Kabdebon János: Mi lesz veled, emberke?

A vakságban hihetünk, az megadatott.

Emberek ugrálnak ki az ablakon. Asszonyok gyermekeikkel. Olvad a sarki jég, kitört a háború. Tüzek gyulladnak, olthatatlan tüzek. Támad a víz és a Fukusima megreped.

Hagyományt őrzünk és politizálunk. Közben az oroszok lefoglalják a sarki földrészt is, hogy elsőként tarthassanak igényt a mélyben húzódó energia mezőkre. Egy kirakós játék szétszórt darabjai. Érthetetlen jelszavak melyekbe kapaszkodunk. Etnikum. Demokrácia. Hazafiság. Globális felmelegedés. Unió. Terrorizmus. Szavak melyek csak úgy kilökődnek a világba, címlapon virítanak. Hol itt a probléma?

 A szomszédban most halt meg egy ember. Nem kezelték agyonra, nem vitték kórházba, és nem is volt az újságok címlapján. Csak leült és meghalt. Van még ilyen? Csak úgy meghalunk? Semmi előjel, halálos diagnózis, haldoklás, szenvedés? Csak úgy leülünk és meghalunk vagy ez a szabadság mostanra csak kiváltságosoknak adatik meg?
A szomszéd nem volt kiváltságos. Semmilyen nem volt. Gyerekkoromban sokszor láttam, ahogy a két korcs kutyájával gyalogol a legelőre. Pásztor volt. Aztán később sokszor láttam a boltba csoszogni reggelente.
Huncut szemmel mindig benézett a műhely ablakon és beköszönt.
„- Agyisten…”
– Fogadj… – intettem neki vissza.
Elfogadta. Ő is egy darabja volt a kirakós játéknak.  Megállt a szíve.
 A csigáknak nincs szívük. Amikor elindulnak az úton, nem izgulnak. Hajtja őket valami ismeretlen ösztönös erő a másik oldalra. Nekik az nem a másik oldal. Az maga az út.
A békák sem izgulnak. Van bennük egy iránytű és egy ösztön, ami a víz felé hajtja őket.
A kutamból néha kilószám halászom őket. Kollektív öngyilkosságot követnek el, és fel sem fogják. A szaporodási programjuk szerint cselekednek: „Víz, víz, víz!”
De az úton is pont ugyanúgy mennek át, mint a csigák. Vagy nem mennek, mert én, vagy bárki az emberi fajból nem kezd el kacsázni az úton, hogy kerülgesse őket. Vannak szakaszok, ahol sávokban teríti be az utakat a döglött, szétmaszatolt csiga és békatetemek. Átgázolt rajtuk az Ember nevű halál.  Az újságok nem írnak róla. Elég abszurd volna, ha beírnák „Elgázoltak kétszáz csigát a huszonhármas úton. Sajnos a békák halálos áldozata seregben mérhető.” De az is abszurd hír volna, ha a szomszéd benne volna. „Meghalt xy tegnap reggel a lakásában. Csak úgy elaludt. A háború meg kitört.”

 A tüzek újra és újra felgyulladnak és szinte lehetetlen eloltani őket. A vizek már felébredtek és majd végig söpörnek azon a maroknyi szárazföldön, amin élünk. Amiről azt hisszük a világ. A mi világunk, de nem a világ maga. A tied. Az övé. Még mutogatunk egymásra, de már nem hiszünk. Sokan gondolják, majd csak jön valaki, aki megment. Pedig egyre inkább látható, hogy egyedül maradtunk és egy olyan rendszerre építettünk egy másikat, aminek az alapjairól semmit sem tudunk. Nem az útépítők a bűnösök, akik utat építenek olyan helyre, ahol békák és csigák zavarják a békés utazók nyugalmát?

A csigák a bűnösök, mert arra mennek? Mintha a teremtő nem beszélne velünk, s ha próbálkozna sem hallanánk meg.  Ha meg hallanánk, alkudozni kezdenénk.
– Nem lehetne még egy kicsit…?
Bízva a matériában, az igazságokban, a valóságban, a realitásban, az ember csodálatos erejében.
 Aki fuldoklik a folyóban, az miben bízik? Akinek leég a háza? Akinek megölik a gyerekeit, feleségét? Akinek elmossa a víz a földjét? Akinek elviszi a tornádó a házát?
Aki nagy kicsi, alacsony magas, szép és csúnya, férfi és nő? Miben?

 A vakságban hihetünk, hisz míg nem az én házam ég, nem az én feleségemet ölik, nem én földemet mossa a víz addig nincs gond. Addig kék az ég, és zöld a fű. Míg megvehetem ezt, azt addig jó. Bebújok a csigaházamba és nem látok, nem hallok. Csak picikét félek, nem nagyon. Levezetem, ha szörnyűlködöm, ha gyógyítok. Ezoterikus klubokban kibeszélem magamból, imaházakban könyörgöm a megbocsájtásért. Vannak, akik kiugranak az ablakokból és vannak, akik apró csigaházakban bújnak és megpróbálnak lapítani.
„Ha valaki ijesztget, akkor majd én jól megmondom neki, hogy ő is gázolja a csigákat, ő is szennyez, ő is bűnös. Könnyítek magamon.” Olyan ez, mint a „szomszéd tehene”.

 Van valami, ami mindennél erősebb. Az egyik a föld, amin élünk, a másik az ég, ami feszül felettünk. Ég és föld között mi vagyunk az ima. Ha mindent elvesz tőlünk az ég és kicsúszik alólunk a föld, mind imádkozunk. A haldokló utolsó szava a halhatatlan lélekhez szól, mert tudja, hogy bankkártyája nem menti meg a haláltól. Az ima az, ami vagyunk, mert azt biztosan tudhatjuk, hogy (ön)ítélet jön és elgázol akár egy nyamvadt csigát, vagy egy kóbor varangyot.
Meghalt egy ember. A szomszédom volt. Hogy hány csigát gázoltam el, arra már nem emlékszem.

Kabdebon János esszéje legutóbb a Szöveten: