Handó Péter: Arcok és habitusok (Orbán György János kiállításáról)

2023.10.24.

Tisztelt Pedagógusok, kedves Fiatalok, nagyérdemű Érdeklődők!

Orbán György János Arcok és habitusok című tárlatának egy napjainkban méltatlanul háttérbe szorult művészeti ábrázolásmód ad egységes arculatot: ez a portré, amely több évezredes hagyománnyal bír; Európában a reneszánsz éleszti fel, és fejleszti tökélyre. Aki megengedheti magának, az a legnagyobb művészektől rendeli meg a képmását évszázadokon át. Így válik egy-egy arisztokrata család villája-palotája ősök csarnokává, képzőművészeti mauzóleumává. Ezt a megörökítési gyakorlatot torpedózza meg a fényképészet feltalálása. Már nem kell a modellnek napokon keresztül pózolnia ahhoz, hogy habitusát, lélekalkatát, személyiségét megragadják. Legalábbis ez a vélekedés terjedt el, miközben kevés fotóművész képes jellemet is ábrázolni, amikor embert fényképez. Talán azért, mert a jellemet nem a pillanat szüli és élteti. Ráadásul az ember jelleme időben alakul, fejlődik vagy korcsosul. Az, amikor az idő egyetlen képbe képes sűrűsödni, kivételes pillanat. Ennek fényképezőgéppel való megörökítéséhez kivételes képességek kellenek. Egy olyan világban, amelyben a képek mennyisége számít, a nulla felé konvergál az esélye annak, hogy valaki elérje ezt a szintet. Vagyis a hagyományos értelemben vett portrék születésének kora ismét elérkezett. Mondhatjuk azt is, Orbán György János Arcok és habitusok című kiállítása már ennek az előfutára.

A jellem jellemez. Egy személyiséget, karaktert, figurát, Embert anélkül nem lehet ábrázolni, hogy a művész ne azonosulna alanyával, s ne birtokolná tökéletesen az alkalmazott technikát, valamint annak minden fortélyát.

Tizenöt portré látható a kiállítótérben. A tizenöt egy különleges szám. Többek közt Vénuszt társítják hozzá. Matematikában pedig két egyjegyű prímszám – a három és az öt – szorzata. De abba most nem bonyolódnék, az emberiség története során hányféle tulajdonságot társítottak hozzá. Viszont érdemes utánanézni, mert segít a világ működésének megértésében minden egyes szám. Mondhatjuk akár azt is: a szám számít.

Tehát tizenöt portré látható a kiállítótérben. Tizenöt karakter. Szinte valamennyi kép más-más technikával készült, más-más alkalom szülte.

(Zárójelben jegyzem meg, habár bizonyosan hallottak már róla, hogy amikor a 19-20. század fordulóján elkezdték „felfedezni” az úgynevezett primitív népeket – és szintén nem bonyolódnék abba, miért is teszem ebben az esetben nagyon nagy idézőjelbe a „felfedezni”-t –, ezeknek a törzseknek a fiai gyakran érezték úgy, az arcképük elkészítésével a lelküket lopják el.)

Láthatunk enyvezett papírra, valamint farostra, illetve vászonra készült olajfestményt;pittkrétával, pasztellkrétával és akvarellceruzával húzott grafikát; ceruzarajzot, -tanulmányt, -vázlatot; fapálcikával papírra hordott tust; nádtollal felvitt diófapácot; akvarell festményt. Azt is láthatjuk, Orbán György János nem csak él, hanem mesterien él ezekkel a technikákkal.

Talán az itt szereplő anyag legrégebbi darabja az enyvezett papírra készült Önarckép az 1980-as évekből, amely a festőt ábrázolja festés közben. A kép kompozíciója bizonyos szempontból klasszikus mintákat követ, ugyanakkor meg is reformálja azokat. Ha lelki szemeim előtt felidézem a ’80-as évekbeli találkozásainkat, akkor a festmény alsó fertályára óhatatlanul nyenyerét vizionálok, vagy azt látom, hogy Orbán György János dudát fúj, nagybőgőn játszik, esetleg kontrát húz, mint a Dűvő zenekar alapító tagja. Szintén ebből a korszakból származik a pittkrétával rajzolt Az Iványi fiú, amelyen a fiatal Iványi Ödön festőművész ül modellt tanítványának. A képen egy magabiztos, befelé figyelő embert láthatunk. A mélyen ülő szemek, a lefelé biggyedő száj, az egymásba kulcsolt karok, a combra helyezett láb szintén a világtól való elzártságot, elvonatkoztatottságot mutatják, erősítik. Ugyanakkor, ha megállunk előtte, mintha bennünket – és belénk – bámulna. A Csak egy pillanat címében utal arra, hogy elkapni valamit a másik ember lényegéből akkor is lehetséges, ha valójában eszközhiányban szenvedünk, s a műalkotás alanya oly rövid időre áll rendelkezésünkre, hogy azzal kell dolgoznunk, ami rendelkezésünkre áll: tus és egy darab fapálcika. A vonalak lendületesek, az arc kifejező. A modell tekintete a végtelenre szegeződik. Így csak egy létét tudatosan szervező, távlatait ismerő figyel. Bal karja karfán könyököl, keze az öle felé lóg, miközben a vonalak dinamizmusából következően azt sejtjük, a következő pillanatban a nő föláll, s elindul a maga számára kijelölt úton. A papa némi öniróniával tekint a világba. A lefelé szegezett szemek, a föltartott áll, az orr alatti félmosoly, azt üzeni: Tudom ki vagy, s azt is, én ki vagyok. Az Unalmas délután a semmibe meredést, a jövőtlenséget jeleníti meg. Számtalan kérdést vet fel, ha tudjuk, hogy apa és lánya szerepel egymás mellett, tehát közös múlttal rendelkeznek, miközben teljesen más a kimeneti irányuk. A pultoslány ceruzatanulmány, amelyen Orbán György János finoman húzott vonalak révén játszik a fénnyel és az árnyékkal. Gábor markáns vonásait hangsúlyozza a többszöri áthúzással való kiemelés. Vázlat, habár messze több annál. A rajznak lelke van. Hírvivő lelke, miként az Gábor arkangyalhoz illenék.

Azt gondolom, nyílt titok, Orbán György János Türelem című munkáján élete párját jeleníti meg. Miként a Judit szalmakalapban című akvarellceruza-rajzon is. A két mű keletkezése között több évtizednyi a távolság, mégis az ábrázolt személyisége egy és ugyanaz. Amiben más, az az életigenlés hőfoka, amely a kor előrehaladtával csak emelkedett. S ez így egészséges, és így természetes.

Szembeötlően eltérő megfogalmazású a kubista vonásokat mutató Ibolya, a kiállítás egyetlen vászonra festett képe. A geometrikus formákból építkező kép szikár vonásokat, erős öntudatot tulajdonít a hölgynek. Mellette Zsuzsanna ábrándozik. Vágyai az arcára kiültek. Kalandra hív? A Péter olvas-ról talán semmit sem kellene szólnom. Árulkodó a kép. A kezemben tartott kis kötet a fiatalon elhunyt Marschalkó Zsolt drámaíró Vándor az óceánnál című verseskötete – azt gondolom. Felolvasok belőle, emlékezve arra, hogy köztünk élt. Az Ablaknál című munka pubertás korban lévő fiatal lánya jövőbe vetett bizalommal tekint a valóságra nyitott ablakon át. Vele ellentétben a Tanító néni magabiztos öntudattal, mintegy viselt dolgainkra felügyelve figyel oldalvást. A vízfestékfoltok tökéletesen ábrázolják jellemét, habitusát. Olga, a modell szintén akvarell. Első ránézésre is szembeötlő az, ahogyan a színes ecsetvonások cikázásából kirajzolódik az egyéniség. Orbán György János könyvillusztrátori munkái során gyakran él ezzel a technikával: a vonalak kaotikus hullámzásával, örvénylésével jeleníti meg a kiválasztott szövegpillanatot. Látásmódja ezen a téren is eredeti.

Különösen a fiatalokat biztatnám arra, hogy merjenek és legyenek ők is eredetiek. Legyen arcuk, személyiségük, jellemük, habitusuk. És ne legyenek konzumfigurák, még ha minden azt is közvetíti, hogy ez így rendjén való.

Az önmegvalósítás küzdelmes, időt és energiát igénylő. Viszont csakis így érhető el például az, amit Orbán György János itt és most elénk tár.

Szemlélődjenek, és találjanak önmagukra, és önmagukhoz el. Főképp önmagukért. És az emberiség jövőjéért is.

Mert jövő csak egyéniségek – arcok és habitusok – révén lehetséges.