Annak ellenére, hogy jelenleg két háború is zajlik, (Oroszország–Ukrajna, Izrael–Gáza–West Bank) ritka, hogy a háború pénzügyi és gazdasági következményeit elemezze napjainkban bármely újságíró.
Az írás második része éppen ezért a második világháborút követő, az Amerikai Egyesült Államok katonai és polgári vezetőinek „irányításával” lezajlott németországi és japán pénzügyi és gazdasági stabilizációról szól. Mindkét ország pénzügyi és gazdasági helyreállítása, nagyon sok hasonlóság mellett, fontos különbségeket is jelentett, melynek hátterében az amerikai hosszútávú gazdasági és pénzügyi stratégia elemei álltak.
- Biztonságpolitika és gazdasági helyreállítás
Az Amerikai Egyesült Államok nemcsak katonai részvételével, hanem a Japánra ledobott két atombombával is bizonyította egyértelmű katonai fölényét a világ összes országával szemben.
A katonai fölény, amelyet 1990-ig hidegháborúként ismertünk, szinte automatikusan biztosította a katonai szövetség és a gazdasági helyreállítás elválaszthatatlanságát. A volt ellenséges két gazdasági hatalom, Németország és Japán gazdasági helyreállítása, pénzügyi és technológiai támogatása az USA részéről kizárólag e két ország Amerika melletti katonai elkötelezettségével valósulhatott meg.
Németország esetében ez a NATO-tagságot és állandó amerikai katonai bázist jelentett, Japán esetében pedig Okinava amerikai katonai bázisnak(amerikai protektorátusnak) való „átalakítását”. (Japán három másik régiójában is voltak, s vannak amerikai katonák, de Okinava ma is a legnagyobb bázis színhelye.)
1972-ben ugyan Okinava visszakerült a japán kormány fennhatósága alá, de a katonai jelenlét a mai napig nem változott, mindössze az amerikai katonák létszáma csökkent.
Okinava katonai bázisként történő működtetése kiváltotta a japán kormány kérését, hogy az ország területén az USA ne helyezzen el atomfegyvereket.
A németországi Ramsteinben azonban jelentős mennyiségű amerikai atomfegyver van, de pontos számukat még a mindenkori német kormány tagjai sem tudhatják.
A kérdés természetesen az, hogy milyen összefüggés van a katonai szövetség és a háborút követő gazdasági újjáépítés között. (Időben ugyan nagy ugrás, de talán megengedhető: a 2004-ben az EU-hoz csatlakozó tíz állam is először a NATO-hoz történő csatlakozásról tartott népszavazást.)
Az amerikai katonai fölény rendkívül fontos volt ahhoz, hogy a „demokratikus” politikai rendszereket Amerika „megvédje” a kommunista befolyástól. Ennek rendkívüli jelentősége volt Japán esetében-s e védelemért cserébe az USA jelentős összegű segélyeket (Marshall-segély Németországnak) és technológiai, pénzügyi támogatást nyújtott Japánnak. A segélyek és amerikai szakértők segítségével irányított háború utáni békegazdaság megteremtése tehát szigorú katonai, szakértői ellenőrzés mellett zajlott mindkét országban. Ezek célja a „demokratikus”, pacifista rendszer megteremtése és megszilárdítása, valamint a két gazdaság teljesítőképességének növelése voltak.
Európa és Kelet-Ázsia gazdasági működése e két ország működőképessége nélkül puszta illúzió maradt volna.
A „szabad világ” megteremtése tehát meglehetősen költséges volt az amerikai kormánynak, de egyrészt a második világháború évei alatt az USA nemzeti terméke csaknem 50 százalékkal nőtt, másrészt a segélyek, katonai bázisok formájában megteremtett enklávék egyaránt busásan megtérültek. A gazdasági és pénzügyi konszolidáció Japánban és Németországban egyaránt amerikai szakértők közvetlen ellenőrzése és „tanácsadása” mellett zajlott, s a recept mindkét országban – apró eltérések mellett – ugyanaz volt: a hiperinfláció megfékezése, az államháztartás rendbehozatala (szanálása), az „új” valuta árfolyamának amerikai rögzítése és a hadigazdaságra jellemző növekvő költségvetési kiadások lefaragása. Mindkét valuta, a nyugatnémet márka és a jen árfolyama az amerikai dollárhoz képest alulértékelt volt, amelynek egyik előnyös következménye a kivitel jövedelmezősége volt.
Míg Németország a hatvanas években többször is módosított a márka árfolyamán, Japán egészen a dollár aranyra történő átváltásának megszüntetéséig nem nyúlt a jen-dollár árfolyamához.(1971, Nixon-sokk, ahogy a japán kormány nevezte.)
