KRITIKA

A. Gergely András: Morális árvízben a város?

Gördeszkás kalandregény franciás pesti látképekkel

Címlapján csalóka látképpel, szövegterében többrétegű narratívákkal mutatkozik Dunajcsik Mátyás regénye, a Víziváros.[1] Fantasy, dunai bestiárium, lelki bűntörténet, morális pánikregény ez, mégha szerelmi idillnek tetsző oldalai végül intenzív lelki gyászokba vezetnek is. Végenincs – azaz van, de nem szerethető, nem boldog vég – magának a históriának, miként talán a Dunának sem, melyet ikonikusan, medrestül, áradásostul megidéz, s a partján elterülő városnak, ahol ködkutyák lengenek a folyó fölött, képzeletbeli csatornák nyílnak a bulváros tájakon, otthonra lel turisztikai látványosság és gördeszkás mindennapiság, líra és erkölcsmélység, prózakísérleti újítás és szépészeti ítélkezés egyaránt.

Címlapján talán már rögtön a lényegbe gördülünk. A címadó kifejezés egy budapesti városrész neve, de a néven túl történeti ideje és arculata is. A napholdas képzeleti tájkép egyúttal a világörökségi látkép egy turisztikai levonata is, ám a vízben tükröződő épített környezet mintha ellenirányban folyna vissza-tova a látvány idejében. A hátoldali ajánló pedig talán éppen a keresztirányú látképet erősíti: „Még a hidak is csak annyi terhet képesek egyszerre elviselni, mint a történet, ami létrehozta őket”.

Kétségkívül, a regénytörténet is minduntalan hidakat épít és rombol, hol történeti térben (Vízivásár tere, Reiter Ferenc-csatorna, Árpádváros, Vigadóváros), hol meg kortárs utcai folklórba tagolódva, más helyen éppen a Vatikánban vagy Párizsban időzve. Az ezek közötti képzeleti hidak azonban magukba omlanak a történés dramatikus komponensei révén, akár család- és fejlődéstörténeti identitás-elemek súlya alatt, akár a nyelvi lelemények gazdag készletétől. Olvasói talány talán, hogy a szövegben szereplő francia nyelvi betétek annyiban hidak a kultúrák közötti, amennyiben „kivezetnek” a sztori kapcsolati köréből, vagy erősen ajánlott a francia nyelvgyakorlás reklámjának engedve a gyakran helyszínként szolgáló Francia Intézet kezére dolgoznak csupán. A főhős mint francia szakos egyetemista ismerkedik egy francia(-magyar) lánnyal, a kommunikáció hídján azonban a középfoknál gyengébb nyelvismeretűek elcsúsznának a sejtelmesre hangolt szövegtár akusztikai foltjai mellett. Az akusztikai foltok olykor vállaltan is átívelések a megértések és tévedések, rendhagyó családtörténetek és képzeleti világok között: a szlenges/argó beszédtöredékek vagy kiszólások olykor még ugyanazon az oldalon átsiklanak kultúra- és várostörténeti ismertetőbe, más helyen olyan történeti időkbe is, melyek stilisztikai és tudományos igényű megjelenítése talán az egyik legélvezetesebb rétege a kötetnek. A fülszöveg szerint a költő, író, esztéta, performer Dunajcsik Mátyás angol, francia, izlandi és óizlandi nyelvből fordít, Drezdában és Berlinben él, s „első regénye egyszerre urbanisztikai love story, rendhagyó családtörténet és szédítő utazás a mai, egykor volt és sohasem létezett Budapesten, amelynek épp annyi arca van, mint a rajta keresztül hömpölygő, történelmi és mitikus hordalékokat görgető Dunának”. Mindezekből most a performer és a lírai szerelmes, „fékezhetetlen intellektusú, gördeszkás bölcsész” látszik legerősebben a kötetben, helyenként csodás kultúratörténeti és közléselméleti futamokkal, de másutt csupán a fürdőszobai csaptelep lelkiségének vagy a Várkerület egy szegletének impressziójával kiegészülve. Ez a szöveg-mixtúra helyenként roppant leleményes szinteken kínálja az átölelő olvasást, másutt viszont (például a főhős új szerelmének „írott”, dőlt betűs levélformában, ahol nemegyszer kultúratörténeti reflexiókba tagolja közeledési szándékát, miközben mint „levél” terjedelem és közlésmód terén is idegen a francia lány érdeklődésétől, habitusától vagy egész lelkiségétől, az írott betű kurzív sodrához képesti terjedelmességtől…) olyan kontextualitást eredményez, melyben mintha nem lenne tisztázott a közlési keret, a tartalom és a műforma rendezettsége, célja és normatív tónusa. Kétségtelen, hogy mindezzel egy formálisan hat fejezetre tagolt regényt alakít ki, de ennek időbeli szinkronok, közlési célok, leíró vagy elbeszélő és párbeszédes részletei is úgy vannak részekre bontva, mintha rettenetes méretű lepényt konstruálna egymással kontrasztot kereső ízekkel és minőségekkel, rétegekkel és ízekkel. Annyi mindebből is kitűnik, jó tehetségű elsőregényes kísérlet ez, imhol esszébe, másutt monológba vagy képzelt dialógba töltve, de gördeszkás turisztikai látképei például sehol sem találkoznak a reálfantasztikus prózakreáció vízióival.

