Németország bajban van. A némileg tájékozottabbak úgy gondolják, hogy az EU legerősebb gazdasága nem kerülhet bajba, természetesen lehetnek átmeneti zökkenők, ciklikus visszaesések, de Németország stabil. Semmi sem áll távolabb a valóságtól, mint ez a feltételezés (amit nevezhetünk pozitív előítéletnek is).
Japán bajban van. A múlt század kilencvenes éveiben még a világgazdaság második legerősebbje nemcsak a harmadik helyre csúszott (Kína mögé), hanem a gazdaság egésze két évtizede stagnál, s akárcsak európai „rokona”, Németország, több éve negatív vagy zéró gazdasági növekedést produkál.
Ez az írás, eltérően a napi és heti politikai elemzésektől, egyetlen kérdés alapján hasonlítja össze a két ország gazdasági csodaként jellemzett növekedését. Mindkét ország, bár más koncepció és az ezt megvalósító intézményrendszer működésének köszönhetően, de saját térségében (Kelet-Ázsiában és Európában) gazdasági, pénzügyi téren domináns, vezető ország lett. A kérdés pedig az, hogy miért éppen ez a két ország? A háborús vereségnek köszönhetően? Vagy – ahogy egy akkori japán szakember fogalmazott – a veszteség jó is lehet, mert a vesztesen segíteni kell?
Mindkét ország elvesztette a második világháborút, mindkét ország feltétel nélkül kapitulált. Mindkét ország tartós függő viszonyra, történészek szerint kliensi viszonyra kényszerült az Amerikai Egyesült Államokkal. 1945 óta állandó amerikai katonai bázis működik Németországban és Japánban.
A gazdasági csoda megteremtésének hátterében, bár a két ország eltérő politikai (párt)rendszert működtet, nagyon hasonló célok álltak.
Mindkét ország geopolitikai és geo-ökonómiai szempontból is saját környezetének kulcsgazdasága volt. Németország helyreállítása feltétele volt (Nyugat-)Európa háború utáni stabilizációjának, ahogyan Japán gazdaságának és pénzügyeinek rendeződése is feltétele volt Kelet-Ázsia (kivéve Kínát 1971-ig) megerősödésének. Vagyis, valóban segíteni kellett mindkét ország helyreállítását annak érdekében, hogy a hagyományos (európai és kelet-ázsiai) piacaik visszanyerjék működőképességüket.
Mindkét ország háború utáni újjáépítésében az USA játszott kulcsszerepet. Mint John Dower történész ragyogó tanulmányában bizonyítja, a két, háborúban vesztes ország, súlyos,tárgyi veszteségei ellenére, megőrizte a csaknem másfél évtizedig működő hadigazdaság szellemi és technikai tapasztalatait.
Mindkét ország stabilizációja amerikai „javaslatok” alapján zajlott, s mindkét ország csaknem ugyanazokat az amerikai szakértőket alkalmazta a siker elérése érdekében. Ez azonban nem azt jelentette, hogy a német és a japán gazdasági és pénzügyi szakértők elgondolásai nem valósultak meg. (Erről a tanulmány következő része szól részletesen.)
Németország politikai konszolidációja a náci hatalom bukását követően az országot megszálló négy szövetséges, vagyis győztes hatalom megszállásával zajlott, de nagyon gyorsan nyilvánvalóvá vált számukra, hogy a nácitlanítás helyett a gazdasági és pénzügyi megerősödés sokkal sürgősebb és fontosabb Németország nyugati felén. Bár Japánt kizárólag az USA csapatai szállták meg a két atombomba ledobása után, 1948-tól, vagyis a hidegháború meghirdetésétől kezdve, a szigetországban sem a háborús bűnösök elítélése, sokkal inkább a gyors gazdasági és pénzügyi konszolidáció volt a legsürgősebb feladat.
