PUBLICISZTIKA

Ványai Fehér József: Helyreállhat-e a kizökkent idő?

Emlékeim Csontos János József Attila-díjas íróról, költőről

Nem tartoztam Csontos János baráti köréhez, viszont pályánk néhány ponton (a debreceni Egyetemi Életnél, a miskolci Napjainknál, a Magyar Nemzetnél, a Magyar Naplónál) érintkezett, ezért bátorkodom a közülünk túl korán eltávozott íróról, költőről, újságíróról publicisztikával megemlékezni. Nem megkerülve a köztünk kialakult, egyébként nem súlyos konfliktusokat sem, ahogy azt az ő szellemisége is diktálná. S azt sem megkérdőjelezve, hogy személyében az utóbbi évtizedek magyar szellemi életének egyik legeredetibb figuráját tisztelhettük. Öt éve hunyt el, hiányát megérezzük.  

Lehetnek-e emlékei az embernek olyasvalakiről, akivel az életben „személyesen” sohasem találkozott”? A válasz inkább igen, mint nem, bár most nem is a téma hétköznapian filozofikus vetületével szeretnék foglalkozni. Az úgynevezett irodalmi közéletben talán még inkább lehetséges ez, mármint hogy emlékezni valakire találkozás nélkül, mint a mindennapokban.

Most a sajnálatosan fiatalon elhunyt Csontos Jánosról írok rövid publicisztikát, akivel azért jóval több közünk volt egymáshoz, mint hogy nagyjából-egészében egyazon időben, az elmúlt évtizedekben szívtuk a levegőt a változatlanul kissé huzatos Kárpát-medencében.

Csontos János (1962–2017)

Virtuális ismeretségünk a nyolcvanas évek közepe táján Debrecenben, közelebbről az Egyetemi Élet c. lapnál kezdődött. A Kossuth Lajos Tudományegyetemre járt nappalin, előbb matematikát, majd humán tárgyakat tanult ott, én pedig „levelezőn” koptattam a paraszt Párizs, a „maradandóság városa” iskolapadjait. A levelezőség azt jelentette, hogy havonta kétszer-háromszor kellett beutaznom, a szó fizikai értelmében ezért is nyílt kevés esély a megismerkedésre.

A közös pontot az adta, hogy mindketten publikáltunk az Egyetemi Életben, sőt, amolyan szerkesztő-féle volt ott, én pedig mezei szerző. Körülbelül tucatnyi írásom jelent meg abban az időben az újságban, főleg versek és egy-két novella, jegyzet. Néha levelet írt innen nekem, amely inkább technikai jellegű részleteket tartalmazott, mint súlyos mondandót (mit, mikor, hová küldjek), én pedig válaszborítékba rejtettem legújabb írásomat.

Ma is szívesen gondolok vissza ezekre az évekre, bár a kádárista langyos vízben lubickoltunk valamennyien, és 1986-87-ben még a fene se lehetett biztos benne, hogy bármi is megváltozhat. Az egyetemi lapot Turi Gábor jegyezte főszerkesztőként, mások mellett Vitéz Ferencre emlékszem még Csontos mellett, akivel a mai napig szoktunk levelet váltani, persze, emilt és már nem a postán keresztül, sőt, Vitéz egyszemélyes orgánumában, a Néző.Pontban többször megjelenhettem.

Az Egyetemi Élet „balközép”-ként határozta meg lapgondolatát, ami anno egyet jelentett a nyíltan vállalt ellenzékiséggel. A korabeli, jórészt vaskalapos folyóirat-struktúra mellett ez a hely valóságos szellemi oázis-számba ment, ezt az újságot olvasva és írva azt remélhettük, hogy a rendszer ideje azért mégsem végtelen. Én például a „záporozsi kozákok” viselt dolgainak felemlegetésével burkoltan megkérdőjelezhettem a szovjet csapatok magyarországi jelenlétének jogszerűségét – mindezt máshol szóvá tenni akkoriban elképzelhetetlen lett volna.

Igazságot szerető tulajdonságát akkor tartom legnagyobb tiszteletben, ha a konfliktusokról sem hallgatok. Okozott kis mosolyszünetet az Egyetemi Élet és közöttem, hogy Ady debreceni éveit idéző, Csonka Hold c. novellámat más neve alatt, „Szilágyi János” szerzőségével közölték. Már akkor szívesen lemondtam volna a honoráriumról, ha megkérnek, hogy belőle a szerkesztőség tagjai hadd sörözzenek már egy jót az Arany Bikában vagy máshol. (Persze, a „szerzőcseréről” nem Csontos János tehetett).

Szakmai kapcsolatunk csúcspontja, hogy 1989 júniusában egész oldalon mutatott be engem (mint költőt, legalábbis költő-jelöltet) a miskolci Napjaink „Rajzás” rovatában. Előtte levélben kért tőlem verseket, melyek közül végül hat (Vakáció, 1968 – Téglagyár-Sóderbánya – Parancs – Az én kis falum – Ünnep – A plakátfiú)jelent meg. A Napjaink szakmailag elismert folyóiratnak számított, rangnak jelentett publikálni ott, az én keblem ezért dagadt is a büszkeségtől. Mint pályakezdő fiatal, úgy éreztem, hogy felfedeztek – pályám rögös útja később mégis azt erősítette inkább, hogy azért nem egészen. A társadalmi változásokat jelzi, hogy a lapot még Papp Lajos jegyezte főszerkesztőként, viszont ezt a számot már Serfőző Simon és Kalász László állította össze. Debrecenben végzett egyetemistaként úgy kerülhetett képbe náluk, hogy erősen kötődött e vidékhez, ózdi származású volt. Most örömest idézem szó szerint, hogy mit írt rólam bemutatkozásként, utólag sem törölve kritikai meglátásait.

