált marginalitás-optikájával, az „ars esseistica” méltóságával megjelenítő Thomka Beáta egész kötetnyi terjedelemben bontja ki megannyi változatban. A Déli témák. Kultúrák között esszékötet[2] első félszáz oldala nemcsak „a határőrvidék spiritualizálása” tónusában szólal meg (7-12. old.), de „a kulturális azonosság poétikája” (13-34. old.) révén gyűjtőfogalmak, „mentalitás- és magatartásformáló hagyaték” rendezésének, képviselőinek, a „megélt idő” szerb prózai klasszikusainak (Andrić, Danilo Kiš) mélyen megélt művészi-történelmi létélményét mint kortárs tüneményt fogalmazza meg (s ebbe belefér Tolnai, Maurits, az Új Symposion műhelye, vagy akár Balassa Péter esszéinek olvasata is).

Lehessek provokatív…: lehet, csupán szakirodalmi ismerethiány az oka, de cseh és szlovák és őrvidéki és beregtáji szakirodalommal sem találkoztam még, mely a térségi folklorisztikai gyűjtéssel, a tájnéprajzi líra vagy közléskultúra antropológiai horizontjának megrajzolásával lenne megnevezhető. Igen, van épp elég népszokás-gyűjtés, van szlovák folklórhagyomány Békésben is, van alapos szövegfolklorisztikai örökségmentés Nyitra-vidéki népballadákból, gorál szakrális és tájfolklórból, hucul népköltészetből vagy vendvidéki mondásokból is – de mindezek textualizációs, narratív történetmesélésből a társadalomtudományi analógiák felé vezető ága-bogáról alig-alig forognak közkézen alapozó vagy kísérleti munkák. S létezik, méltán ne feledjük, kellő méretű könyvtári anyag, melyből a szegedi, debreceni, miskolci, nagyváradi, kolozsvári identitás-poétikákat kihallhatjuk, ám ezek is mintha megülnének gyűjtött babérjaikon, s összefüggésben csupán feltételes esetlegességben lennének a komplex kultúrakutatás kurrens irányzataival. Az sem kétséges, hogy Fried István írásaiban, Vogel László, Losoncz Alpár, Mirnics Károly, Hódi István vagy számos más kutató vajdasági társadalomképében megannyi verzió feltűnik a társadalomtörténeti összefüggésekből és identitáskomponensekből, ám ezek valahol mégis inkább a makrostruktúrák irányába, a politikai identitásföldrajz érdeklődési körébe vezetnek körkörös utakon, s rendre hiányzik reflexiós terükből a vajdasági magyar irodalom „eredendő kultúraköziségként felfogott kultúra-fogalma, térbeli és virtuális közösségek, a régiók Európája, a közép-, kelet- és dél-európai hagyománytudat érintkezései, kisebbségi tapasztalat, identitásmetaforák és hordozható identitásmeghatározók által körvonalazódó kulturális azonosság, többnyelvűség – többszólamúság, közelség – másság, nyelvi különbözőség – kulturális párhuzamosság, a kultúra pluralizmusa és a regionális tudat összefüggései, történelmi demitologizálás, a nyelvi határoktól független reprezentációk, kritikai kultúratudat” interszekcionalitása (Thomka 2009:13).

Túlegyszerűsítve talán úgy fogalmazhatnám: ha van is szövegfolklorisztika, ha van is irodalomesztétika, ha létezhet is a mindennapi lét, írásbeliség és narratív történetmondás számos oly kiváló kutatója (ne menjek messzebb, mint Keszeg Vilmos munkáiig, Gagyi József szakrális tudatkutatásaiig, Könczei Csongor vagy Pulay Gergő erdélyi tánckutatási eredményeiig, vagy Baumann Tímea kopácsi életútinterjús terepkutatásaiig), valamiképpen a társadalomismereti területekre nem tud, nem képes betörni az a fajta valóság-interpretációs felfogásmód, amelyről a bevezetőben említett Kosztolányi-portrét Thomka Beáta kezdi fölfejteni. Nevezetesen az „önélet” irodalmi vizsgálatából kihangzó, szerfelett gazdag megjelenésmóddal meglepő fiktív történetek sora, melyek magára az elbeszélés módjára, a „refiguráció” folytonosan változó karakterére jellemzőek, s amelyben a napok eseményei között térben mozgó és a térbeli cselekvést az idői síkon reprezentáló személy mint „közelítő-távolodó” mozgást segít megélni (Thomka 2001:3). Ez a Paul Ricoeur „életrajzolásra” alkalmazott nézőpontja Thomka analízisében nemcsak „az önrekonstrukció műfajai”, fiktív metszetek sorozatai alakjában megjelenő változatok, hanem olyanok, amelyek számos „mértékben a kort, a külső világ körülményeit dokumentáló tanúságtételek. Az olvasásmódok különbségei és lehetőségei, a fókuszálás, nagyítás, összpontosítás műveletei történetszerű, narratív, vagy éppen historikus, más esetben lélektani vagy akár művelődéstörténeti olvasatot is eredményezhetnek” (Thomka uo.).

Ebben az olvasati előtérben Thomka szinte végenincs következetessége is jelen van, folytonosan ott lakozik. Egyszerre van jelen a „fikciós diaszpórák” és a kettős kötődés ezekben a moccanatlan terekben, de a „virtuális azonosságok” egész nagy idő-íve, a „hozott anyag” a regényben, a „beköltözés a nyelvbe” és a „komparatív belülnézet” egyszerre-érvényessége is ott, ahol a „többnyelvű éntudat, polifon identitás” mint a nemzeti önmeghatározás átalakulási iránya, a megmozdult (vagy Kosztolányiban mintegy a kitartóan mozgó) és szemléletváltásokat vagy „áthelyeződő hangsúlyokat” szinte „Európa nyelvévé” változtató attitűd maradt meg, ahol „a szellem nemzeti kompenzációs emlékezetként” élése, a Danilo Kis-féle po-etikák lezárulási és folytatási-újrakezdése, mersze vagy expatriálása, s párhuzamosan a „kihátrálás a világból, nyelvből” kockázatossága is egzisztál az „ego sum” feltételeként – csak hogy legutóbbi kötetének kulcsszavait idézzem szinte tartalommutatóként…[3] (11-110 old.).