Japánban a háborús bűnösök jelentős hányada – a nyilvánosság kizárásával lezajlott (vagyis titkos) megállapodásoknak köszönhetően – szabadon távozott, bírósági eljárás nélkül, egyrészt a két atombomba ledobását követő amerikai politikai bűntudat, másrészt az amerikai kormányzat technológiai érdekei miatt. A japán gyarmatbirodalom számos helyi vezetőjének még a kihallgatására sem került sor, mert számos, elsősorban a gyarmatosított Mandzsúriában (Kína) működő titkos, élő embereket megsemmisítő laboratóriumok kémiai fegyverei az amerikai hadsereg tulajdonába kerültek. (A néhány évvel későbbi koreai háborúban ezt az amerikai csapatok használták is.) Németország vezető tudósait pedig a CIA „Gémkapocs” fedőnevű akciósorozatának köszönhetően, hamis útlevéllel Amerikába csempészték, hogy technológiai tudásukat az amerikai hadiipar fejlesztésének szolgálatába állíthassák.
Amerikai elgondolások szerint a költségvetés és a pénzügyi konszolidáció lényegesen fontosabb volt, mint a háborús bűnösök elleni büntetőeljárások végrehajtása és a megbüntetésük. (A német tudósok mindegyike a náci hatalom szolgálatában végezte tevékenységét.)
Ennek az írásnak a legfontosabb állítása, hogy mind a német, mind a japán gazdasági csoda (japánul: Kódó keizai szeicsó, németül Wunderwirtschaft) részben a második világháború évei alatt teremtett technológiai és intézményi tapasztalatoknak, részben pedig hasonló gazdasági és pénzügyi céloknak köszönheti világgazdasági sikereit, ahogy ugyanennek a két tényező eredményezi a korábbi sikerek elhalványulását, majd az utóbbi néhány évben a végleges eltűnését is. Természetesen mindkét ország gazdasága rendkívül fejlett, mindkét ország nemzeti vagyona a világ élvonalába tartozik, vagyis e cikk nem a két gazdasági és technológiai (egykori) nagyhatalom degradálása, sokkal inkább annak elemzése, ami miatt e két gazdasági csoda alig két évtized alatt megszűnt és ezt először a stagnálás, majd a gazdasági és pénzügyi visszaesés váltotta fel. Japánban eleinte ezt „elveszett évtized”-nek, majd „elveszett két évtized”-nek nevezik, mely jelenleg is tart. Németországban a visszaesés, mely nem átmeneti, másfél évtizede tart. S akkor most ennek közös okairól, ha röviden is.
Chalmers Johnson amerikai történész (Kína és Japán szakértője) két évtizeddel ezelőtt, 2004-ben nagyon furcsa írást tett közzé. Ebben arra figyelmeztette a japán gazdasági csoda hazai és nemzetközi híveit, hogy a csoda elbizakodottságot, és emiatt súlyos technológiai lemaradást okozhat. Bár Japán (eltérően a német gazdasági stratégiától) három évtizeden át rugalmasan, a világpiac legfejlettebb és így legkeresettebb ipari termékeket gyártó ágazatait fejlesztette és változtatta, az elbizakodottság valóban technológiai lemaradást okozott, ahogy Németország esetében ugyanez következett be. A két ország gazdasági döntéshozói ugyanis ragaszkodtak a háború után megteremtett (korszerűsített) intézményrendszerhez, mindkét ország a háború évei alatt létrehozott gazdasági-és pénzügypolitikai rendszert működtette. Németországban ez a „szociális piacgazdaság” néven vált ismertté, Japán esetében pedig a „fejlesztő gazdaságpolitika” kifejezéssel jellemezte Chalmers Johnson történész MITI and the Japanese Miracle című alapkönyvében. (Magyarul: Az ipari- és kereskedelemügyi minisztérium és a japán gazdasági csoda.) Ez a könyv több, mint tíz kiadásban jelent meg az elmúlt négy évtizedben, és Japánban a minisztériumi alkalmazottak egyik tankönyve.
Melyek a két ország technológiai lemaradásának okai?
