1952-ben került bemutatásra Kurosawa Akira filmje, s annak ellenére, hogy ez az egyik legjobb alkotása a japán filmrendezőnek, nagyon kevesen ismerik még Japánban is.
A szigetország történelmében fontos év volt 1952. Akkor fejeződött be Japán hét évig tartó amerikai megszállása, az ország akkor nyerte vissza (korlátozott) függetlenségét, s abban az évben írta alá a japán és az amerikai kormány a háború éveit véglegesen lezáró békeszerződést.
Természetesen erről szó sincs Kurosawa filmjében, a néző csak apró jeleit látja az amerikai „kultúra” morzsáinak, angol feliratokat a szórakozóhelyek némelyikén, s az elmaradhatatlan dalocskát hallja: „Happy Birthday”.
Kurosawa Akira: Élni
A film egy helyi önkormányzati hivatalnok története. Watanabe, a film főhőse, aki osztályvezetője a „közéleti ügyeknek”, aktahegyek között ül, mint kollégái, mígnem egy napon megtudja, hogy gyógyíthatatlan beteg, mindössze fél év maradt az életéből. Igen, bürokrata, s aki nem ismeri sem a japán történelmet, sem az ország jelenlegi működését, az legfeljebb vállat von, aktakukac, semmi különös. Csakhogy a meg nem nevezett város egyik kerületében nem működik a szennyvízelvezetés, anyukák panaszkodnak Watanabe hivatalában, akiket ügyosztályról ügyosztályra küldözgetnek, természetesen eredmény nélkül. Ez az ember harminc éve teszi ugyanazt, ugyanígy.
Látszólag a közigazgatás a helybéliek szolgálatában áll, valójában minden egyes bürokrata számára a lojalitás, a főnököknek történő megfelelés és a szerepjátszás a legfontosabb, hiszen csak így remélhetik majdani előléptetésüket. Nem arról van szó, hogy ez más országban másképp van, hanem arról, hogy a hátralevő fél éve alapvető változásokat idéz elő a főhősben.
Utolsó hónapjaiban mindent másként szeretné csinálni, mint a mögötte levő három évtizedben. Élni szeretne.
Kolléganője, aki felmond, jó példát nyújt neki: a fiatal nő őszintén él, nem érdekli sem az aktatologatás, sem a főnökeinek történő megfelelés. Él.
Watanabe, aki a fiával és a menyével él egy háztartásban, még a gyerekének sem mondja el, hogy hamarosan meghal. A fia és annak felesége önálló szeretne lenni, így alig várják, hogy pénzhez jussanak Watanabétől. A Tokiói történet című (Ozu) filmből ismerős már ez: az új, háborút túlélő generáció számára a legfontosabb az anyagi gyarapodás. Mindez azonban Watanabét vajmi kevéssé érdekli. Volt kolléganőjével tölt időt, észreveszi az addig számára ismeretlen szépségeket, egyszóval él végre.
Egyszer még visszamegy a munkahelyére, s ott is be akarja bizonyítani magának, hogy másként él mint addig. Meghallgatja a panaszokat, intézkedik és utolsó napjaiban eléri feletteseinél, hogy építsenek egy parkot a helybelieknek.
Aztán. ahogy a néző is sejti, Watanabe meghal, hóesésben, kedvenc dalát dúdolva, abban a parkban, aminek létezése igazi örömöt okoz a helybelieknek. Búcsúztatása remek ürügy arra, hogy Watanabét egykori főnöke illedelmesen pocskondiázza, míg a helybeliek sírva búcsúznak tőle. A film befejezése kicsit oblomovi: a kissé már részeg bürokraták nagy fogadkozások közepette éltetik Watanabét és hősies tettét.Másnap azonban minden pontosan úgy folytatódik, ahogy addig.
Az Élni Kurosawa az egyik legszebb alkotása, nemcsak azért, mert életünk esetlegességeiről szól, hanem azért is, mert bárki megértheti, mit is jelent Japánban a „radikális változás”.
Megrendítő és gyönyörű alkotás.
Ferber Katalin filmesszéje korábban a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?