Még izgalmasabb, és értelmezés-technikai vagy megértés-kísérleti oldalról sem megnyugtató, ahogyan Thomka a térbeli közlekedést, az „ex yu” korszak kritikai hagyatékát is beleveszi a művek fölötti disputába, s magát a „performatív identitás” alakváltozásait is abban a kontextusban kezeli, „hogyan viszonyul a kibocsátó és a befogadó kultúra azokhoz a művekhez, amelyek a két közeg közötti nyelvi, kulturális és tényleges térbeli közlekedésben születnek. Ez két olvasótábort és elsődlegesen két kritikai értékrendet érint. Az emigráns, a migráns és a posztmigráns alkotók vagy nyelvet váltanak, vagy nem, ám hoznak-visznek értékeket, melyekre két irányból várják az értelemadás válaszait” (52. old.). Szereplők, életutak, nyelvi beérkezés és kiiratkozás, a többnyelvűség kreatív paradoxona a sehollétet éppúgy sugallhatná, mint a „kettős kötődést” és a „megérkezést” az irodalomba, De mindez hogyan hat szereplők, mintázatok, karakterek, üzenetek közvetítő hordozására? A hősök, kultikus alakok, jellegtulajdonítások, megértések lehetséges szótáraira? „Elvi kérdésként vethető fel, hogy a fikció ’eredeti’ közegének, az alakok mentalitásának, a szokások jelentőségének, a viszonyok, különbségek, másságok, azonosságtudatok, közös tapasztalatok problémájának ismerete milyen mértékben alakítja a megértést és értelmezést. Mindezek ugyanis sokrétű, jelentésteli kulturális reprezentációk, amiket az elbeszélés tárgyias, közvetlen, rámutató vagy éppen utalásos jelhasználatától függetlenül másképpen követ a regényfikcióban megjelenített világhoz közelebbi, mint ennek tapasztalati és imaginárius anyagától távoli olvasásmód” (69. old.). Hiszen itt a valós és fiktív, az oral history és az „eseményszerű létmegélés” karakterisztikus különbségei a korrajzokkal, fejlődés- vagy változástörténetekkel, származáshistóriával, párhuzamos életrajzokkal dúsult, olykor konfesszióvá sűrűsödő műfajtípusok is éppúgy helyüket kereshetik, mint a megértő reflexió elutasításának és a história-mentes kívülállásnak akarásai. „A mű mindezek lehetőségeivel szabadon bánó poétika eredménye, a kérdés eldöntését pedig a változatos kritikusi intenciók és olvasási konvenciók ismeretében lezser módon átengedi az értelmezőknek” (122. old.).

Thomka lezser módja a regénytudás, regénytapasztalat, regénylét oly gazdag tájrajzával kecsegtet, hogy egy-egy portré vagy életút közelképe sok éves hozzáolvasott értékkel lehet csak teljes. Az esemény-dúlta létmegélés fókuszában a többféle karrier, széttartó és mégis harmóniában megleshető életutak, a térbeli mozgás pontszerűségének épp az időben konstans mivolta kínálja, hogy a térségiségnek, a lokalitásból „visszaolvasható” tartalmaknak-tartamoknak önálló szerzői neve, regionális tónusa is keletkezhessen, mintegy lelki térképek sajátjaként az álmoktól a tragikus dramaturgián át a szókészlet kontextuális függésrendjéig rengeteg változatban.

Változatok követésében és megértési tapasztalat kihívó rendszerességében szinte ugyanitt kínálkozik a szövegszerű megvilágosításnak, rendszerszerű olvasatnak és értelmező elbeszélésnek olyan bevett módja, irodalomtudományi eszköze, mely bárki irodalom iránt érdeklődő és kisebbségi identitások felé fogékonysággal bíró olvasó számára figyelembe ajánlható, Bence Erika munkájaként, Miért sír Szulimán? Elemzések, bírálatok a magyar irodalom köréből címre-alcímre hallgat.[4] Bence is lehetséges választ komponál és elemző áttekintések felé kalauzol, melyek révén nemcsak két, mesterkélten semmivel sem elválasztott korszakba, konkrétan a 18. század végének irodalmába, és elemzési vagy kritikai kontextusaiban a századfordulós, szecessziós magyar irodalmi folyamattól napjaink narratív felfogás- és alakulástörténetébe vezetve kínál távlatos rálátást, de ezek szimbolizációs vagy jelentéstörténeti metszéspontjait is érzékenyen leköveti. Ez a „le”követés valójában csak kalauzolás inkább, hisz a rálátás és beavatás révén például olyan „archetipikus és modern hősök” magyar történeti portré- és regényirodalmi mélységeit tárja föl (5-36. old.), melyekben például a negyvennyolcas idők figurái délvidéki naplók és emlékezések révén elevenednek meg, a szecesszió létformát kínáló művészeti komplexitása Herczeg Ferenc úti- és hadinaplói révén válik átláthatóvá, hogy mindezt olyan összefüggésrendbe helyezze, ahol már a modernség mint dokumentumregények tükre, Arany János A nagyidai cigányok című eposzparódiájának visszfénye, a háborús témakör „sci-fi”-ben megjelenő változatai, a légionista világháborús naplók vagy a poszttraumás állapotok regényei mint társadalomlélektani esettanulmány eszközeit érvényesítő korrajzok fogalmazhatók meg.

Bence mint irodalomtörténész is, egyetemi tanár, folyóiratszerkesztő, közéleti ember is segít annyiban a fenti történeti regényfolyam átlátásában, hogy egyes témaköreihez idővel visszatér, belső összefüggésekre is rápillant, saját szakmai publikációinak és a fogadtatás vagy megjelenés közegének harmonikus összehangolásával a mélyrétegeket is fölfejti az értelmezés kontextusaiban, így mintegy nem csupán „oktat”, hanem korábbi munkáiban is végigvezet a lehetséges rálátások szemlézésével, a vajdasági magyar irodalom általunk igencsak kevéssé (és még méltatlanabbul nem) ismert változástörténetében is.[5] E kontextualizáló aspektus alapja egyfelől a regénytörténetek történetisége, avagy szimbolizációs képleteik szinte vizuálisan is érzékelhető alakzatba rendezése,[6] ahol a Vajdasághoz mint kulturális régióhoz kötődő történelmi regény műfajának, szereplőinek, alakjainak, belső rétegződéseinek dilemmáival és e dilemmázás irodalmi-alkotói hagyományaival vet számot. Miképpen a kötetcím is mutatja: a hagyomány olvasata és értelmezési horizontja csupán formálisan térségi, valójában „másra mutató” is, s ebben a kiindulópontként szolgáló legkedvesebb, legmélyebben és legtöbbször elemzett szerző, Gion Nándor munkássága kap központi státuszt, de talán leginkább azért, amiért „a főbb értelmezési szempontokat az emlékezet prózapoétikai működése, a határ- és önazonosság-problémák vizsgálata adják” Bence számára. A kötet ajánlójából vett mondat egyben a másra mutatás lehetőségét is kihasználja (vagy stílszerű fordulattal élve inkább „kiaknázza”), elsőül is azzal, hogy a Gion-regények értelmezései mellett éppen a határhelyzetekbe forduló sorsok, a kényszerű hősiségbe durvuló kihívások, s egészében maga a földrajzi környezetbe iktatottság rejtekező problematikáit hozza összefüggésbe a Gion utáni időkben bemutatkozó, a jelen történeti kultuszaiba illeszkedő írók (példaképpen Vasagyi Mária vagy Lovas Ildikó) prózájának a történelmi regény képviselte tradícióban elhelyezésével.

