Lajos minden vasárnap korán kelt. Egész héten keményen dolgozott – látástól Mikulásig, ahogy mondta –, többször megesett, hogy ötven órát is lenyomott hétfőtől péntekig. Anikóval huszonnyolc éve voltak házasok, két tinédzser lányuk nevelése sok áldozatot kívánt mindkettőjüktől, kellett a pénz.
De persze a családi együttlétek, a közös programok ugyanolyan fontossággal bírtak, ebben teljes volt az egyetértés a család tagjai között. Az évek során kialakult az a szokás – ismét csak mindannyiuk beleegyezésével –, hogy a szombati nap a családé, a vasárnap pedig a papáé. Lajosnak egyetlen szenvedélye volt, a horgászás, ha esett, ha fújt, vasárnaponként összekészítette a pecabotokat, a merítőhálót, a gumicsizmát és az évszaknak megfelelő öltözetet (az etetőanyag színét sem felejtette el az évszakhoz igazítani). Indulás előtt mindent precízen elrendezett az öreg Opel csomagtartójában. Anikó gondosan elkészítette az ennivalót szombat este, külön csomagolta be a reggelit, az ebédet Lajos kedvenc dobozába – a kör alakú műanyag piros tetősbe – tette.
Vasárnap este pedig pontyot evett az egész család, minden héten másképpen elkészítve. Lajosnak a rácponty volt a kedvence, a halászlét a lányok imádták, a rántott halat tartármártással Anikó a maga örömére készítette el.
Ez évek óta minden vasárnap így ment, egészen az idei év április tizenhatodikáig.
Zámbó Illés: A Rétyi-tó
Pontosabban hat óra harminchárom percig. Hatkor Lajos beült a kocsiba és elindult a kedvenc tavai egyikéhez. Jó tempóban haladt az üres úton, mélyen beszívta a lehúzott ablakon beáramló friss, tavaszillatú levegőt, még a rádiót is kikapcsolta, hogy jobban élvezhesse a természet hangjait. Egyszer csak éles, hirtelen szúrás nyilalt a mellkasába, úgy érezte, mintha egy vasmarok elkapná és szorítaná a belső szerveit. Előre hajolt és erősen markolta a kormányt, levegő után kapkodott, de csak zihált és furcsa, akadozó, sípoló hang jött ki a torkán, nyelvének fémes ízétől hányingere lett. Le kellett húzódnia az útról. A szúrás egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt a testében. Kikötötte a biztonsági övet, könnyű pulóvere nyakát kezdte húzni, majd rángatni mind a két kezével kétségbeesetten, hogy enyhüljön a szorítás és hogy lélegzethez jusson valahogy. A percek óráknak hatottak, a friss levelű fák imbolyogtak az út szélén, a lombok színe kékre változott, az elsuhanó autók zaja vijjogássá. Lajos a szíve tájékát masszírozta, ütögette, kidagadt erekkel a nyakán próbált köhögni – olvasta valahol, hogy ez segít –, míg végre az izmok és az idegek megkegyelmeztek a görcsnek. Csend lett, lélegzete kisimult és Lajos úgy érezte, hogy kiszabadult a gyilkos karmok fogságából. Teste olyan könnyűvé vált, mintha egy tiszta tó felszínén lebegne puhán és súlytalanul, mint a bágyadt vízililiomok. Mozgatni kezdte elernyedt tagjait, szapora pulzusa lassulni kezdett dübörgő halántékában, mélyen beszívta, bent tartotta, majd kifújta a levegőt többször egymás után, hogy egész teste mielőbb visszataláljon a megszokott képekhez és hangokhoz.
–Hú, bazmeg, ez kemény volt – mondta maga elé hangosan, s nyelvével megnedvesítette cserepes ajkát. Elhatározta, hogy ma semmiképpen nem megy pecázni – a szíve körüli szúrás csak enyhült, nem szűnt meg teljesen –, de az nem fordulhat elő, hogy a lányok hal nélkül maradjanak vasárnap! Gyorsan – szabálytalanul – megfordult az úton, az órájára pillantott, pont időben vagyok még, gondolta és a halpiac felé vette útját. Vett egy másfél kilós pontyot, és elégedetten indult hazafelé.
Anikó éppen a kis kotyogót vette le a gáztűzhelyről – a friss kávé illata betöltötte a tágas konyhát–, amikor az ura belépett, kezében egy kék nejlonszatyrot lóbálva.
– Hát te? Hogyhogy itthon? Ilyen korán? – kérdezte az asszony, s megigazította kinyúlt pongyoláját.
– Nem vagyok jól anyukám, azt hiszem volt egy kis szívgörcsöm, vagy mi a fene – sóhajtott Lajos és az asztal közepére tette a szatyrot.
– És ez mi? – kísérte Anikó tekintetével a férje mozdulatát.
– Beugrottam a piacra és hoztam halat, ha már pecázni nem mentem.
Az asszony kitöltötte magának a kávét. – Szívgörcsöd? Ilyesmivel nem viccelődünk – folytatta és belenézett a szatyorba. – Ez a hal ugyanolyan, mint a múlt heti!
– Persze, hogy olyan, ez is ponty. Tudod, hogy mindig pontyra megyek, anyukám.