Nyugat-Németország, Konrad Adenauer kancellársága idején a német gazdasági csodát teremtette meg, míg Japánban csaknem ebben az időszakban a nemzeti termék és az egyéni jövedelmek megduplázásának 10 éves terve Ikeda Hayato miniszterelnök regnálása alatt történt, melyet a gazdaság alig négy évvel később túlteljesített.
E rövid összefoglaló után következzen a kérdés, hogy mely tényezőknek köszönhető a két ország (történelmileg is) páratlanul gyors helyreállítása, a gazdasági, technológiai fejlődés világszínvonalú megteremtése?
Az első, s a két országban azonos (bár más eszközökkel megvalósított) tényező a földrajzi terjeszkedés, egyszerűbben a gyarmatosítás.
Későn jövő ország mindkettő (Anglia és Franciaország korábban modernizált), így Németország afrikai terjeszkedése olcsó nyersanyagokat és ingyen munkaerőt jelentett, míg Japán esetében Hokkaidó, Okinava, Tajvan annektálása után Korea következett. Japán e területeken saját modernizációs programját fejlesztette tovább, de erről később.
Mindkét ország nemzetteremtési stratégiája az etnikumuk felsőbbrendűségén alapult. A német „faj” már a tizenkilencedik század végén más etnikumokhoz viszonyítva – hiszen az etnikumok kizárólag egymással összehasonlítva sorolhatóak be – egyértelműen a „faji” hierarchia csúcsán helyezkedett el, s majd ezt az ideológiát fejlesztette a végsőkig, azaz más etnikumok megsemmisítéséig Adolf Hitler. Az ő ideológiájában vált egyértelművé a zsidóság faji megkülönböztetése, annak ellenére, hogy addig a zsidóság évszázadokon keresztül vallási közösség volt.
Hitler és a náci párt 1933-as hatalomra kerülését követően az ideológia törvényekbe foglalása – bár erről kevesen tudnak – az USA faji törvényeinek némileg módosított változatainak segítségével történt.
A japán etnikum felsőbbrendűsége a német gyakorlathoz képest némileg nehezebb volt, mert a japánság fogalmát létre kellett hozni, el kellett különíteni a többi ázsiai etnikumtól, s ennek ideológiai kettős pillére az egységes etnikum, valamint az ázsiai etnikumokhoz képest felsőbbrendű, azaz „fehér” faji ideológiát kellett teremteni.
Mivel Japán kizárólag ázsiai etnikumú területeket gyarmatosított, a gyarmatbirodalom megteremtése legitimálta a japán különleges „faj” létezését.
Ami pedig a német és japán területfoglalásokat illeti, előbbi esetben ez kizárólag katonai módszerekkel (más etnikumok megsemmisítésével és a hadigazdaság kiterjesztésével), míg a japán esetben a „modernizációs gyarmatosítás” eszköztárával, intézményeivel zajlott.
A német náci ideológia alapvetően „Nyugat- és demokráciaellenes volt” csakúgy, mint a japán. Mindkét ország széleskörűen alkalmazta egyrészt a szovjet típusú közép- és hosszútávú gazdasági és pénzügyi tervezést, de eltérően a német gyakorlattól, ennek kipróbálása nagy méretekben a gyarmatosított területeken történt. Mandzsúriában, melyet Japán 1931-ben foglalt el, a bábkormány létrejötte után azonnal ötéves terv lépett életbe, melynek legfontosabb célja az iparosítás volt.
A német náci protektorátusok alapvetően katonai, pontosabban hadigazdasági gyakorlatra épültek, de a szovjet modell alkalmazása, a tervezésen kívül nem került bevezetésre.
Japán az amerikai Pearl Harbor-i támadást követően a japán gyarmatbirodalom teljes területén alkalmazta az állami irányítással (és szankciókkal) működő szovjet modellt, de államosításra egyetlen magáncég esetében sem került sor. Helyette a magáncégek nyereségüket teljes egészében a cég beruházásaira kellett, hogy fordítsák. Veszteség esetén az állam garantálta a két százalékos nyereséget minden nagyvállalatnak. Egyidejűleg a háború éveiben került sor a munkaerőpiac befagyasztására. és a háború után oly csodált életfogytiglan tartó foglalkoztatás bevezetésére, mely a nagyvállalatok szociális szolgáltatásaival egészült ki.
Miért nevezzük az 1931-1945 közötti japán gazdasági és pénzügyi rendszert fasisztának, akárcsak a németországit?