„Az irónia a parány-lét egyedüli elviselési módja. Nem feltétlenül – sőt általában nem – az iróniatulajdonos a parány: sokkal inkább a mindenkori mai nap az. Mondták, mondják: az irónia szükségképpen valamilyen érzelmet takar, érzelmességet bagatellizál. Ha nem kicsinyít, csupán leplez, akkor a visszafogott pátosz sem idegen tőle… Fehér József zavarbaejtően él az irónia eszközével. Az ő szófüggönye mögött is ott rejteznek kibeszélhetetlen emóciók: gyermekkori emlények, nosztalgikus vágyódások – a jelenidő jelentéktelensége azonban áfonyásra fanyalítja az édeskést is. Kétféle kiúttal kísérletezik: a ráció felülnézetéből gúnyos terepszemlékre indulhat, míg röghözkötött, reménykedő énje patetikus filozofálásba sodorja. E dualitás sokszor egyszerre van meg verseiben, szövegeiben. A filozofikum hozadéka és az irónia fanyar gyümölcse nem minden esetben harmonizál. Ez egyrészt szerencsés, hiszen feszültséget kölcsönöz a Fehér-opusoknak, másrészt lehetetlenné teszi a homogén befogadás élvezetét. Kiforratlanságukban is szokatlan részletszépségekkel ajándékoznak meg azonban ezek az ambivalens alkotások: ha nagyvonalúan átsiklunk a néholi közhelyességen, jólesően meghökkentő képzettársításokra és nyelvi leleményekre bukkanhatunk. Az önálló formanyelv megteremtésére tett kísérleteket egyébként is méltányolni kell: Fehér ennek érdekében Thomas Mann és József Attila-persziflázsoktól sem riad vissza, sőt, olykor idegen nyelvű szövegtöredékeket is bevet a kívánt hatás érdekében. A parallelizmus néha egymástól meglehetősen távol eső motívumok között teremt kapcsolatot, a fontosabbnak gondolt verseket azonban egy tőről fakadt gondolat, életérzés fűzi össze: a nonpareille-méretűség, a meg-nem érkezettség, sőt el-nem-indultság sejtelme és tudata. Papírra vetőjük pesszimizmusának szüksége is van a megváltó iróniára. Fehér József kétarcú világa a jelek szerint egy pont felé konvergál: a lélek bensejét veszi kis kvantumokban fennhatósága alá”. 

Ha emlékezetem nem csal, a rövid életű, szentendrei Folyamnak, melynek Csontos János főszerkesztője volt, küldtem írásokat, bár azok ott (a lap megszűnése miatt) nem jelenhettek meg.

Rendszerváltás után én is írásközelbe, szerkesztőségbe kerültem, a vidéken (a Dél-alföldön, de leginkább Békés megyében) megjelenő Délkelet szerződtetett újságírója lettem. Ifjonti hév hajtott, utólag bevallom, olykor „megszaladt” a tollam, hevült igazságkeresés közben előfordult, hogy olyanokat is megbántottam, akik nem érdemelték. Ilyen időket éltünk, a meghaladni remélt szocializmus-kommunizmus utóvéd-csatáiban sebeket adtunk és kaptunk – anno az sem számított, hogy a megkritizálttal egyazon szekértáborban vagyunk, csak a „kinek van igaza”. Így esett, hogy a nemzeti elkötelezettségű művészek egyik jeleséről valami olyasmit írtam: jobb volna, ha újra csak irodalommal foglalkozna politizálás helyett. Utólag belátom, nem volt igazam, a Körösök vidékéről nem láttam pontosan a nagypolitika összefüggéseit, nem értettem meg, az illetőt kik, hogyan, és miért akarják félretenni… A megbánás későn jött, írásomat újraközölte a Tallózó, s onnantól fogva nem volt titok. Nincs üldözési mániám és összeesküvés-elméleteket sem szoktam gyártani, mégis úgy érzem, hogy az esetnek köze lehetett jó pár évig tartó távoltartásomnak attól a körtől, amelyhez Csontos János is tartozott, s ahová lényegében magamat mindig is soroltam. S ezen a kilencvenes évek elején az sem változtatott, hogy (akkor is és most is) az általam megkritizáltat az utóbbi évtizedek magyar irodalma egyik legkiemelkedőbb alkotójának, Csontost pedig legjobb tollú publicistának tartottam és tartom.

A sors, legalábbis részben, azóta kárpótolt. 2007 és 2011 között (V. Fehér József szerzői néven) a Magyar Nemzet tudósítója voltam, cikkeim rendszeresen megjelentek a lapban. Abban a Magyar Nemzetben, amelyben (rövid megszakításokkal) Csontos János főmunkatársként közreműködött. Mintha a debreceni idők jöttek volna vissza, a barikádnak megint egyazon oldalán küzdöttünk a legbékésebb fegyver, a toll erejével.

A Magyar Napló Oláh Jánosról szóló emlékszámában (2017.november) megint együtt szerepeltünk: ő a vezércikket írta, én pedig „Távol s közel” címmel verset közöltem. Helyreállt tehát saját kizökkent időm, de a halál kizökkentette időt nincs, aki helyreállíthatná.