Teljesebb pályaképre persze nem vállalkozom, de a „Szulimán-kötetből” annyit fölöttébb fontos jelezni, hogy Bence tematikus fókuszába hozott írók (itt csak „szemezgetve”: Márton László, Schein Gábor, Tarkó János, Darvas Gábor, Farkas Géza, Végel László, Böndör Pál, Péterfy Gergely, Dragomán György, Závada Pál, Szilasi László, Térey János) szinte mindannyian valamiképp részei-részesei annak a jelentéshálónak, mely az értelmező érdeklődés ekképpeni szemléjével részint „lelki (tér)képek” formálói, részint valamiféle „végtelen könyvtár” (Géczi János) kontextusokba zárt szereplői, multik és dögkeselyűk (Kötter Tamás), angyalok és halálok (Kontra Ferenc), máglyákat és „hatványozottan emberi” lényeket (Dragomán és Péterfy), „túl ismerős történeteket” (Márton László) és valódi „nemzedékregényt” (Grecsó Krisztián) megidéző teljesítmények foglalatába illeszkednek. Ez a „hálózatba” tagozódás, melyben az értelmező rész éppúgy komponense a műnek, mint a kiegészítő vallomás vagy a biográfiai lenyomat, napló, bírálat, narráció is, valamiképp a 21. évszázadiság stabil előképeiként kezeli mindama sorsokat, melyek tagadva vagy méltatva is bennünk élnek, körülvesznek…

Az irodalmi mű (mondjuk kiemelhetnénk az „Archetipikus és modern hősök a magyar történelmi regényben” tanulmányt, 18-36. old.), amennyiben „A múlt horizontja” értelmében (szintén Bence Erika egyik monográfiájának címe)[7] mintegy azt körvonalazza, hogy az értékvesztő korokban, amikor a férfiasság és győzedelmesség nemcsak a nemzeti ideál szimbolikus értéktöbblete, de a sok és alapos összehasonlító kutatás nyomán immár kimondható, hogy a mítoszkritikai szemlélet alapján (Hayden White történetírási fikcionizmusa – „történelem nem volt, hanem lesz” – és Northrop Frye műfajelméleti kontextusa értelmében: „a legtöbb »történelmi« regény valójában románc”) számot kell vetni egy prózarománc-felfogással, mely a múltról alkotott diszciplináris közmegegyezés és a regénykultusz építette hőstípusok valódisága kontrasztjában a történeti narratívák hőskereső szándékaira immár rálátni próbál. Ma már pedig ez nemcsak magatartásmintáktól, beszédtechnikáktól és jelképektől való távolságot eredményez, de ennek igényével a motivikus összefüggéseket összefoglalva immár kimondhatóvá teszi: „fokozódott a kutatói kétely: hagyományos értelemben vett történelmi regény nem lesz, és nem is volt soha. Mert amit annak hittünk, az románc volt. ’Mit gyászol a magyar történelmi regény?’ – olvashatni ezt az ironikus kérdést egy, a történelem elbeszélhetőségének lehetőségeit tárgyaló tanulmányban. Először talán a referencialitást – következik a lakonikus félválasz. Majd egy idézet Darvasi László A könnymutatványosok legendája című regényéből: »Amit elvesztünk, arról mesélni kell.« A logika azt sugallja, a történelmi regény emlékéről van szó. A könnymutatványosok meg csak sírnak, gyászolnak. »Mi egyebet tehetnének, ha tudják, mi a vége?«” (lásd: Konklúzió? 35-36. old.).[8]

Az irodalomelmélet és regényhistória ilyen „felülolvasata” a kötet további portréiban, pályaképeiben, regény- és elbeszélés-kritikai észleleteiben, akár jelenkor-értelmezési történeti mezőben is segíti átélni azt, hogy „a történelem ebben az értelemben már többé nem az a tárgy, amelyet időbeli távlat választ el az elbeszélés idejétől, s nem is az a jelenségegyüttes, amelyet a múltról alkotott diszciplináris közmegegyezés tényarchívumként prezentál, hanem az az interpretációs tapasztalat, amelyet folyamatosan ’újrabeszélnek’, új perspektívába helyeznek” (19. old.). S ha fennebb csupán annyit jeleztem, kevéssé áll módunkban a vajdasági magyar irodalmat ily árnyaltan ismerni, azt a kötet egy másik írásának jelképes megidézésével illusztrálnám, miképpen lehetne mégis valamit fölfognunk mindabból, amit e kortárs hatásegyüttes kínál. Ebben három konkrét mű, Márton László Minerva búvóhelye (2006), Schein Gábor Bolondok tornya (2008) és Vasagyi Mária Pokolkerék (2009) című regényének összehasonlító vizsgálata révén vázolja föl a jelölt regénytípus műfajkonstelláló elemeit, jellegzetességeit. Idézem is: „A jelenkori magyar regényirodalom egy határozott vonulatát a történelmi regények műfajrendjébe helyezi a közmegegyezés, holott e művek épp arra a XIX. századi elbeszéléshagyományra íródtak rá, amelynek történelmi hitelességteremtő erejét mind az aktuális értelmezés, mind a későbbi recepció megkérdőjelezte; ilyen az 1850-es években megnyilatkozó Jókai-elbeszélés, vagy a Nagy Ignác-, Kuthy Lajos-féle posztromantikus regény. Hogy a Márton-, a Darvasi-, a Láng- vagy a Háy-próza mégis a jelölt kontextusban tűnik megszólíthatónak, abban a műfajtípust konstituáló tényezők jelenkori újragondolása ismerhető fel. Egy ilyen szemlélet értelmében a természetes időrendet, az ok-okozatiság elvét, a krónika-, illetve a történetírás verifikációs hatását, valamint a kollektívum sorsát befolyásoló események, személyiségek közmegegyezéses ideálképeknek való megfeleltethetősége kritériumát, amelyeket korábban a történelmi narratívát legitimáló tényezőkként tartott számon a szaktudomány, felváltották a történelmi tapasztalat textuális eredetéről, a többféle történelem létezéséről alkotott elképzelések. Újabb szemléleteink értelmében a múltról szóló beszéd adekvát formája lehet az imaginárius/bizarr történelmi térbe és időbe helyezett válságmodellálás és horizontképződés, a múlt másságának jelentésképző ereje, azaz a múltba vetített jelenérdekű kérdezés elve. Ez a narratíva egyszerre több műfajkonstellációra mutat, azaz egyidejűleg több műfaji regiszter megszólaltatása révén hoz létre sajátos, múltat reprezentáló regényvilágot. A jelölt narratíva vonzatkörébe sorolható művek egy részének besorolhatósága, a történelmi regény műfaji konvenciói szerinti olvashatósága még ennél is bonyolultabb dilemmákat vet fel. E regények ugyanis rendre abszorbeálnak, megjelenítenek és kompozícióteremtő elvként működtetnek olyan hagyományos, új, vagy mindkét elgondolás szerint értelmezett történelmi műfajkonstruktív elemeket, mint a történelmi esemény, tény vagy személy jelenléte, valamely korszak társadalmi viszonyainak utánképzése és az emberek sorsában való művészi tükröztetése, ugyanakkor e tényezők jelenérdekű kérdező mivolta, a nemzet sorsát befolyásoló és (válság-)modelláló szerepe elmarad. Jelentéses funkciójuk legtöbbször a metaforikusság irányába mozdul ki. A történelmi regény egyik tipikus az eposztól átvett és transzformált jellegzetessége a nemzet sorsát befolyásoló történelmi tett tematizációs síkja. E regények fő cselekményszála a nemzet születését, a hazateremtést, szabadságának kivívását stb. jelentő események vonalán halad: az Új Haza/Új Trója létrehozásának eseményeit jelenti. Az értékteremtés (a teremtő/kereső hősök) ilyen típusú megnyilatkozása az általunk vizsgált, illetve műfaji szempontból problematikusnak jelölt regényekben rendszerint szellemi tettként, mozgalomként, folyamatként manifesztálódik, ezért e művek a művészregény, illetve a nevelődési regény felé is kötődéseket mutatnak. Elképzelésünk szerint egy olyan regénytípusról van szó, amelynek műfaji konstellációja a XX. század végi történelmi regény vonzatkörében jött létre, de attól lényegesen el is különbözött; leginkább művelődéstörténeti regényeknek nevezhetnénk, vagy a pszeudovalóságos tényregény elnevezéssel jelölhetnénk őket…”.

