2024.05.21.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Kabdebon János: Gondolatok a szeretetről

Kabdebon János: Gondolatok a szeretetről

8 min read
Akkor rádöbbentem, hogy alapvetően a bűn nem létezik, csak bennünk, akik literben mérjük a folyót ahelyett, hogy gyönyörködnénk a hullámaik lassú ütemében. Ez volt a legszentebb tanítás, amit a gyermekeimtől kaptam.

A minap azon gondolkodtam, mikor szeretünk először? Talán akkor, mikor még meg sem születtünk? Még csak egy isteni gondolat vagyunk és testetlenül szemlélődünk ott, ahol nincs félelem és fájdalom. Nincs tudás és hatalom, csak a Van.

De a szeretet hív a földre, és ez is egyfajta szeretet. Vagy inkább kívánság? Egy csöppnyi óhaj, vagy egy ima, egy boldog sóhaj, vagy pusztán két ember szeretete?
Aztán, mikor kiszakadunk a végtelenből, tulajdonképpen nem vagyunk mások, mint a testet öltött szeretet. Akinek van gyermeke, az tudja, milyen ártatlanul tiszta, maroknyi fehérség, amikor egy kis ember a világra jön. Önmagáért való. Szeretetre méltó és szeretni való és mást sem tud, csak szeretni. Keze, lába van, de nem tudja mi az, hogy kéz, mi az, hogy láb.


Felnőttként tudnánk így szeretni? Nem hiszem. Azt gondolom, soha többé nem tudunk így szeretni, de valahol mélyen emlékszünk arra a pillanatra, amikor még magunk is hasonlóképp szemlélődtünk a világban. Nem tudva arról, hogy egy- két év és megéget a tűz, és megsimogat a víz, éhesek és szomjasak leszünk.
A szeretet következő formája a legtisztábban az anya és a gyermek kapcsolatában tükröződik.
Ez valamiféle titkos fonál, ami egész életen át megmásíthatatlanul velünk marad, hiszen valamennyiünknek van, vagy volt anyánk, és ha rágondolunk, tisztán érezzük, mi is van a szó mögött: Szeretet.
A gyermeki szeretet nagy tanító. Ezt akkor értettem meg, amikor először róttam meg a fiam. Atyai szavaim súlya alatt megroppanva, sírva fakadt. Aztán hozzám rohant lábaim átkarolva esdekelt a vigaszért. Tökéletesen értetlenül álltam a magam okozta helyzet előtt, de aztán szorosan magamhoz öleltem.
Hogy van ez? Én büntetem és hozzám jön vigaszért?