– Menj és feküdj le, fiam, remélem, nincs semmi bajod! – szólt Anikó és a gőzölgő kávé fölé hajolt. Később be-benézett az urához, kinyitotta az ablakokat és megigazította a párnákat a feje alatt. Nyugtalan volt, nem szerette a meglepetéseket és a váratlan dolgokat. Egész nap tárgyakat ejtett el, céltalanul bolyongott a lakásban, nem találta a helyét. Étvágytalanul és nehezen múlt el a vasárnap.
Aggódott az uráért, de egy régi, kellemetlen emlék keserűbbé tette a szája ízét, álmatlanná az éjszakáját.
– A múlt heti hal is a piacról volt? – csattant fel a reggelinél, mintha egy rég megkezdett beszélgetést folytatna. Metsző tekintetét a férjére szegezte.
Lajos meghökkent, nem értette a felesége hirtelen kirohanását és azt, hogy hova akar kilyukadni?
– És hogy került ez a törzsvásárlói kártya a hal mellé?– folytatta a nő, kezében magasra tartva a kék plasztikkártyát, ahogy futballbírók mutatják fel a sárga lapot.
– Biztosan beletették a szatyorba, észre sem vettem.
– Bele. Csak úgy. Véletlenül.
Zámbó Illés: A Szent Anna-tó
(Lajosnak egyetlen kalandja volt a huszonöt év alatt – a szőke Ica a bérszámfejtésről –, de az még a gyerekek megszületése előtt volt, és nem tartott sokáig. A vállalatnál és Anikó előtt sem lehetett titokban tartani a botrányos viszonyt. Lajos a házassága megmentését választotta, fogadkozott, esküdözött, Lomnicra vitte a feleségét engesztelésül. Anikó ugyan megbocsájtott, de mély sebet ejtett lelkében az árulás.) A további válaszokra nem volt kíváncsi, kávéját a nappaliban itta meg, egyedül hagyva az urát a konyhában.
Még aznap délután – a törzsvásárlói kártyával a tárcájában – elment a halpiacra és megkereste az üzletet. A halas pult mögött egy ötven körüli férfi szolgálta ki a vásárlókat. Anikó háborgó lelkét ez kissé elcsitította, de biztos, ami biztos, a következő nap is ellenőrzést tartott, munkába menet és munkából jövet is benézett egy pillanatra. Az ötvenes férfi mellett egy öregasszonyt látott sürögni-forogni. Megkönnyebbülten sóhajtott, de nem nyugodott meg. Gondolatai kergették egymást, mint egy némafilm szereplői: minden nőismerősét és barátnőjét odaképzelte az ura mellé, de mindig mielőtt megcsókolták volna egymást, gyorsan valaki mást állított a jelenetbe. Hazaérkezése után magához vette az Opel kulcsait, leszaladt a parkolóba és felírta a kilométeróra állását. Nem árt az óvatosság – gondolta, s attól fogva titokban ellenőrizte, hogy hány kilométert megy az autó naponta. Eszébe jutott a szőke Ica, nem akarta újból átélni azt a megaláztatást, mert hiába lett az ura tizenöt évvel idősebb és tizenöt kilóval nehezebb azóta, még mindig vonzó férfi volt. Este az asszony bezárkózott a fürdőszobába, levetkőzött és a tükörben alaposan végignézte a testét. Hangtalanul sírva fakadt. Tehetetlennek érezte magát, az elszaladt évek legyőzték, megkarcolták a vonásait, az alakját és a lelkét. Nem talált semmi vonzót magán.
A következő vasárnapokon nem engedte el Lajost pecázni, féltette, nem akarta, hogy bármi baja történjen, s úgy gondolta, amúgy is jobb, ha ott van a közelében. Addig sem lehet máshol és mással. A szennyesbe ledobott ruhákat minden nap aprólékosan átvizsgálta, a fény felé tartotta és megszagolta a férje alsónadrágjait, ingeit, nincs-e gyanús folt, vagy idegen illat rajtuk. Lajos egykedvűen szemlélte a felesége ámokfutását, megjegyzés nélkül nyújtotta át a mobiltelefonját, ha az asszony bele akart nézni. Nem szerette a konfliktusokat, de szerette a családi békét, bármilyen nagy árat is kelljen fizetnie érte. Tudta, hogy ártatlan, de ennek bizonyítását méltatlannak és ócskának érezte. Nem akart harcolni. Szívpanaszait kivizsgálták, tartózkodjon sokat a friss levegőn és ne idegeskedjen sokat, javasolta az orvos. Három hétig eltiltotta a munkától. Volt ideje végiggondolni az életét. – Papucsférj leszek és itthon ülök mostantól – gondolta. – Ha ez az ára Anikó boldogságának, ha ezt szeretné, hát legyen. Majd kitalálok valamit a horgászás helyett! Valamit, ami még annál is jobb lesz! Aztán az elkövetkező években nem jutott eszébe semmi.
Attól kezdve a vasárnap is a családé volt, nagyokat sétáltak Anikóval és a lányokkal. Nem járt el többé pecázni, hiába kérlelték a barátai. Az ünnepi menüben a hal helyét a csirke vette át. Megrendelte a Magyar Horgászt, s vasárnaponként a kedvenc foteljában ülve azt lapozgatta. Minden keresztrejtvényt megoldott benne. A pontyokról szóló oldalaknál hosszasan időzött. Néha kitörölt egy könnyet a szeme sarkából.
Zubornyák Zoltán prózája legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?