Bence Erika kötete tehát részint korábbi, két évtizednyi elemzésből, részkutatásból, tematikus monográfiából, kritikai fókuszú összegzésből építi föl a „Szulimán-körképet”, részint mintegy velünk együtt „ugorja meg” azt a lehetőséget, hogy a történelmet regényes alakzatban és pszeudovalóságos tényirodalomban olvasóinak felkínáló literatúrát (eposztól a valóságmodellig és metaforáig) e jelentéses funkciók mentén újra végiggondoljuk. Egyúttal persze azt is: a megjelenített regények nemcsak kompozícióteremtő elvként vagy komplex elgondolás szerint értelmezett műfajkonstruktív történelmi viszonyok utánképzéseiként fontosak, hanem nemzeti sorsok, válságok, eposzok és történelmi tettek emberi sorsokban jelenérdekű kérdezőket is motiváló metaforikus eredményeiként legalább annyira. Ha lesz történelem, ha nem, ha nyer értelmet, ha vége szakad…, mindegy, akkor is. S ennyiben máris/mégis visszatért Szulimán korának siralma, az eszmeileg-esztétikailag „utánképzett” történelmi korszak ziláltságából fakadó, az értékvesztettségből még kilátást nyújtó idő esélye: a szív gyönyörűségéről való beszéd még lehetséges kiindulópontja, a szöveghátterekben megbúvó lelki táj- és térképek jelentésadó pillanatfelvétele…

Maga a jelentésadó olvasat esélye és feladata, melyre Thomka Beáta és Bence Erika is utal, segít az ilyenforma „műbefogadás” attitűdjét mozgásba hozni. De az „irodalomértés”, az olvasó feladata és az olvasat befogadási horizontjának alakítása csak részben múlik az értelmező aspektusok ismeretén vagy alkalmazásán. Másik oldalán, avagy inkább eredeti terében mindig ott ülnek maguk a művek, melyek okkal és változékonyan hordoznak megannyi réteget, hatásegységet, korszakot, műnemet, kompozíciós sajátosságot érintő árnyalatot is, viszont a struktúra-szemléletnél talán még nehezebben hangolódunk rá arra, amit irodalmi művek zenei terei, textuális struktúrák akusztikai, vagy logisztikai komponensek szimfonikus harmóniái kínálnak. Amiről alább néhány érintőleges szót szólnék, aligha másabb, mint e köztes szféra illő megéneklése valamely (lényegében egyetlen) irodalmi műalkotás nyomán, melyben talán már a kötet első oldalának alaphangja a „történelem nélküli” tájiság. Persze, valamely akusztikai vagy dramaturgiai kerülőúton elinduláshoz illő tudni a szcéna szereplőinek vagy főszereplőjének oratorikus feltételeit. Ezeket gyorsfénykép-hatással alkalmilag összegezve: adott egy vajdasági magyar írónő (sz. 1941, Zombor), egy regény (meg több), egy tájlíra, egy életút-áttekintő attitűd, s egy roppant szuverén hang, mely a szikár levéltári „dokumentumtól” a zenei hatásvizsgálatig és előadói élményig mindent magába foglal egyetlen kisregényben. A szóbanforgó mű Vasagyi Mária Fabella domi. Avagy rege a HÁZról és körülötte egy s másról kötete, mely talányos kottaképekkel egyre dúsabban feltöltekezve a nyelviség középkori szárazságától az Olivier Messian-tónusú, Az Idő Végezetére szóló kompozíciójáig ível. Mintegy „kevercsnek” tűnik ez így, de a legkevésbé sem az a konkrét műben. Továbbá – vagy lényegében éppen ezért citálom ide – a regényszövet textuális felületén mint hordozón át is olyasféle zeneiség irodalmi reprezentációját lehet fölidézni, mely mindenféle értelmező befogadó felé egyképpen tesz mélyre is ható gesztusokat.

Vasagyi Mária munkásságát nemigen ismerjük – legyen megkülönböztetett tisztelet a kivételeké. A nyolcvanas évek előtt a Dunatáj magyarságának szellemi néprajzi hagyományaiból indított néprajzi gyűjtőmunkát, volt tanár, képviselőtestületi tag, levéltáros, irodalmi folyóirat lektora, fordító, s lett irodalmár, író, Sinkó Ervin-díjas (1982), Híd-díjas (2003), Herceg János-díjas (2018) többkönyvű szerző, aki ma már a vajdasági magyar irodalom minimum meghatározó szereplője, de inkább a Gion Nándor, Molter Károly, Majtényi Mihály, Herceg János jellemezte hagyaték-közegben folytatója ama közléshagyománynak, mely a táji kötődés, az identitás, a hagyománykövetés és multikulturális kommunikáció nyelvi színterén vezető hangként jellemezhető. Már a legkorábbi nagyobb opusz, a Föld, Föld… dunatáji magyarság-néprajzából (1982), a Silentium album című kisregényéből (2002) és a Pokolkerék-regényéből (2009), majd A Kruspér-udvar angyalai prózakötetből (2016) kimaradt hangok is úgy szervesülnek a Fabella Domi alaptónusává, mint velencei visszhangok és kortárszenei kompozíciók hangkísérleti tonalitása. Mintha a Fabella „levéltári” (fiktív) szövegvilágából és korunkig elhozott jelentésteréből is együttesen komponálta volna meg újabb kötetében egy 17-21. századi laikus eposz, vagy udvari kantáta, vagy utcasarki bárzenész hajnali búcsú-muzsikája tónusában azt az akusztikai teret, melyben a vizek, visszhangok, ködlések, sorsok dramatikája adná a zeneiséget… – hangra hang, kottafejre ütemvonal, szekvenciára fortissimo és da capo…, szekvenciálisan sűrített szöveg, érzemény és beszéd, narrált világélmény és valamely „redőzetlen víz fölött” a „zavartalan silentia” ködéből kicsendülő asszonyi lények hangja a messzeségből… – s ebben a kimódoltan komponált csendben sugárzik elő azután egy szerény kicsiny kötet tónusában Vasagyi Mária hangja is.[9]

A vállaltan-vallottan élettörténeti momentumokat tartalmazó kötetben átélő olvasatot és míves muzikalitást igénylő feladat az idői és téri játékot, a Dunatáj/Drávavidék hangját és a korok tünékeny tónusait egyaránt kínáló kompozíciót úgy kezelni, mint valami el-nem-döntött konstrukciót, mely hol a HÁZ, az egész építmény, az idő végezetéig újrakomponálható világzengés tónusában mutatkozik, hol meg efemer kivagyiságában az impresszió szabados pompájába öltözködve tündöklik. Vasagyi kötete[10] csakúgy a táji szelek, a bora, a velencei loccsanások és adriai ködök világzenéjéből fakad, miként a munkáinak java többségében folytonosan folydogáló csatornák, átereszek, folyók és belső buzgárok hangjaiból. „Nálam folyton szól a zene, most Brahms C-dur szonátája. A szépség fájdalma. A fájdalom szépsége. Már-már mazochizmus. Mahler tragikumba csúcsosodó szomorúság-gyönyörét hasonlíthatom hozzá. Most már bizonyos vagyok benne: amint elkészült a világgal, befejezte a teremtést, Istennek – lehet, hogy akkor meghalt? – még volt annyi ereje, utolsó, nagy erő (az elmúló élete utolsó ereje?), hogy megteremtse a ZENÉT. A zene lelkét először is, és hozzá a fizikai lehetőségeit, amelyek azóta benne foglaltatnak a világegyetemben, csak elő kell hívni, összegyűjteni így vagy úgy, szerzőként vagy előadóként. A zene a teremtés csúcsa, úgy is kell viszonyulni hozzá. Több mint csoda. Isteni hagyaték a javából…” – nyilatkozta egy 2004-ben készült interjúban.[11]