Inkább éreztem magamban bűntudatot, mint szeretetet akkor, mikor a gyerekes könnyei ölelő karjaimra folytak. Velük együtt dagadt folyammá a saját illúzióm teremtette kérdéseim özöne is.
A világ miért olyan, amilyen? Hiszen, a Teremtő nem küldene a földre egy olyan teremtményt, aki tiszta, ártatlan és önmagáért való, ide, hogy itt megtanulja, mi a bűn?
Akkor rádöbbentem, hogy alapvetően a bűn nem létezik, csak bennünk, akik literben mérjük a folyót ahelyett, hogy gyönyörködnénk a hullámaik lassú ütemében. Ez volt a legszentebb tanítás, amit a gyermekeimtől kaptam. Azóta tudom, hogy ezt a felismerést mindenki megkaphatja, aki ültetett fát, befogadott egy kóbor ebet vagy macskát, és felnevelt egy gyermeket. Ez is egyfajta üzenete a világnak, amit aztán később elfelejtünk, mert a világ lenyel bennünket. Akár egy hatalmas barlang, amelyhez kevés a fényünk, hogy bevilágítsa ezt végtelen járatokkal teli világot.
Mindössze egyetlen fáklyával – amely tulajdonképpen önnön fényünk – mászkálunk, és inkább a félelem az urunk, mint a Szeretet. A sötétség mindig félelmet szül, ahogyan a nem tudás szüli a démonainkat, akik ott szűkölnek minden sarokban, ahova nem ér el a fényünk, és egyre inkább azt érezzük, tökéletesen magunkra maradtunk ebben a sötét világban.
Azonban időnként találunk melegebb helyeket, ahová emberek gyűlnek és folyik a szó: Ki a félelmét hozza, ki a gazdagságával kérkedik, ki az alázatát fitogtatja. Mások azért jönnek, mert a sok ember fényétől azt hiszik, megvilágosodnak.
De van olyan barlangterem, ahol éppen, hogy pislákol a fény, és az emberek fáznak. Ezek az emberek egymást ijesztgetik és ettől a félelemtől csak még kevesebb fénnyel vágnak neki a sötétségnek.
Bizony akadnak olyanok is, akik látásukat vesztik, vakon tévelyegve és huhogva hirdetik: itt a vég!
Mondják, annyira tudsz másokat szeretni, amennyire önmagadat tudod.
Amikor kamaszodik az ember, legtöbbször gyűlöli a világot, mert az öntudatra ébredés fizikális és mentális démonai szanaszét tépik. Gondolataiban a világ megváltásától annak elpusztításáig minden megfordul. Ez az az állapot, amikor semmi sem jó úgy, ahogy van. Nem szeretik a világot, mert önmagukat sem szeretik, hiszen tökéletes emocionális és hormonális káosz uralkodik rajtuk.
Pont úgy, mint amikor a fáklyával hadonászik az ember a félelemmel teli sötétségben.
Néz, de nem lát. Vannak szemei, de elvakítja a káprázat, amelyet önmagának okozott.
Azt hiszi, a világ elbújt előtte, pedig csak nincs harmóniában azzal, ami körülveszi.
Ekkor veszi kezdetét az az asztrális utazás, amelynek vége az érzelmek polaritásának felismerése.
Az egyből kettő lesz.
Az egységtől való elszakadás tulajdonképpen már akkor elkezdődik, amikor valaki testet ölt. Lassan de biztosan válnak láthatóvá az elemek, szilárdul a test kalodája, mellyel együtt megtestesül lábunk alatt az a világ, amelyben barangolunk majd egészen életünk végéig. A lélek bolyong önmaga világában, és bolyong az ember élete barlangjában.
Ha feltételezem a szeretetet egységét, akkor az is feltételezhető, hogy a földi lét a kettőség jegyében zajlik és ez a polaritás mindent megtesz azért, hogy elfeledjem: mi az a szeretet.
Kamaszként a gyűlölet és az imádat minden formáját megtapasztaljuk. Vérre megy az ifjú egy zenekarért, egy cipőért, egy márkás ingért. Vagy egy lányért. A poláris világ egy tökéletes formája, hogy két „tökéletlen” lény alkot egy tökéletest.
De vajon, hogy szeret egy férfi és hogy egy nő? A férfi szereti mindazt, ami benne a nő, és a nő mindazt, ami benne a férfi? Vagy mindazt szereti a másikban, ami belőle hiányzik? A másikat azért akarja, mert érzi, így tökéletes a világ? A kamaszkor a nemiség jegyében telik.
Ez is szeretet. Ha ugrunk pár évet, akkor ez egészen másképp tükröződik. A nemiség sokkal erőteljesebben jelentkezik, és gyakorlatilag párhuzamosan fut az érzelmi kötöttséggel. Ha a szeretetet megspékeljük egy kis rácsodálkozással, akkor szerelem lesz.
Diákszerelem. Mind voltunk így. Megláttuk és máris őrültként kerestük a pillantását, hogy aztán hirtelen úgy tegyünk, mintha véletlenül lennénk ott. A szív dobbanása tulajdonképpen egész testünkben lüktet. Moziban, ha kéz a kézhez ért, hát… Este aztán bambán bámultuk a csillagokat és róla álmodoztunk, ahelyett, hogy vele lettünk volna. A szerelem és az álmodozás szorosan összefügg.
A szerelem mindig egy elérhetetlen állapotból indul, és mindig kihuny, ha túl magasra röpít álmodozás. Mert hát szeretünk repülni, mint a lángból kipattanó szikrák.
A szerelem lobog, mint a folyton éhes és csillapíthatatlan tűz, amely végzetes és zabolátlanul emészti fel táplálóját, míg a szeretet parázs, mondják: meleget ad, de nem éget. Frázis, de mégis eredeti.
Úgyhogy mi mindig rakunk egy tüzet, ami köré gyűjthetjük a kis családunk és eleinte vagy nem tápláljuk jól, vagy azt gondoljuk örökmécsest találtunk. Akkor csak szalmaláng lesz belőle.
Aztán egyre jobb tüzelőanyag után nézünk. Tartós tűz a jó, a lassú és nyugodt. Fontos, hogy ne feledjük, mindig táplálni kell, és ne legyen nagyobb a füstje, mint a lángja.
Aztán vannak nagy tüzek és kis tüzek. Vannak, akik a saját tüzüket másokkal tápláltatják. Megint mások a maguk tüzéért semmit sem tesznek. Inkább más tüzéhez járnak melegedni.
És vannak, akik ellopják mások tüzét, de ez már a felnőttek játszmája.
Felnőttként dolgunk lenne jó tűzmesterré válni, de hát ki-ki azt a tűzgyújtó mesterséget örökli, amit otthonról hozott. Nehéz dolog elvenni, vagy hozzátenni ahhoz, amit apáink és anyáink tüze adott, mert a szeretet tüze nem mindenki szívét melegítette egyformán.
Van, aki sokszor megégette a lelki kezeit atyáik tüzében. Nem hiszem azt, hogy a düh és az elkeseredettség nem szeretet. Meggyőződésem, hogy az a szeretet hiánya.


