A méret misztériuma. Ron Mueck alkotásai
Ron Mueck Melbourne-ben született 1958-ban, úgy is ismert, mint a Muppet-show figuráinak alkotója. 2009-ben nagyszabású kiállítása volt a London Tate Gallery-ben „Alternatív valóság” címmel. Az ausztrál származású művész alkotásait korábban kiállították már a Millenium Dome-ban, „Boy” című öt méter magas figurája pedig szerepelt a Velencei Biennálén is.
Ez a guggoló fiút ábrázoló, agyagból formált és szilikon réteggel bevont figura a maga „valóságon felüli” méreteivel már magában több, mint az emberi test felületének fotorealisztikus leképezése. Nem pusztán az empirikusan felfogott látvány hűvös és személytelen megfogalmazásáról van itt szó, mint akár az „eredeti” hiperrealistáknál – nem tagadva persze a náluk nem ritka ironikus – kritikus töltést –, hanem sejtelmekről, titkokról, ki nem mondhatóról. Ugyanez elmondható Mueck „Nagy baba”, „Terhes nő” vagy „Wild men” című szobráról, esetleg a 80 cm-es „Two men” című darabjáról és egyéb hasonlóan sűrű és sejtelmes megfogalmazásokról.
Mueck alkotásai voltaképpen hétköznapi életünkből kiragadott vagy fiziológiai létezésünkből fakadó jellegzetes léthelyzeteket, létállapotokat juttatnak kifejezésre, illetve olyan jelenségeket, mint például a születés, az öregség vagy a halál. Mindez félelmet, megrendülést és egyszerre gyengédséget vált ki a kiállítások látogatóiból.
Az óriási méretű csecsemő például egyszerre jelent szenvtelen gesztust az alkotó részéről, de legalább annyira növeli félelmetessé az ember puszta testi valóságát, ezzel kétségtelenül meghaladva a hiperrealizmus hűvösségét és szenvtelenségét. Érezhető, hogy önmagában is tekintélyes testi mivoltunk mögött súlyos, megmagyarázhatatlan titkok lapulnak, amelyeket csak a varázslat nyelvén lehet közvetíteni.
Ezek a részletesen kidolgozott, „szuperélethű”, többnyire a testet meztelenségében elénk táró szobrok a hiperrealizmusnak a művészettörténetben jól jegyzett tendenciáihoz (Duane Hanson, John de Andrea, Chuck Close, Richard Estes) képest is szokatlanok, furcsák. E művek hiperrealizmusa egyfajta szürrealizmusba tér ki ugyanis, mivelhogy a már-már megszólalásig kidolgozott testek – amelyek mintegy a mi testeinkként szólalnak meg – sajátos monumentalitásukban már-már tárggyá merevülnek. Így, ha a hiperrealizmusból akarunk kiindulni, azt mondhatjuk, hogy e felfogás szenvtelen, személytelen mivoltja valamelyest átlényegülni látszik valamiféle sajátos misztériumban, megmaradva mégis a szigorú objektivitásnál. Itt nem Duane Hanson vagy Chuck Close kritikus töltését konstatálhatjuk, akkor sem, ha iróniát időnként mégis érzékelünk, hanem sokkal inkább afféle egzisztenciális érzékenység hatja át az alkotásokat.
Kép forrása: https://www.pinterest.com/pin/289708188519363130/
Az élőnek-lélegzőnek tetsző bőrfelületek mögül addig oly elenyészőnek vagy inkább múlékonynak tetsző magánéleti és élettani történéseink is szemünk láttára növekednek mintegy misztikussá és gigantikussá. Ez pedig nyomasztó, szorongó érzésekkel vegyes érzékenységet, mondhatni afféle szorongással vegyes jóérzést vált ki a szemlélőből, mert bensőnk rejtett eseményeivel és jelenségeivel szembesülhet itt a látogató, a születés, az élet és a halál kérdései fogalmazódnak meg ezekben az alakokban elementáris erővel. Megrendítő erővel bírnak ezek a plasztikai megfogalmazások, és e művek befogadói a kiállításokon méltán fogadhatják egyszerre büszkén és megrendülve ezeket az egyetlen pillanatba sűrített történeteket.
Ron Mueck tudatosan vállalt kifejezési módszerével és esztétikai elgondolásaival a szépművészet és a provokatív gesztusok igen keskeny közös halmazát foglalja el, azonban műveiből afféle egzisztenciális érzékenység árad, amely önmagáért beszél, és olyan tehetséget jelent ez, amely okán a művész bátran vállalhatja jól megérlelt elképzeléseit anyagról, formáról, szépségről, illetve sejtelmeit az emberről, a létről.
Sylvia von Harden újságírónő portréja
A kép előtt állva a múzeumban gyakorta fogja el az embert az érzés, hogy valami szavakkal meg nem ragadhatót közvetít a kép, a ki nem mondhatót. Otto Dix Sylvia von Harden újságírónőről festett műve például a köznapiság misztériumából sejtet olyasvalamit, amit nehéz az elemzés nyelvén megragadni. Metaforákkal, hasonlatokkal jellemezhetnénk a középszerű létezéssel elegy csöndes intellektuális kiválóság szelíd báját, de én most megelégszem az elmémből véletlenül a felszínre lökődő szavakkal. Impressziókkal jó igazán jellemezni egy képet, mely szép, mint a közömbösség és a szenvedély szándékolt találkozása egy művészzseni boncasztalán. Mert szép ez a kép, ha modellje mégoly visszataszítóan tárul is elénk.