A szerzői HÁZ históriájában a múlt tizenegy fejezetével egy-egy fiktív levéltári dokumentum hangzik fel, mintha eltérő korok aulikus szertartás-zenéi lennének… – mintegy a Thomka Beáta megidézte „kettős kötődés” és sehollétben többnyelvűség egy izgalmas változataként, melyben a másik vagy többes narratív identitásforma nem a többnyelvű és polifon tónusú „rámutató tárgyiasság”, hanem épp a mindezeket a „befelé fordulás” tónusában fölzengető akusztikai miliő, a zeneiség internacionális kulcsnyelvezete. A különböző korokban különböző nemzetiségű és érdeklődésű emberek lakóhelye bizonnyal mindig a művészetek valamelyikének lakhelye is, akár egyfajta sajátos misztifikáció révén – ahogyan kiadója is úgy véli: „Végtelen dallamsor tehát a regény, amelyet tartalma és zeneisége mellett nyelvezete tesz egyedivé. Az 1313-ban induló szöveg, majd az azt követő néhány fejezet az adott kor nyelvezetét tükrözi, archaikusság jellemzi, ahogyan pedig időben közeledik a jelen felé, az archaikus nyelvhasználatot felváltja a mai kornak megfelelő”. A szerzői vállalás fölidézése persze a kötetben pontosabb: „…Ez volt kutakodásom eredménye, amelynek láttán apám azt mondta: fabella domi. A HÁZ regéje. Dehát ez a fá-bé-lá-dó-mí egy dallamsor! És befejezetlen! – állapítottam meg. A világon semmi se befejezett, ez a HÁZ se, ez a kert se, mindennek van folytatása az állandó változásban, még annak is, amiről úgy gondoljuk, megszűnt. Csakhogy az a folytatás más formában történik, válaszolta. A világ végéig? – kérdeztem. Addig, és még tovább, mert az idő végezete is valaminek a folytatása. És azután is van folytatás, csak nem tudjuk, milyen. De keress a mí után olyan hangot, ami a befejezettség érzését kelti! A fá, válaszoltam. Igen, helyeselt apám, de akkor újra kezdődik a dallamsor, és sose lesz vége, tette hozzá”.

Vasagyi Mária tehát, aki a bár kortárs vajdasági magyar prózairodalom egyik legkonzekvensebb örökségét követi, talán igen méltatlanul kevésszer olvasott és emlegetett szerző. Sűrűn rétegzett, csak jelenkor-fókuszált színtéren leíró szövegrétegű stílusában mintegy laponként rakódnak a filozofikus fókuszú eszmefuttatások, de a szövegbe ékelt gondolati támoszlopokkal is valamely tájbölcseleti alaptónust formál, s ezekre építi az esetenként szűken családtörténeti, máskor térséghistóriai színköröket, hogy ezekkel is szinte visszatükrözze a szövegfoltok lebegésének esetlegességét. E regénybeli HÁZ nem egyszerűen csupán a történések egzakt térbe cövekelt helyszíne, hanem szinte megszemélyesített, historizáló nyelvi közegbe alapozott főszereplője is, eközben egyben akár kortalan színtere hétszáz év vajdasági történelmének, ezáltal a természeti-történeti közeg életteli megtestesítője, szimbóluma ugyancsak: főképp a táj, de szélesebb mezőben a haza megjelenítője, megannyi nemzedék sorsának tanúhelye, sőt megszemélyesített tanúja is. A „rege s körötte egy s más” a krónikából kiemelt szereplők, történések, feszengések, drámák és hétköznapiságok (akár levéltári közlések egybehangolt korlenyomatai, akár irodalmi fikciók, melyek egymásra épülő szövevénybe, „kottaképbe” szervülnek) éppúgy a sok-sok sűrű évszázad hangos történelmi eseményeiből ízelítőt kínálnak, ahogyan a HÁZ-at (különféle aspektusokból és eltérő tónusokban bemutató epizódok láncolataként) valamely sokszólamú zenei felvilág konstruálja. Szerepel itt Ogül Shabbhedd aga 1704-es levele Petróczy Kata Szidónia költőnőhöz; majd egy nyolcvan évvel későbbi vízmérnöki jelentés; egy beszámoló a térségben 1786-ban dúló természeti csapásról, később a Jurjitz-család ezutáni beköltözéséről; továbbá egy 1850-es úrbéri törvényszéki jegyzőkönyv részlete; hasonlóképp egy beszámoló arról, mi módon lett a HÁZ Veresmarti Mór és Harmath Elemér huszadik századi otthona; s végtére kiderül az is, miként kapcsolódik össze a HÁZ sorsa a Stainer-féle csodahegedűével. Itt, a sokadik fejezetben már nehéz lenne pusztán átfogó és egyszerű lakónév-lajstromra hivatkozni, de lássuk az archaizáló textusból kicsendülő, szöveghű idézetet: „Apám, úgy láttam, fontolgat valamit, majd elővette a szekrényből azt a másik hegedűt, amelynek mindkét lapja domború, s jóllehet kopott felülete matt volt és foltos, úgy láttam, felragyogott. És a szólalása! Éles és fényes volt, mint a magasan járó holdsarló, azután meg sötéten simult a földi éj feketeségébe, pedig most is, mint mindig, éppenhogy megérintette a húrokat a vonó. És láttam a hangokat! Nem kottafejeket láttam, hanem hangokat, ahogyan egymás után, majd csoportosan életre keltek és körülvettek, megízleltem minden hangot, még mielőtt ujjaim alatt kiröppentek volna a zongorából, és azon nyomban felrikoltott a klarinét, és tudta a szólamát a cselló is, és meg sem álltunk ama hegedűhang nyomában repdesve a drágaköves égben, mert minden csillagát megmutatta az ég, meg sem torpanhattunk abban a kristályos liturgiában. Eleven érzékkel ízleltük és illatoztuk a magasságot, s észre sem vettük, hogy már a második tételt játszottuk, az angyalost, s hogy a harmadik is eljött, a madaras, amit Harmath maestro annyiszor próbáltatott a négyessel…” (99-100. old.).