„’Budapest az igaz és mélységes szerelmek városa. Higgye el, Uram, aki ismeri ezt a várost, csak könnyezve tud beszélni róla’ – írja Szerb Antal, ez a könyv pedig épp egy ilyen szerelemről szól, de még inkább azokról a történetekről, amelyeket a szerelemről mesélünk egymásnak és saját magunknak” – szól a fülszövegben. A szerelem aktualitása és személyessége ugyanakkor mintegy rávetül a városrészre is, holott a Víziváros mint települési terület csak elenyésző látvány-morzsákban jelenik meg ténylegesen (s akkor is csupán egy kiemelt része, dunai partja, egy-két jelesebb épülete), s majdnem ugyanennyi szó esik Párizs vízmenti látványáról, Terézváros vagy a Belváros egynéhány tájáról, épületek belső teréről vagy lakóiról, külvárosi gyerekkorról és esszé-formán beépített tájtörténeti víziókról. Talán ha a címkép analógiáját vesszük, a pest-budai világokat „behálózó” mozgáshálózatok rendszere adná a társas kapcsolatok terepét, valaminő „magánmitológia” és „búcsúszimfónia” kevercse alkotja a teljes formát. Ebben a városvízió képzete mintegy történeti szál, akár a dunai sellők és vízi tündérek mitikus szálával, vagy a Batthyány téri vízivásár lepedőkre vetített filmbemutatójával is, nem utolsósorban az egykori vízre épült pesti Velence tervasztalról életvalóságba átlépő közvetlen sirályhangjaival. Ugyanakkor az „ivászati turizmus”, „a budapesti házak szokásos, szmogból és háborús sérülésekből szőtt közönyköpönyege” is olyan réteg, melyben mintegy a szövedék foszlatott szálai tartják meg a főhős vágyott vagy valós identitását, hogy ez is átíveljen a regény végi Budapest-vízió „Dunapest”-históriájába, Dunátlan antiutópiájába. Ha más nem is, talán a regény regényessége, mintegy romantikus fohásza egy létező nemlétnek és egy létezhető lehetetlenségnek is.

Ha nem is adhatunk mindig túl sokat a szerzői interjúkra, egy vallomása mégis ide kínálkozik:  „Budapestet leginkább mint egy volt szeretőt tudom nézni: felszabadító, hogy már nem vagyunk egymáséi. De végtelen hálával és szeretettel gondolok rá azokért az évekért, amiket ott töltöttem, valamint némi idegenkedéssel azzal kapcsolatban, ami mára lett belőle. Nyár végén két év pandémiaszünet után mentem haza, és két hetet töltöttem otthon – látja, azért Budapestre is azt mondom, ’otthon’ –, ami olyan volt, mintha évekkel egy fájdalmas szakítás után hirtelen elmentem volna két hétre az exemmel nyaralni. Nem egyszerű. Talán a kísértetiesség fogalmával tudnám a legjobban leírni… /…/ A Vízivárosban is folyamatosan giccshatáron táncolunk, át is lépünk rajta sokszor, de ha képesek vagyunk reflexiós távolságot teremteni a saját történetünktől és röhögni is tudunk a szereplőinken, akkor talán nem lesz ostoba a végeredmény. Emiatt igyekeztem öniróniát vinni a narrátorom stílusába is. Sokan megjegyezték, hogy maga a történet eléggé banális – és hát persze, hogy az, hiszen valahol minden szerelem története banális, és csak belülről tűnik valami soha nem látott, rendkívüli dolognak…[2]

