Minden reggel teázom, miközben fejemben folynak a gondolatok, szépen kavarognak, ahogyan a tea fű oldódik a gőzölgő vízben. Narrálom az életem, a véleményem, leszűrök és bölcselkedek magamban.
Hm, igen ezt még meg kell csinálni, ott pedig nem kellett volna ezt mondanom. Közben teát főzök. Míg meg nem hallom a teafőző fütyülő hangját, elvégzem azt, ami a testnek jár. Aztán a kezembe veszem a teásbögrém és kiülök az udvarra. Hideg a reggel. Éppen csak nyitogatja a szemét a hajnali fény, éles és életlen kontrasztokkal festi meg a valóságot. Amott a kutyám füle libben ahogy meglát, de a vén kujon már arra sem méltat, hogy ide baktasson! A zöld pázsiton itt–ott még látszik a harmat, és távolabb látni a párát ahogy könnyű takaróval fedi a tájat.
Friss teaillat! Meglibbentem a kezem a bögre felett, hogy még erősebben érezzem az oromban az aromát. Köntösöm összébb húzom, csípős a reggel. Az ég felhőkkel tarkított domborúságát nézem, ahogy a reggeli nap vörös ecsetje átfesti a szürkésfehér színeit. Eleinte csak halványan dereng át a hajnali halványkékben, aztán erősödik.
A felhők lustán széthúzódnak, mintha valami szelíd erő tolná őket. Ilyenkor érti meg az ember a gyermekmesékben rajzolt kíváncsi napfejet. Az ablakot, amiből kikandikál a napocska. A bárányfelhőket, ahogy az égen legelésznek lustán, s a pásztor a szelíd nap terelgeti őket.
Észre sem veszem, hogy lassan kihűl a teám. Szinte alig kortyoltam belőle. Csak a kezem melegíti lágyan. Ébredezik velem a világ! Alattam a zöld fű, s hideg meztelen lábam könnyű bőrpapucsban. Markolássza a hajnali dér, lábujjaim vacogva húzódnak a puha bőr alá. Mégis érzem, ahogy kering a vérem.
Lüktetően felkúszik a combomon, visszafelé folyik akár a fák gyökeréből az élet, úgy kúszik az élet borzongása végig minden porcikámon. Mire láthatóvá válik az égi pásztor első mosolya, én is ébren vagyok.
Nyújtózom egyet, és felmosolygok rá. A felhők elmentek legelni máshova, az ég tisztán tükröződik, akár egy nagy zafírkék tó. Valahol, a házak takarásából egyre erősebb narancsban töri fel a kékség birodalmát a Nap. Beleolvad akár a tea ereje, a forró vízben. Milyen fura a színek játéka!
A tea reggeli ital: mondják és most megértem miért a reggelek főszereplője. Mert a színekben ott a tűz és a víz. Ahogyan, az ég kékjét festi az aranysárga, úgy olvad egybe a tea ereje a víz tiszta tudásában. Úgy oldódik bennünk ez az isteni ajándék. A teában benne a nap ősereje, s a víz tiszta tudása. Két őserő, az egyik teremt, a másik befogad. A nap tüze, a víz oldása, egy csodálatos elegy, amiben oldják, s nem oltják egymást. Tűz és Víz békéje. A férfié és a nőé. Egy örökkévalóság, mely állandó és békés, és békére tanít. Mert teázás közben magad is oldódsz, harmóniába kerülsz. Csendesen szemlélődsz, a súlyos gondolatokat oldod minden korttyal, s szemlélődsz e birodalomban akár a Nap, míg egyszer csak tiszta lesz gondolataid ege. Akkor tudod felkeltél.
Ébren vagy, mert ittál egy kortyot a világból, s az szétolvadt ereidben, részeddé vált. Indulj! Szép napot!
Kabdebon János legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?