Amit ez utóbbi részlet is méltóképpen megidéz, akár több rétegben is a hazai, a táji, a családi, személyes, életközeli, emlékezeti képzet és érzület. A kötet végestelen szövegcsoportosításban komponálja a léthelyzetek historikus pillanatképeit, de valamiképp ehhez hasonló míves impresszionisztikussággal és személyes hitelességgel, rezgő vízfelületekkel és forrongó szelekkel, historikus ömlengéssel és áradó szenvedélyességgel, meg tájhű színpompával, érzületekkel, helyiérdekű mitikussággal, folydogáló muzsikákkal járul hozzá: „A víz ott, alattunk óránként változtatta színét, a legveszélyesebb munka közben is észre kellett vennem azokat a színárnyalatokat, erőszakosan rohamozták a szemet. Más, gyerekkori élményekkel is belopták magukat a vizek és a folyók a műveimbe. Nyugat-Bácska, a szülőváros és környéke morotváinak, folyóinak képe, a mocsári emberek viszontagságos, csöppet se könnyű élete vissza-visszatér az írásaimban. A tizenhárom szigeten épült és általam pannóniai Venicének, Lombosnak, Óborszentmihálynak stb. nevezett Zombor a mítoszok, legendák világában valós-fiktív hellyé módosul. Azért mondom így, valós-fiktív, mert minden fikciónak valós alapja van, az én mitikus-misztikus világérzésemben pedig csak úgy nyüzsögnek a fikciók, s ha ezt mind számba vesszük, nem a valós bácskai világról, létről írok, hanem annak képzeletemben élő tömör lecsapódásáról, a couleur locale már bejáródott fogásait és mindenfajta állelkesedést, érzelgősséget, hatáskeltést, romantikát, nemzetieskedést mellőzve. Meglehet, ezért nem népszerű olvasmányok a könyveim. Visszatérve a vizekhez: meglehet, ifjúkori eposz-olvasmányaim (Odüsszeia, Aeneis, Kalevala) hatására vízhez, vizekhez kapcsolódik több könyvemben is a haza és a ház teremtése…”[12]

A vizek, erdőségek, csatornázások, mocsárvilágok és ködlések között a zombori-bácskai táj topográfiája szinte ebben az angyalos-démonos-tündéres világban is folytonos tehertételektől súlyos. Lehet, ez maga a HÁZ, az épületen túli lakozás topológiai tere. Avagy az elbeszélt konstruktumon túli szerves világegész egzaktabb, megfoghatóbb referencia-pontja, mint azt e részlet is tükrözi a Fabella domi kötetben: „Szigetek világához érénk. Egy szó se igaz az órjásokról, csattana fel gazdám hangja a derengésben a negyedik szigetnél, amit lapuló Csöndes, sötét Titkos és kopár Pangó után Szelídnek nevezénk, s kezét emelé, vagyis, úgy értém, zenét parancsola. Ajakamhoz vevém a sípot – szülikémtől, Fehérsík legkiválóbb síposától, erdőlakó Síplelke Aranyos Borától örökölém vala –, és gazdám kedves énekét, a Rétre futosó leánkát fújám volna, amikor asszonlények éneke hallatsza a messzeségből. Senkit se látánk, de hogy is láthatánk volna a sűrű ködben. A redőzetlen víz fölött pedig zavartalan vala a silentia” (5. old.).

Mármost ez az énekelt csönd, a zeneiség és a vizek sodrásainak ütközése a sziklák márvány-keménységével, nemcsak az angyalok vagy örökölt sípok erdőlakóinak eszköztárával kerül kontrasztba, hanem a Kruspér-kötet első írásában is megjelenik, ahol „cipelték a keresztes vitézek Jeruzsálemből Franciaországba azt a híres követ. Óriási terhet nagy felelősséggel. Sőt néha el is kell rejteni…”, mert hát ez a mindenkori márványtömb egyben az a múlt is, amelyben az örökség, a változhatatlan kerül közös térbe, topológiai univerzumba a lebegéssel és muzikalitással. A HÁZ zenéje ekképpen a regék pótlója, megidézője, sorsokkal és a „vanitatum verum”, a sorsszerűség ingoványával hitelesített tényleges lét-megidézés is, a mindenkori márványtömb alkotói cipelése. Hol hullámosan zajló, hol márványosan koppanó, kegyetlen és zúzós, hol az elbeszélő kitalált családtörténetének meséivel, hol a mese által, az elbeszélt világban valamit megváltoztató módon csendül: „Nem emlékszem pontosan, miként hangzottak azok a történetek, a dobozban bozsongó, a kitalált családi levéltárból eredő mesék, vagyis nem létező adatok kiegészítői, adalékok egy másik, meg nem élt életből…” /…/ Visszatérve a láthatatlan dolgokhoz: a zene azoknak a lelkében is óriási hatást válthat ki, akik nem látnak. Tehát hallgatom a zenét, és olyan helyeken járok és olyan gondolatokkal találkozom és barátkozom, amik addig eszembe se jutottak. A jó zene újrahallgatásakor újul ez a kör, gazdagodik. Hát nem csodálatos? Körülbelül így folyik az írás is. Nagyon nehéz munkának tartom. Sokkal nehezebb, mint a munkaakció, mert ott volt egy kis vidámság, fiatalság mókás derűje. Az írás halálkomoly, felelősségteli dolog, de még mindig könnyebb írni, mint beszélni! Az írás javítható, ámbátor a beszéd, ha egyszer elhangzik… Igaz, ritkán, de előfordul, hogy saját szövegem írása közben nagyokat nevetek. Írni számomra annyit jelent, mint körülményes, nehézkes munkát vállalni, egy-egy mondatot akár tízszer is átírni, hússzor is, s utána az egész részt átalakítani, újraírni. Nemcsak én vagyok így, hanem nagyon sokan mások is. Föl kell tárni a világot az emberek előtt, fölébreszteni az empátiát a másmilyen ember iránt, ráeszméltetni jelenségekre, dolgokra, a gyűlölet gyilkos hatalmára, amilyen például az idegengyűlölet, a zsidóüldözés. /…/ A könyv írás felőli megközelítése? Egyszerű: valami írásra késztet. Megfoghatatlan, titokzatos valami. Ami hiányában, az olvasással ellentétben, az írást nem lehet megtanulni, nem lehet arra oktatni a gyereket s unszolni valakit, hogy na most írj, legyél író, ha az az erős indíttatás hiányzik belőle. Ami magától jön. Amikor az ember úgy érzi, hogy most le kell ülni és írni kell, akkor mindent félretesz, és munkához lát. Nem is tudja, hogyan fogja befejezni. Elképzelsz valamit és papírra veted, és tíz perc múlva már egészen másutt jár a képzeleted, egészen mást írsz, mint amit elképzeltél. Bekövetkezik egy szinte levitációs állapot, kis híján érzékvesztés, majd elragad egy voltaképpen jól ismert, mégis minden esetben másmilyen s változatossága és kiszámíthatatlansága miatt állandó szorongást okozó… hatalmas erő, és meg-megrángat, mint a papírsárkányt szokta a magasságok szele, így valahogy írtam le egyik prózámban az alkotásnak egy mozzanatát”.[13]

Ekképpen a prózai kompozíció a szerzői érzület alapján csak részben önmagáért való tett. Elmélyedés, mintegy folyómederben lebegés, érzékvesztő lebegés, feltöltődés, boldogságkeresés is. Vasagyi Mária nemcsak mutatja, de annál inkább írja, mennyire szeret utazni. „Az írásaimban az egész világot beutazom” – vallja e beszélgetős interjúban, ahol életműve jelentősebb opuszairól mesél, de utazásai képzeletiek, s nem kell Velencébe zarándokoljon, hogy a valamikor megnézett és megjegyzett, majd megírt szobrok, terek, hullámzások, épületek és tükröződések a képzelet révén egy valódinál mesésebb utazást közvetítsenek. Így, ha levéltári források alapján is, de kétségtelenül (és a történeti utalást időutazással kiegészítve) olyan szerepkeresésekben találja meg alakjait, akik egy-egy rövidebb dokumentum, perirat, költözési vagy építési kezdemény nyomán is lépten-nyomon hozzájárulnak a HÁZ históriájához. S éppen úgy, ahogyan a historikum a szereptulajdonítások és büntetések, meghurcolások és megdicsőülések révén adagolja a maga idői folyamát az emberi létformákba. Térbeli mozgás az időben, s idői a térben – ahogyan Ricoeur az életrajzolást sugallta. S a helyszín szinte mindig Zombor, mely mint toponímje is, folytonosan alakul, formálódik, pusztul és keletkezik is, így a képzelt vagy asszociatív („beszélő”) tájnevek szinte részletes helyrajzot adnak ki. Ám a HÁZ egyben rálátás nemcsak önmaga históriájára, hanem az emberi elhitványodás és elaljasodás eseményeire is: ami tehát formailag dokumentumnovella, Weöres Pszichéjéhez méltóan költött térségi akusztika, az egyben hűséges kisebbséghistória, mellesleg helytörténet, családmonográfia, képzelet-hízlalta vízfolyások ringása, s a házlakó regéje is, kitartó zenekísérettel, szerzői unisono-val, természeti kórussal.

Vagyis a történelem és elbeszélése, a kultúra és lakói, a szellemiség és az elmúló lét közérzetét folytonosan helyreállító harmonikus belátásképesség valamiképp együtt vannak jelen a regény zenei szövegrétegeiben, az örök feltételességben és a pusztulással szembeállított képzelet zenés regélésében, az utazásban, röppenésben, ringásban, a régibb korokba vándorlás képzetes hitelében is, ahonnan nézve a múlt szinte csak jelen elhivatottságát tükrözi, ennyiben egyenesen a jövőbe fut a múltból közvetlenül, a képzelet révén átlendülve a megtapadás mindennapiságától elemelt térbeliségben. Ez a fajta küldetésesség, mintegy „peregrináció” (beleértve a Thomka-körüljárta expatriálás poétikáját és sorstörténeti korélményt), továbbá feladattudat, egyúttal a HÁZ örökségével vállalt magány is, az emberi maga-maradottság kényszere, párban az utazás és bóklászás, térképzetek és névadások szinte megzenésített regéjével, az elmúlások üstdob-szimfóniáival és háborús vagy emberidői futamok fals hangzásaival. A szerző „bonyolult műfajiságú” szövegvilága, melyben rendre vissza-visszaköszön a családi legendárium és a térség 20. századi lokális története, s a „minden pusztulóban van” közérzet ellenébe állított írói képzelet (meg a mindenkori háborúk) világának számos örök esetlegessége, a kötetet értelmező kritikusai szerint ugyancsak dominálnak.[14] Mint azt Bence Erika is jelzi: „a hiány, a magány kategóriáinak körüljárása után a helyettesítés, a csere, az elveszettnek hitt feltűnése került a középpontba”, ami részint a kortárs magyar irodalom történelmi regényei közötti szerepkörében a késő-barokk gáláns regény-hagyományának utólagos megteremtését célozza, másrészt központi formai alakzatai megjelenítik „a pszeudovalóságos alakmást”.[15] A nevek jelölte metaforikus tér a vajdasági íróknál, különösen Gion Nándornál is hasonlóképpen erőteljes, Bence Erika a Vajdasághoz mint kulturális régióhoz kapcsolódó történelmi regény műfajának dilemmáival és hagyományaival szembesít kötetében, ahol a főbb értelmezési szempontokat az emlékezet prózapoétikai működése, a határ- és önazonosság-problémák vizsgálata adják, Thomka Beáta viszont mindennek az „új nyelvi otthonok” fikciókba formálódott kontextusaira ébreszt rá. Az „expat” identitás és a táji jelenvalóságokat megjelenítő regények értelmezései mellett Bence a jelen horizontjában zajló folyamatokra is figyelmeztet, megkísérelve a történelmi regény hordozta tradícióban elhelyezést, egyebek között Vasagyi Máriáét is.[16]

A jelenhorizont és a táji-téri önazonosság eszközeként fogant textuális teresedés ugyanakkor nemcsak a tájra, a társas térre vagy a konvencionális közlésmódba kalauzol, hanem Vasagyi regényeinek evidens vagy megjelenített zeneiségébe is. Ilyesféle képzetes figurák a Fabella-regény fináléjában a karnagyra és a tanítványára utaló impressziók, melyekről a Szerző is úgy nyilatkozik: Ők, azok, „akik Venicében az Öves körül, a Kerengő partján sétálgatnak az olvadó havon, és megállnak a Mrtvački sokak – Totenstrasse sarkán, amely utcában a szülőházam van, és ahol a karnagy, Harmath Elemér is lakott, sétálgatnak és beszélgetnek. Száztíz év után tért ismét vissza a karnagy. Először a huszadik század elején, száztíz éve jelent meg. Visszajött az első világháború után, de a második világháború után is, majd a hatvanas években ismét, hogy a helyi filharmónia néhány kiváló tagjának betanítsa Olivier Messian francia zeneszerző csodálatos művét, az Idő Végezetére írt zongoranégyest. Azután úgy látszik, végleg eltűnt, de nem! A délszláv háború után itt jár, s beszélget a tanítványával, Ridegh Atanásszal. Zenére oktatta annak idején, a művészet szeretetére. Látta, ebből a tanítványból nem lesz nagy művész, de válhat belőle jó harmonikás. Hogy újra találkoztak, ez a tanítvány megdöbbentő történetet mondott el, nevezetesen hogy a délszláv háborúban hihetetlen dolgokra kényszerítették, például Arkannak és tigriseinek kellett muzsikálnia a Ceca nevű sztárpacsirta nótáit, s e visszaemlékezés közben tanítvány és mestere be-betekintenek a Totenstrasseba, ahol a karnagy lakásán a filharmónia a próbáit tartotta, s ahol az oda betévedt Ridegh Atanász a zeneleckéit kapta anno, az első orgonaleckéit egy láthatatlan orgonán, amidőn a karnagy elmagyarázta, mi a zene, a művészet lényege, a zenészi erkölcs lényege, miközben az orgonahangokat ismertette, a bombarduszt, a troppert, a lebegőhangot, a viola da gambát, s végül kiemelte: van itt egy hang, alig hallható. Ez a vox humana, az emberi hang. És ez a mi hangunk, mondta, mert nem az a fontos, hogy az élvonalban legyünk s föltűnjünk. Mit nekünk bécsi Musikverein, hogyha van itt egy kisváros! Eljövök ide, és betanítom a filharmonikusokat Grieget muzsikálni vagy mást, és itt, a zenedében tanítok… Nagyon jó lenne, ha a kiválasztottak, de a kevésbé kiválasztottak is leírnák, mi történt, történik a mi tömbmagyarságunkkal, a szórványainkkal. Mert eljön az idő, amikor mi már nem leszünk. Úgy értem, amikor már nem élnek itt magyarok. Jó lenne, ha ezek az írók, meg akik ezek után jönnek, megörökítenék a végnapokat, s közölnék az utókorral, mi vezetett a megszűnéshez. Pontosan tájékoztatnának, mi okból történt. Nem mint történészek, hanem mint íróemberek legyenek krónikásai az életünknek és a következő nemzedékek életének. Föladata ez mind a kiválasztottaknak, mind az elhivatottaknak…” (110-112. old.).