Mindez a regény szövetében szinte a gördeszkás utcai göcsörtök tónusába ékelten, a véltvalóság és a reálmitologikum elemeivel éppoly töredezett szerkezetre épül, mint a főhős gördeszkás városjárása, vagy mint az apjának és párjának melegsége, amely a családi idill anyja halála utáni históriájába hasonló göcsörtösséggel illeszkedik be. A főhős első szám első személyű narratívája így egyszerre én-történet és szembesülés a társadalmilag leértékelt identifikációk (melegség, idegenség, migráns mivolt, árvaság, függőségeknek kitettség) lelkiségének, de a folytonos játék a visszatekintő érzékeléssel és a történeti kontextusokkal még ellenpontosabbá válik mindezektől. Mintha a szerelemről és függésekről gondolkodva a város lenne a főszereplő, de a krimibe illő fordulatok meg úgy ellenpontozzák a történetmesélés ívét, hogy az nem föltétlenül valamitől valamiig csordogál, hanem – mint a Duna, mely árad és egy ponton el is tűnik egy futurisztikus rémképben – át is hatja a történet dramaturgiai fordulatait, a parttalan és végtelen folyam árapályába fürdeti bele magát a kerethistóriát is, s vele együtt a folyó mitológiáját (sellők a fókuszban), vagy a várostörténeti aspektusok (a budai Vízház szerepe, az Admiralitás és a tengerhajózás historikus-muzeális ideái, a budai Zeppelin-kikötő, a nagykörút helyére kimódolt Reiter Ferenc-csatorna közelképe) heves tollrajzait is ugyanabba a keretbe ágyazza, amely nem is keret, csak talán bölcsész-meskete. Az intellektuális próza ezért számos esetben sérül – mintha bizony elsőkötetes szerzőről lenne szó. Holott azt is világossá teszi, hogy e játékos-pajkos „búcsú” részben a felnőttkor érettség-jegyeit (és a kor nyelvi vegyületét, példaképpen a főhős apjának kanadai partnerével folytatott néhány angol párbeszéd elemeit) éppúgy a felnőttségbe és felelősségbe belenövekedés szakaszaiként éli át vagy meséli el, mint a szerelembe pottyanás közbeni kapcsolat-módosulások intimitásait. Ez az egyszerre intimitás-poézis és fejlődésregény-forma, kiegészülve a víz mitologikus és utópikus hordalékaival, kimódolt stiláris eszköz kíván(na) lenni, melynek részben az is tartalmat ad, hogy a hat fejezetcím magyar és világirodalmi sikerművek címével jelzett üzenetté próbál összeállni a szövegvariációk kölcsönhatására is építve. Ugyanakkor ebben az „intertextuális” árnyalatok adta rétegződésben szinte ködként foszlik szét „egy szokásos budapesti történet, ahol minden történet alatt ott rejtőzik egy másik, sőt talán egy harmadik és negyedik is”.

E „Párhuzamos történetek”-ben (mint az utolsó fejezet címe kínálja) a jövőkép marad győztes, minden veszteség-tudattal és sellő-kacsintással együtt is: „…valamikor a Duna palackzöld hullámai kergették egymást reggeltől estig. Arról pedig tisztelettudóan, bár kissé megszeppenve hallgattak, hogy születésük során milyen megmagyarázhatatlan alakú és milyen félig halra, félig emberre emlékeztető csontvázak fényesre kopott csontkezei tartják alulról ma is az újjászületett város fénylő erődítményeit” (249.). A fénylő erődítményekből ugyan jórészt hiányzik a Víziváros vízben tükröződött impressziója, de lehet, ez talán a záró jelenet Dunátlan Budapestjének összhatása immár. Mint első regény, több másikat is magába ölel, miként a Duna is a Víziváros egykori piacát…


[1] Jelenkor kiadó, Budapest, 2021., 251 oldal

[2] https://24.hu/kultura/2021/10/14/dunajcsik-matyas-interju-vizivaros-budapest/

A. Gergely András