Ez az önzés szeretete. Annyira éhesek vagyunk, hogy már azt is meg akarjuk enni, ami sosem lehet a miénk. Az önzés a tudat szeretete. Hiányzik egy olyan dolog, amire tulajdonképpen nincs szükségünk, mégis eszelősen vágyunk rá. Szerelmesek leszünk egy tárgyba, és amikor megszerezzük, pillanatnyilag boldogok vagyunk és körbe táncoljuk az eget, mert a jóisten megadta: lehet autóm, számítógépem, médialejátszóm.
Aztán kisvártatva üresség lép a helyébe. Mindezt pótolandó újabb és újabb dolgokba szeretünk bele. Megyünk, akár az igavonó barom, mert a tudat tüze is pont olyan éhes, akár a léleké. A tudat öntő tüze nem kér, hanem követel. Messzire űz bennünket való önmagunktól. A magány sivár és lakatlan bolygójára. Egyszer egy barátom mondta.
„– Mindenem megvan, mégis egyedül fekszem.”
Én azt mondom, csak látszólag nincs semmije, mert egyvalamije mégis van: Esélye.
Mert abban a pillanatban, ahogyan felismeri magában a magány belső bolygóját, esélye van visszaröpülni a barlangjába. Ahol bár sötét van, mégis lehetősége van, hogy talál egy másik bolyongó embert fáklyával a kezében.
Felnőtt játszmák, amelyben csak magunkra, és a képzelt világunkra támaszkodhatunk.
Na, meg egymásra. Mert a kis tüzek, ha összegyűlnek, akkor a melegség is nagyobb. Csak egyre vigyázzunk, a nagy tűzben ne feledjük el, hogy nem kell feladni a saját tüzünket. A nagy tüzet csak közös erővel lehet kordában tartani. Erő és alázat szükséges hozzá.
Az én tüzem fontos nekem, elmondom miért. Mert én bár sok tűznél ültem, mindig a magam útját jártam. De mindig adtam másnak, ha fogadta, és kértem, ha nekem nem volt már mit rakni a tűzre. Így jól megtanultam sokféle fajtáját a tűzrakásnak pusztán azért, hogy gyermekeimet megóvjam az égési sebektől. Tapasztalatom gazdagítsa őket, és az utódjaikat. Nem, nem akarom megóvni őket mindattól, amin én átmentem. Azt szeretném, hogy mindig legyen bennük egy szikra, amiből újra fellángolhat az élet szeretete. Azt, hogy legyen az ő tüzükben egy kis meleg, amit az én tüzemből nyertek. Ez buta dolog, mert tudom, hogy azzal, hogy belőlem is lettek, ez elkerülhetetlen. Ugyanakkor ez a legnagyobb felelősség a világon. Ez az, amiben nincs választás, mert minden, ami te vagy: a halhatatlanságod egy darabja ott lüktet a gyermekeidben. A te tüzed az övék is. Mind egy meleg fényű teremtő tűzből jöttünk. Rajtunk múlik, hogy megtartjuk ezt a nagy tüzet, ami az emberiség szívében dobog, vagy felégetjük vele a világunk.
De mégis, miért megyünk be ebbe az eszelősen sötét barlangba azért, hogy elveszítsük mindazt, amivel jöttünk? Mért kell megélnünk minden szenvedését a világnak, mikor jól megvoltunk az egységben? Hiszen eddig nagyon jól elvoltunk, mint az a bizonyos befőtt az időtlen isten kezében?
Erre a választ megtalálod egy újszülött szemében csakúgy, mint egy haldokló pillantásában, aki épp menni készül és szerettei mind ott állnak körülötte földön innen, és túl.
Bizton állítom, hogy tapinthatóvá válik a felismerés: a szeretetből jöttünk és oda is távozunk.
Ez a jelen, csak egy pillanat a végtelenből, ahol eljátszhatjuk, a szeret, nem szeret játékot.
A vége úgyis az a felismerés, hogy magunk vagyunk a szeretet. A szeretet hív bennünket ide és a szeretet hívására távozunk erről a földről. Utunk véget ér s mi kilépünk a barlangból a fénybe, ahol már nincs szükség fáklyákra, hogy lássunk. Egységből szakadunk ki és az egységbe térünk vissza.
A világ így tökéletes, ahogyan mi is azok vagyunk, még ha olykor nem is hisszük el. Nem baj. Ez így tökéletes!

Kabdebon János legugtóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.