Talán nemcsak a kiválasztottság és elhivatottság kérdése a táji kötődés, a Monarchia „maradékaiból” még fölidézhető polgári mítosz és nosztalgikus crescendo, melyben a szöveg és a zeneiség kereszthálójában a többszerepűség, a többnyelvűség és többkultúrájú nyelviség éppúgy jelen van, mint a megépített szép illúziók táji élménybe vetítése. Erről a nyelvi sokszínűségről, a kulturális sokféleségről, tájba írt a multikulturalizmusról és a mindenkori másság elfogadásának és megbecsülésének korában egyre sürgetőbb választ kereső, nyelvi és kommunikációs „akadálymentesítésről” egy másik értő kritikusa is elismerően fogalmaz: Vasagyi Mária csatornaregényeiben „a Monarchia-nosztalgiát megjelenítő polgárságmítosznak és a Ferenc-csatorna szövegmátrixának a többnyelvűség a kulcsszava. A soknyelvűség, a multikulturalizmus a hívószava a hetvenes-nyolcvanas évek Symposion-nemzedékei által preferált tengermetafora ’jugómítoszának’, a Monarchia-tudatból eredeztetett ’multikulturális jugoszlávság’ eszméjének. A soknyelvűség másrészt népréteget, etnikai identitást formáló asszimilációs erő, amint ezt a magyarországi zsidó értelmiség alakulástörténete példázza. Az 1790 és 1918 közötti időszak négy nemzedékén át a jiddis nyelvet használó magyarországi zsidó értelmiségiből előbb német, végül magyar nyelven beszélő polgár lesz. A XIX. század második felében működő zsidó származású magyar orientalisták a zsidó/jiddis és az arab nyelv, kultúra felől indulnak, zsidó értelmiségi körökben előbb németül, később magyarul publikálnak. A soknyelvűség végül kulturális identitást kialakító, fenntartó tradíció. Olyan nyelvi jelekbe kódolt tudásanyag, amely akár a frazeológia, a retorika, a sajtó, a televízió vagy éppen az anekdota közvetítette kulturális hatások felől is elérhető és hasznosítható. Hogy mit hoz a jövő kommunikációs téren, azt, egyes vélemények szerint, a kommunikációs szándék határozza meg, nem kevésbé a szabad nyelv- és identitásválasztás lehetősége. S hogy milyen szándék motiválja a beszélőt, azt befolyásolja az a tudat is, mely szerint a nyelv identitást is jelöl, az identitás pedig a választott életstratégia részeként működik. Az aktuális életstratégia pillanatnyilag a globalizálódó Európa irányába leng ki, s nyitott kérdés, meddig ellensúlyozza ezt az a vélekedés, hogy a többnyelvűség minőségi választás, kulturális, gazdasági előny…”.[17]  

A nyelvi és kommunikációs miliő-rajzok, az írói tér-képzetek és a zeneiség ennek az európaiságnak is szabad teret biztosít Vasagyi regényében. A regény vélhetően a „hiteles” történelmi tények, események, történések és személyek felvonultatásával megteremti a konvencionális értelemben vehető „történelmi regény” hiteltelenítő illúzióját, de közben hullámzó mélységeivel és személyes-familiáris hitelességével ott márványosodik a fikció, a hitelt nem érdemlő, de annál himnikusabb és oratorikusabb képzelet. Ez már jelen van a messze korábbi Ecce Homo kötetében, a Pokolkerékben, a Kruspér-udvarban is, a Fabella domi pedig éppen a hangok utáni a „fehér csend”, a zene színe, és a reflektív viszonyban új hallgatás terét kialakító természeti némaság masszív egzotikuma, vagy messzebbre tekintve épp egy világvége-kantáta tételközi szünete révén teremti meg a lehetséges olvasatot is regénye áradó vízizenéjéhez. Amivel talán mégsem csak a vajdasági, Duna-táji, bácskai vagy zombori csendek, rurális álmok albumát formálja meg, de a mindenkori HÁZ lakójának örömzenéjét is. Mondani sem kell már itt: egyszersmind a délvidéki magyar literatúra messzebbre hangzó szövegszövevényét is kisebbségi regévé alakítva.

A regék és regények sora, a „déli témák” mint az Új Symposion nemzedék mai visszhangja a kultúraközi megértések felé vezet, másféle és megújult, megerősödött és áthallásokba intimizálódott tudások irányába kalauzol. Momentán még egységben látásuk, a táji identitások teljes és részletrajzos változata talán nem lehetőségünk. Az élményfókuszú belátások narratívái azonban igen. S ebben fontos kalauzok talán másféle „hármashatárok” vagy intim belátások felé kalauzoló regények, értelmezések sorravétele. Már csak a komplexitás okán is…, de a hangzó világ összhangjainak keresése érdekében még annyira…

Megjelent: http://www.tit.hu/studio/A_G_A/Ruralis_almok.doc

---

[1] A hivatkozott tanulmányokat lásd Üzenet, XXXI. évfolyam, 2001. tavaszi számban

[2] zEtna, Zenta, 2009., 267 oldal

[3] Regénytapasztalat. Kijárat Kiadó, Budapest, 2018.

[4] Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2017., 292 oldal

[5] http://www.ujvidekimagyartanszek.ff.uns.ac.rs/index.php/magyar-nyelv-es-irodalom-tanszak/magyar-nyelv-es-irodalom-tanszek/oktatoink/133-bence-erika

[6] Másra mutató műfajolvasás. A vajdasági magyar történelmi regény a XX. század utolsó évtizedében. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2009., 136 oldal

[7] A múlt horizontja. A történelmi regény műfaji változatai a XIX. századi magyar irodalomban. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2011.

[8] Részlet a kötetből és a címadó tanulmány olvasható itt (PDF): http://napkut.hu/viewer/pdf.php?pdf=/images/konyvek/2017/miert_sir_szuliman/miert_sir_szuliman_mm.pdf

[9] Vasagyi Mária – Székely, vagy Brankov Máriaként is ismerik – Zomborban született, 1941-ben. Iskoláit Zomborban és Eszéken végezte, majd az újvidéki magyar tanszéken diplomázott. Volt levéltáros, fordító, lektor, foglalkozott műfordítással, zenekritikával, műkritikával, néprajzzal. Ma is Zomborban él, lektorként dolgozik a helyi lapnál, a Dunatájnál. Silentium album című kisregénye 2002-ben jelent meg, Szirmai Károly-Díjat és Híd-Díjat kapott érte, utóbb több más írói díjat is.

[10] Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2013., 113 oldal

[11] http://netpansip.hhrf.org/up/szerz/nfde/2004/hang_utani_csend.htm

[12] Vasagyi Mária: A Kruspér-udvar angyalai prózakötet 2016-ban jelent meg a zEtna Kiadó gondozásában, ennek bemutatóján hangzott el a szerzői vallomás 2016. november 3-án, a Zentai Alkotóház helyszínén. A hanganyagot feldolgozta: Döme Szabolcs. http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/143/beszelgetesek_vasagyi.htm

[13] lásd ugyanott, http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/143/beszelgetesek_vasagyi.htm

[14] Családi Kör, 2017. július 27., (21. old.) https://issuu.com/yuhar/docs/csal_di_k_r__2017._j_lius_27.

[15] Létünk, 2010/4. 167-170.

[16] Bence Erika: Másra mutató műfajolvasás. A vajdasági magyar történelmi regény a XX. század utolsó évtizedében. Napkút Kiadó, Budapest, 2009.

[17] Ispánovics Csapó Julianna: Kommunikációs kultúra és transzlingvisztika Európában. In Nemzetközi konferencia – Marosvásárhely, 2011. május 27–28., Marosvásárhely. Létünk XLI. évfolyam, 2011. 3. szám, 150-152. old.