A pőre való, a fizikai létezés kisszerűsége, s egyúttal a rútság tárgyilagos esztétikája ölt testet a képen. Ilyesmi benyomás keletkezhet bennünk mint befogadóban, s mindez a túlsminkelt, majomszerű, sovány arc, az esetlenül a térbe nyúló ujjak, a hangsúlytalanság okán áll bennünk elő. Elképzelhetjük, ahogyan tizedik cigarettáját égetve beszél valami, a pszichét izgató témáról, félprofilja pedig azt sugallja, hogy a szemkontaktust elvéti, saját gondolataiba feledkezve ontja magából észrevételeit, meglátásait. A nő vastagon rúzsozott szája is a beszéd aktusára irányítja a figyelmet.
Inkább narratív kép ez, semmint meditatív, bár van benne némi statikus állapotkép-jelleg is. Ugyanakkor a játékos dekorativitástól sem mentes a felület, s az újságírónő fekete kockás ruhája fakópirosával alig válik ki a rózsaszín háttérből. Ez is a tárgyilagos szemlélet irányába hat.
Kép forrása:
Ám hasson bármilyen középszerűnek, megszépítést, magasztosítást nélkülözőnek a kép, a nő alatt a csigahajlatokkal díszített, már-már aranyszínű szék mintegy fejedelmi méltóságot kölcsönöz neki, hiszen az ülő póz az uralkodói rangot juttatja kifejezésre az ókori Egyiptom fáraószobraitól fogva. Ez, s a díszes társalgóasztal, rajta a koktélpohárral némi magasztosságot ad a modellnek, ám alkatán, megjelenésén, a megfestés módján érzékelhető a prózai köznapok egykedvű misztériuma. Vastagon visszafeslő harisnyája a hölgy lábán pedig ugyancsak a köznapok apró-cseprő nehézségeit juttatja kifejezésre.
Minden tompa és visszafokozott ezen az átlós kompozóción, úgy a színek, mint a csendéleti eszköztár – pusztán a lényegre szorítkoznak. Az asztalra kitett cigaretta és gyufa a dolgozó újságíró szüntelen izgatottsát fejezi ki, míg a koktél nagyvárosi, könnyed életmódját érzékelteti. Fiús haja, monoklija különc intellektüel voltát érzékelteti.
Nem más ez, mint Sylvia von Harden újságírónő portréja, Otto Dix egyik legsikerültebb alkotása, melyet a művész az új tárgyilagosság stílusában festett, ami németül úgy hangzik: neue sachlichkeit. A kép 1926-ban keletkezett, s a korszak ikonikus ábrázolásának tekinthető a maga komoly, monoklis, már-már androgün alakjával, melyet a festő egy fakó színekbe halkuló kávéház éktelen szegletébe helyezett. Az alak egy része lemaradt a képről, filmszerűen ráközelítve a női figurára. A húszas évek kiváló kordokumentuma e mű.
Fehér hús. Jenny Saville
Jenny Saville 1970-ben született Cambridge-ben, a Glasgow-i Művészeti Akadémián diplomázott. Legismertebbek a hatalmas női alakokat ábrázoló képei, viszont ugyanilyen kiemelkedő szereppel bír nála a transzneműek és transzvesztiták ábrázolása. Alakjai az életnagyságnál jóval hatalmasabbak, és sokszor az az érzésünk, hogy nem férnek el a képtérben. Ez a kompozíciós megoldás számomra a tragikum elviselhetetlenségét fokozza. Egyes képein szinte éppen csak egy üvegfelületnek feszülő bőrfelületet látunk, az ilyen „közelik” nagy feszültséget váltanak ki a befogadóból. Az emberi test és a bőrfelület igazán finom, érzéki benyomásokat keltő kidolgozását tapasztalhatjuk ezeken a vásznakon, amelyek előtt megállva az ember igazán picinynek érezheti magát.
Akik ezeket a képeket fintorogva elutasítják, valószínűleg csak a test öncélú ábrázolását látják benne, miközben szerintem a maga természetes esztétikumában mutatkozik meg a „fehér hús” („white meat”). Saville egyesek szerint az ún. neoexpresszionizmus irányzatához köthető; a neoexpresszionisták a minimalizmus, konceptualizmus purizmusával szemben létrejövő egyfajta posztmodern törekvések képviselőjeként szálltak síkra, fontosnak tartva az irodalmiságot és a narrativitást, a szimbolizmust, a pszichologizálást és a szubjektivitást, és persze a figurativitást. A korábbi hűvös, kimért, absztrakciós tendenciákkal szemben most elszabadul az individuum belterjes világa, és olykor exchibicionizmusra találunk ezekben a művekben.
Kép forrása: https://www.pinterest.com/samphrone67/jenny-saville/
Saville túltengő idomú nőalakjai furcsa, szokatlan érzést keltenek. Dehát ez nem új, hiszen mire jó a művészet, ha például nem arra, hogy árnyalják érzésskálánkat, hogy ilyen csúnyán tárgyilagosan fogalmazzak. Egyes alakjai kontúrvonalakkal és írásjelekkel vannak dekorálva, ez pedig különösen furcsa érzést gerjeszt. Mintha egy titokzatos, de mégis jól látszó egyéni, zárt „szenvedéstörténetre”, „magánmitológiára” utalnának ezek a jelek. Egyúttal a megfejthetetlenség misztériumában fut ki a történet.
Támba Renátó legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