Bár a japán birodalom területén nem került sor koncentrációs táborok létesítésére, „csupán” a más ázsiai etnikumokon végzett (halálos kimenetelű) kísérleteket végző titkos laboratóriumok létrehozására 1931-től, a nevük mindenütt 731-es egység volt (U-731), és vegyi fegyvereket, halált okozó baktériumokat állítottak elő Japán legképzettebb biokémikusai.
Ezeket a biológiai fegyvereket adta át a japán kormány 1946-ban az amerikai megszálló csapatok vezetőjének, annak fejében, hogy a 731-es egységekben történtek nem kerülnek a tokiói peres eljárások közé (mely a nürnbergi perek japán megfelelője volt).
Kényszermunkára azonban a gyarmatbirodalom minden részén sor került, ahol a halálozási arány 50-70 százalék volt. A szervezett, katonai igényeket kiszolgáló kényszer-prostitúció áldozatainak száma a mai napig ismeretlen. A kínai, 1937. november–decemberében, Nankingban végrehajtott polgári lakossággal szembeni népirtás ugyancsak a japán etnikum felsőbbrendűségének jegyében zajlott.
Egyik országban sem volt azonban számottevő, tömeges ellenállás a faji ideológiát megvalósító rezsimmel szemben.
A háborút követő amerikai (és szövetségesei) által megvalósított tisztogatás Japánban és Németországban gátolta a gazdasági újjáépítést, így mindkét országban a szakképzett államapparátus nagy része (a megszállásuk éveit követően, vagyis 1952-től) tovább folytatta megváltozott célokkal tevékenységét. A hadigazdálkodás helyébe a stabilizálás, a társadalmi és politikai konszolidáció, valamint mindkét ország gazdasági teljesítőképességének növelése álltak.
A német és japán jóvátételi kötelezettségek ellenére, a hatvanas évek második felére mindkét ország a világgazdaság élvonalába került (vissza).
Japánban ezt fejlesztő gazdaság- és pénzügypolitikaként ismeri a történészek mindegyike, Németországban pedig szociális piacgazdaságként. A két stratégia látszólag nagyon különbözik, de mindkettő működésének legfontosabbja a szakképzett gazdasági és pénzügyi bürokrácia. A német szociális piacgazdaság a piaci verseny hátrányos társadalmi következményeit kompenzálta, a fejlesztő gazdaságpolitika pedig állami koordináció és kontroll segítségével korlátozta a belföldi piaci versenyt.
Mindkét ország legfontosabb jellemzője az élvonalbeli technológiával gyártott termékek exportja volt, s bár némi változás (rugalmasság) történt, a világpiac vezető ágazatait tekintve az exporttevékenységtől történő függés mindkét gazdaság fél évszázad óta tartó jellemzője volt.
Mindkét ország pénzügyi szektora ezt a célt szolgálta, így a csaknem két évtizeddel ezelőtt megkezdődött informatikai forradalomhoz történő alkalmazkodás kudarcot vallott. Az állami bürokratikus irányítás (és kontroll) képtelen volt gyorsan és rugalmasan alkalmazkodni a világpiac megváltozott keresletéhez, s emiatt maradtak a „hagyományos”, már kipróbált és bevált exporttermékek.
(Az egyetlen közös a két ország esetében az autóipar.)
Mindkét gazdaság (elsősorban politikai okok miatt) rendkívüli óvatossággal kezelte és kezeli a kínai működőtőke beruházásokat országa területén. A már egyesített Németország az EU (volt) legerősebb gazdasága lobbitevékenységének köszönhetően elfogadtatta Kína vezető kiviteli termékeinek vámmal történő korlátozását, holott a kínai közös gyártás (Németországban) lényegesen jövedelmezőbb lenne a német vállalatoknak is.
Japán pedig, bár erről sem tud a nagyérdemű, vállalati összevonásokkal és növekvő aggodalommal figyeli a kínai iparágak technológiai fölényét.
Érdemes idézni újra a Toyota (vállalatbirodalom) elnökének baljós nyilatkozatát a sanghaji üzleti útja után: „Mindaz, ami ma egy kínai elektromos autó működését biztosítja, az egyetlen Toyota gyártmányban sincs. Ezek a software-ek biztosítják a jármű korszerű környezetkímélő működését. Mi mindezzel elkéstünk.”
Nincs ez másként a német autóiparban sem, melyet jól példáz a VW autókonszern gyors leépítése és leépülése. Hiába, a világhírű német mérnökök között csak kevesen vannak, akik készek az informatikai forradalom termékeit tanulmányozni és alkalmazni. Elkéstek.
Berlin
Ferber Katalin esszéjének első része a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?