Németországban, ahogy Wolfgang Münchau közgazdász elemzi nemrég megjelent könyvében (Kaput: The End Of The German Miracle, magyarul: Működésképtelenség: A német gazdasági csoda vége), a hagyományosan világszínvonalú iparágakhoz történő ragaszkodás (autógyártás, vegyipar és energiaszolgáltató létesítmények gyártása, például az atomerőműveké). Japán esetében is kísértetiesen hasonló ágazatokról van szó, bár atomerőművek gyártása és kivitele csak a 2011 márciusában bekövetkezett fukusimai atomkatasztrófa után indult meg.
E hagyományos iparágakhoz ugyanilyen hagyományos intézményrendszer kapcsolódik. Japánban ezt a központi irányítás „kontrollja és koordinációja” jellemzi a magánszektor tekintetében, míg Németországban (hasonlóan egyébként) a három ágazat és a pénzügyi szektor szinte korlátlan lobbitevékenysége, s így politikai befolyása a jellemző,
Münchau, a már említett közgazdász „írógép”-nemzetnek hívja Németországot. Kevesen emlékeznek ugyan erre, de az írógép használata évtizedekig „öröknek” tűnt. A számítógépek megjelenésével, azok robbanásszerű fejlődésével, fejlesztésével azonban az írógépek múzeumi relikviák lettek.
Az informatikai forradalom minden iparágat átalakított, s a forradalmi, vagyis minőségi változások mind az USA, mind a kelet-ázsiai országok többségében, kivéve Japánt, alapvetően átalakították nemcsak az egyes országok ágazati szerkezetét, de a kivitelre szánt termékek összetételét is. Ma már biztonsággal állítható, hogy az USA mellett az informatikai forradalom második világgazdasági vezetője Kína.
Végül, e rövid összefoglalót két igen fontos jelenséggel kell kiegészíteni. Az egyik, hogy Németország (akárcsak Japán) rendkívüli mértékben elmaradt az informatikai fejlesztésekkel, és a hajdani EU-s vezető ma alig 35 százalékos internet-elérhetőséggel rendelkezik az országban, míg Japán 65 százalék körül, de például Spanyolországban ez 76 százalék.
Ennek súlyos következményei vannak minden iparágban. Az autóipar, mely a méltán híres mérnökgárdájáról ismert mindkét országban – a Toyota jelenlegi elnöke szerint egyetlen olyan szoftverrel nem rendelkezik, mely a kínai legjobb, legolcsóbb és emiatt legnépszerűbb elektromos autóiban biztosítja a működőképességet.
A német autóipar, mely csaknem nemzeti logó, egyelőre képtelen átállni a „négy keréken mozgó” mobiltelefonok gyártására. Más szakértelem kellene ehhez. A német bürokratikus inercia (lassúság és tehetetlenség) miatt azonban legalább egy évtized kell, amíg ez az oktatási rendszerbe is beépül.
Csakhogy nem épül be, mert Németországban általános az informatikaellenesség, s a kormány hiába kínál jelentős pénzügyi támogatást az iskolák mindegyikének, (a számítógépek használatának megtanulásához), alig néhány iskola veszi ezt igénybe.
Japán is, a millió informatikai technológiát használó termékek gyártása ellenére, súlyosan lemaradt ebben a versenyben. Ráadásul, egy videójáték, vagy éppen egy mobiltelefon (aminek döntő része Kínában készül) kevéssé könnyíti meg az informatikai forradalom terjedését a mindennapi életben csakúgy, mint az oktatásban. Mindkét országban nagyon nehéz start-up cégeket létrehozni, s ennek legnagyobb adályait a bankrendszer egészének rugalmatlansága, valamint az állami bürokrácia lassúsága jelentik.
Van remény, írja Münchau, ha Németország (és Japán, teszem hozzá) egyrészt leszámol a hagyományos kivitel-központú gazdaságpolitikával, másrészt elfogadja, hogy termékváltásra, korszerűsítésre és újabb tanulásra van szükség: mert a világ éppen átalakulóban van, s nem e két ország számára kedvező irányba.
Berlin
Ferber Katalin legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?