
(A kép forrása: librarius.hu)
Japán filmeket nézünk meg együtt, angol feliratozással.
Az, aki semmit sem tud a szigetországról, néhány kiválasztott film alapján rengeteg mindent megtudhat, s így megérthet a második világháború utáni japán társadalom változásaiból.
Önkényesen választottam a Tokiói történet című filmet, melyet 1953-ban mutattak be, s túlzás nélkül hét évtizeddel e film bemutatója után, a filmhez értők állítják, ma is ez a világ egyik legjobb filmje. Rendezője, Ozu Jaszudzsiró, a huszadik század filmrendezőinek egyik nagyja. Wim Wenders szerint a legnagyobbja.
Ozu mindössze hatvan évet élt, a születésnapján halt meg, de utolsó kérése barátaihoz az volt, hogy majdani sírkövére ne a nevét, hanem egyetlen szót, a SEMMI-t véssék.
Minden filmje e „semmi”-ről szól. Esendőségünkről, haragjainkról, örömeinkről, s a filmek elemzését szakmájuknak tartók szerint a rendező e semmit minimalista eszközökkel vitte vászonra, talán ezért is olyan nagyszerűek.
Ozunak nincsenek bonyolult történetei. „Egyszerű” meséi, mint a Tokiói történet, könnyen követhetők, érthetők, látszólag szimbólumoktól mentes filmek. Holott ez nincs így. A filmkészítés e nagyja nagyon bonyolult emberi történeteket filmesített meg, de e bonyolultság nem közvetlenül látható. Persze, minden műalkotás gondolkodásra késztet, minden történet (ha jó) hozzátesz valamit ahhoz, amit addig tudtunk, vagy tudni véltünk magunkról és a környezetünkben élőkről.

Ebben a filmben, ami Japán hét évig tartó amerikai megszállása után készült és került bemutatásra. A háború és az azt követő újjászületés mikéntje a mese lényege. A háború előtt születettek, a háborúban eltűntek, a háború után felnőttként élők története ez. Nem pusztán generációké, hanem a drámai váltások és változások magántörténelme. Nincs ugyan benne gonosz és jótündér, de van szeretet, gyűlölet, tehetetlen düh és rezignált elfogadása a változásoknak.
A „mese” egyszerű. Egyszer volt hol nem volt, volt egy idős házaspár, akiket gyerekeik meghívtak Tokióba. Ők boldogan utaztak egy teljes napot. (Ozu minden filmjében kiemelt szerepe van a vonatoknak.) Elzötyögnek a mélyvidékről Tokióba, s megérkezésük pillanatától hazatérésükig minden megváltozik. Gyerekeik már felnőttek, családosok, unokáik is vannak. A két idős ember büszke és boldog, hiszen nyolc évvel a háború után élnek, dolgoznak, gyerekeket nevelnek, egyszóval boldogulnak. Mindössze egyetlen éjszaka kell ahhoz, hogy a meghívók rádöbbenjenek, teher nekik a két öreg, nem igazán tudnak velük mit kezdeni, lökdösik őket ide-oda, ami persze az időseket kimeríti. Belátva, hogy ők nem szívesen látott vendégek gyerekeiknél, hazautaznak.
Aki ismeri a japán mindennapi élet és a japán nyelv mikéntjét, megdöbben a mesterkélt bájon, a semmitmondó mondatok sorozatán, az erőltetett mosolyokon, a természetellenes magas hangon a nőknél, aztán mindez lényegtelenné válik, mert a család múltjának szövete csaknem percentként „felfeslik”. Semmi sincs rendben e családban. Hogyan is lehetne?
A háború kataklizmája csak a történelmet nem ismerők számára múlik el nyomtalanul. Az idős szülők nemcsak egy fiúkat vesztették el, de a korábban legfontosabbnak tartott értékeiket is, azaz a családi, rokoni összetartozás kötelékeit is. A háború évei miszlikekre tépték mindezt, mert a túlélés, s a parancsoknak történő megfelelés a család helyébe lépett.
Az apa alkoholista volt évtizedekig, a háborúban eltűnt fia szintén, a szorgalmasan dolgozó, iparkodó, boldoguló felnőtt gyerekeik pedig a megélhetéssel és a gyarapodni akarással vannak elfoglalva.
Van a családban egy „kakukktojás” is, a háborúban eltűnt fiú özvegye. Ő más. Talán, mert nem ebben a családban nőtt fel, talán, mert férje elvesztése felerősítette benne a saját család utáni vágyat. Mindenesetre ő az egyetlen, aki az idős szülőket szeretettel és gondoskodással fogadja, bár ahogy ő mondja, mindezt ő csak színleli. Nincs tehát senki az öregek számára, akiben megbízhatnának. Hétköznapi emberek ők, akárcsak gyerekeik, de a film utolsó perceiben mindenki megérti, hogy az idős házaspár minden korábbi kapaszkodóját elveszítette.
Mitől világhírű ez a film?
A generációk közötti ellentétnek köszönhetően? Az idős házaspár és gyerekeik konfliktusa miatt? Nem valószínű, hiszen ez a világ rengeteg országában történt hasonló módon, és zajlik jelenleg is.
A film örök klasszikusként értékelt legfőbb erénye mindaz, ami NEM hangzik el a két óra tizenhét perc alatt.
A tengernyi nélkülözés, szegénység, ami a házaspárt éveken át sújtotta négy gyerekkel.
A férj az alkoholban talált némi vigaszt, amit évtizedekkel később felesége a filmben szinte mellékesen említ. „Egy anya mindig retteghetett, fiút hoz-e a világra, aki majd iszákosságával teszi pokollá a családja életét.”
A gyerekeik felnőttek, s bár egyikőjük eltűnt a háborúban, (már felnőttként, házasként) ő is az ivásban keresett menedéket, pedig gyönyörű felesége volt, mégis a kapaszkodót, akárcsak apjánál, az ital jelentette.
A többi gyerek és családjaik rendben voltak, a film látszólag így mutatja be őket a nézőnek.
Velük sincs azonban minden rendben. Orvossá lett fiúk nem titkoltan nézi le szüleit. Lányuk, aki fodrász, egyetlen pillanatig sem leplezi dühét és megvetését szegény vidéki szülei iránt.
Az idős házaspár tehát egy számukra ismeretlen világba csöppen néhány napra, s ez az „új” világ, bár igyekeznek titkolni, csak fájdalmat okoz nekik.

Egy, a japán történelemmel foglalkozó szakember szerint a Tokiói történet egy 1937-ben, Amerikában készült film alapgondolatát vette át: a megöregedett, így haszontalanná (értsd feleslegessé) vált szülők kitaszítottságát, melyet saját gyermekeik követnek el velük szemben.
Ferber Katalin
Csakhogy Japánban is, mint Kelet-Ázsia szomszédos országaiban, ha megszűnik a család megtartó ereje, nemcsak a nagyszülők és a szülők, de a gyerekeik is elveszítik korábbi védelmüket a mindennapi élet könyörtelenségeivel szemben.
Ozu filmje ezért gyönyörű, örök példázat, nemcsak a japán nézők, de mindannyiunk számára.
Berlin
Ferber Katalin legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?